I.
Szeretem itt a ködös
őszi estéket, a szürke fátyolokon átsugárzó csillagokat s a kerti fák sötét
árnyait. Szeretem, ha a kékes távol ilyenkor aranyossá válik, mint ahogy
álmunkban a valóság észrevétlenül átmegy a megfoghatatlan sejtelembe, a
gondolat végtelen érzelembe.
Ez a föld is az örök
változó, halhatatlan élet színhelye. Ezen is átsuhan a halál árnya, erre is
ráragyognak a remény csillagai. Belemélyednek életünk gyökerei és erő áramlik
át minden tagunkon, ha rajta járunk.
Szeretem a szabolcsi
pusztákat, a rezgő napfényt s a csordák ragyogó fehérét. Egész fénytengerbe
merül ez a föld. Fényében a szépség, a jóság álma születik újra.
Szeretem a csendes
kis falukat és bennük a szép nagy kerteket, a mezőn a daloló lányokat, a réten
hajlongó fűszálakat, a majorok nyüzsgő népét, a tengeris szekereket kísérő
kurjantó gyermekeket.
Vannak itt régi
házak, ahol csendesen lakik a halál, meg egy árva gólya áll néha az udvar
közepén s a falakon még virít a sápadt jázmin.
Szeretem az akácos
utakat, amelyek a végtelenbe vezetnek, beolvadnak valami sejtelmes várakozásba,
illatuk átjárja szívünket, lelkünket.
Aratáskor hull a
nehéz, drága kalász s a nap
égő fénye rátűz a
szorgos munkásseregre. Itt terem a kenyér a kezek ütemen mozgásában, a karok
kévekötő ölelésében.
Kis falócákon
öregasszonyok üldögélnek, sötét kendőkben, fekete ruhában. Hátuk mögött
fehérlik a házak frissen meszelt fala s hangjuk tompán hallatszik az utca
csendjében.
Szeretem a lila
színeket az ég alján s a homokdombok hullámzó vonalait. Szeretem az őszi köd
fehér szárnyait, a friss vetések halvány zöldjét.
Elnézem a varjucsapatokat, amint gyülekeznek s a zöldes réten tömören
feketélnek. Szeretem a sárga, virágok izzó kelyhét,
a szélben bólogató napraforgókat és ősszel a fejünk fölött összehajló
ágas-bogas levetlen galyakat.
Szeretem a nagy piros
rózsákat, amelyek őszi ködben nyílnak s az őszi permetegben ellankadó selymes
leveleket. Szeretem az esőcseppeknek a fényes lombokon megnehezülő súlyos,
tiszta, gyöngyeit.
A tó vizét aranyosra
festi az esti nap s a sárga levelek is fényt sugároznak a búcsúzó estéken. A
föld felszálló párája összevegyül a fák illatával.
Különös párák úsznak
a halvány levegőben. Különös foltok gomolyognak az őszi ködben: Koldusok
rongyos köpenyében, furcsa álomalakok a végtelenbe foszladozva,
szerencsefiak, akik kalandot keresnek eseménydús estéken és távolba távozó
boldogságkeresők, akiknek alakja összeolvad a hold árnyaival.
Szeretem
az aranysárga magot, a barna barázdát, az áldottan domború szántóföldeket, a
tavasz langyos meleg esőjét, a keskeny patakereket, amelyek mélyén nyüzsög a
rejtett vízi nép.
A vékony
csatornákban, óvatos léptekkel halászok járnak, belemerítve hálójukat,
amelyekben fel-fel ficánkol a fogoly kishalak megrémült hada.
Szeretem, ha
felszállnak a párák s a tiszta kék ég a láthatár szélén összeolvad a zöld
akáccal és a korán sárguló reszketeg fűzfákkal. A nyírfák is aranysárgák már s
a levegőben tündérfátylak maradványaként úsznak az őszi szálak.
Szeretem a
szüreteket, a szőlőszedő-lányok hajladozását, víg éneklését. Szeretem a nagy
gyékénykosarakat, az óriás kerek kádakat, a fürtök körül zümmögő darazsakat, a
nagy teli hordókkal megrakott, hazafelé döcögő szekereket.
Otthon vagyok a
fekete dohányföldeken, ahol vigyázva ültetik a cérnavékony gyökereket s a
friss ültetvényt öntöző kupákból harmattal elborítják.
Szeretem a Tiszapart tájait, a karcsú jegenyéket, a bókoló füzeseket,
a méltóságos akácokat, amelyek mélyen benn gyökereznek az iszapos talajban.
Szeretem a
zöldes-fehér levelek rezdülését a kósza időben.
Szeretem a tajtékzó
Tiszát, rejtelmes örvényeit s szeretem hallgatni, ahogy a halász hajója harsog
a vizeken. Párásak itt a tájak és sásosak a rétek, a kérges fák között bujdosnak
a száműzött szelek.
Bessenyeiként már nem
láthatok hattyúkat elúszni a Tisza felett, de érzem e táj ősi varázsát és
örökszép hangulatait.
Szebb nekem a sóstói
erdő, mint a kéklő messzeségek fái, szebb ott a magány mint az
emberrengetegben. Fáj, ha dőlnek az erdő fái, együtt dideregnek a télben s látom
a sorsot, amint lassan tisztássá válik ritkuló erdő.
De hiába a kemény
tél, hiába a sors kegyetlensége, keserű próbája.
Megvéd a föld minden
viharral szemben, hiszen ha jön a vihar, Bessenyeivel mondhatjuk róla:
„Kineveti a nap rossz
igyekezetét...”
A szabolcsi földből
új élet fakad s ez az új élet túlnő minden fájdalmon és szenvedésen...
MERÉNYI
OSZKÁR.
II.
A szabolcsi
koratavasz kezd kibontakozni, vágyunk kifelé, a természetbe, új élet, új
vágyak és remények rejtelmével szívünkben.
Ekkor értjük csak meg
igazán Krúdy Gyula tavaszát, azt a halhatatlanná tett szabolcsi tavaszt, amely
az ő regényeiben megelevenedik. Ő is itt járt, itt nézegette a koratavaszi tájat. Krúdy Gyula tavaszában az ember mindig újrakezdi
az életet. Csak nincs bátorsága megmondani, hogy újra szeretne élni, újonnan
kezdeni mindent, szerelmet, életküzdelmet, csalódásokat és életcélokat. Ő
érezte a legjobban a szabolcsi enyhe, andalgó tavaszi szél járását, de a
porkavaró szélvihar kegyetlen ítéletmondását is. Felhevülve járt a tavaszi
erdőn, a nyírfák alatt, ahol fekete fészkek, fagumók csüngenek alá a tar galyakról, mint a szomorú tél maradványai. A nedves út
mellett mély árkok sötétednek. A mezők hosszú betegségből lábbadoznak.
Madarak, varjak, szajkók kóvályognak a levegőben, mintha ismerkedni akarnának
az alant elterülő vidékkel.
Ő érezte ezt az
erőszakos tavaszodást, amint a tavasz „szálláscsinálója” végigrobog a tájon és
ostorával kergeti a télből visszamaradt lábatlankodókat, az elmúlás az
enyészet, a halál emlékeit, szellemeit. Elgurítja a halottakat a sírokba,
megszánja az énekes koldúsokat, sorbaállítja
őket, hátha kapnak valami alamizsnát a Tavasztól. A nap kihúzogatja a mezők
végtelen
szőnyegeit nagy bevonulása előtt. Írónk
hallotta az ismeretlen hangoktól pattogó levegőt, mintha a föld alól a csirák,
magvak énekelnének nagy kardalt az újra ébredő élet tiszteletéire. Hiszen
mindenben valami zene van, sípol a felhő, amint átszáll a tájon, a komor álló
vizek hullámai megindúlnak és felzengenek
a tavaszi szélben. Ilyenkor meg-meg állunk egy-egy törpe fűzfa alatt, amely
komolyan és elhatározottan ácsorog a helyén, a kiszáradt patak partján, mintha
csak a tavasz villanyütésére várna, hogy felébredjen és új életet kezdjen.
Jellemzőek ezek tájak Krúdy egész művészetére
és képzeletének játékára. Szereti a koratavaszt és a késő őszt, azokat az
átmeneteket, amelyekben két életérzés nyugtalansága vibrál: az életvágyé és a
halálsejtelemé. Meg nem értett lelke menekült a meg nem értő kortól. A
messzeségből jött és a messzeségbe menekült. Kozmikus légkör, bűbájosság
veszi körül, amelyekben a körvonalak elmosódnak és minden maga fölé, egy
nagyobb, végtelenebb valóság felé mutat.
Krúdy életérzése a koratavaszé: a kiszámíthatatlan
lehetőségek érzése. A lét szeszélyes, irgalmatlan, körülhatárolhatatlan. Csupa
mozgás, nyugtalanság, végtelenség. Ki tudja
megmondani mi lesz belőle,
mi lesz
a reményekből, az eltemetett és újraéledt vágyakból és emlékekből! Vannak
tájak, kozmikus mámorok, vannak élők és
holtak, de mindez valójában egy: a lét mérhetetlen gazdagsági kifejezése. Semmi
sem különíthető el a többitől, minden összefügg mindennel, az élet átmegy a
halálba, a halál az életbe, a nyár az őszbe, az a télbe és az újra az örökké
visszatérő koratavaszba, amely körül a lét titokzatos atmoszférája gomolyog.
Krúdy a magyar életnek is ezt a nyugtalan,
vibráló vonását élte át: a láz, a bomlás és újulás titokzatos folyamatát,
amely őt mindennél jobban érdekelte. Ezt énekelte meg, hiszen prózája ének, s
csak annyi köze van a kötetlen beszédhez, hogy nincs épen verssorokra tagolva.
Minthogy mindig az egész létezés kifejezésére törekedett, nála mindent a
végtelenség idő- és térszemléletből kell látni. Minden alakja világerők,
kozmikus szomorúság, vagy kozmikus mosoly kifejezése.
Nagy élet viharzott benne és élete örökös
készülődés volt, akárcsak az élet készülődése a koratavaszban. Itt járunk,
szinte lábanyomán és hallgatjuk a szavát a nagy
csendben, magányosságban. Halljuk az álmok üzenetét, látjuk az élet jeleit,
érezzük a létérzés minden gazdagságát. Hiszünk a magyar humánum álmában,
érezzük az
erő és munka gazdagságát, s mindenütt az
eljövendő élet jelei tárulnak elénk, akárcsak Krúdy Gyula kora tavaszán. És
talán ez az ő igazi üzenete számunkra, akik az ő nyomában járunk és érezzük
emlékét, amelyet a szabolcsi koratavasz őrzött meg mindörökre.
MERÉNYI OSZKÁR.
(Vándortűz /Nyíregyháza/,
1948. /február/ 8-10. p.)