KRUDY
Állott a Bujtos nyárfái alatt,
S a Morgó felé nézett hallgatag.
Körötté bokrok hajladoztak lágyan,
Csízek pityegtek tó vizén a nádban
A nyírjesen arany hullt gazdagon,
Aranyfűz lengett szunnyadó tavon.
Az esti fény édes volt, mint a lép,
S mint messzi emlék, ha szívedbe lép.
A költő félrehajtott fejjel állt.
A tó felett már látta a halált:
Két nagy szemében ott bujkált a vég.
Furcsa álomszínt öltött a vidék:
Mesék s való közt eltűnt a határ...
Hat lóval jött a nagy, vörös batár,
Jött Bátor felől kriptahűvöst csapva,
Sötét kocsis pattogott a lovakra.
A tó felett megreszketett a nád,
Elhallgatott a tücsökszerenád.
Megállt a hintó, lámpása kigyúlt,
Szindbád beszáll: a rőt fény szertehullt.
Egyszerre éj lett, furcsa holdas este.
Bagoly surrant korcsmákon az ereszre.
Az őzek szíve ijedten dobolt,
S a lomb sápadt, ha rásütött a hold.
A fehér testű nyírfák levetkőztek.
Karjaik közt holt nimfák kergetőztek.
Lángot vetett a lidérces fűzfasor.
A Zöldfában vérszínre vált a bor.
Hajnalra künn a dér ezüstje fénylett,
És Szindbád reggel korcsmagőzben ébredt.
M[éreiné]. JUHÁSZ MARGIT.
(Vándortűz
/Nyíregyháza/, 1948/február. 5. p.)