Két szabolcsi pasztell

I.

Vallomás Szabolcsról

Szeretem itt a ködös őszi estéket, a szürke fátyolokon átsugárzó csillagokat s a kerti fák sötét árnyait. Szeretem, ha a kékes távol ilyenkor aranyossá válik, mint ahogy álmunkban a valóság észrevétlenül átmegy a megfoghatatlan sejtelembe, a gondolat végtelen érzelembe.

Ez a föld is az örök változó, halhatat­lan élet színhelye. Ezen is átsuhan a halál árnya, erre is ráragyognak a remény csil­lagai. Belemélyednek életünk gyökerei és erő áramlik át minden tagunkon, ha rajta járunk.

Szeretem a szabolcsi pusztákat, a rezgő napfényt s a csordák ragyogó fehérét. Egész fénytengerbe merül ez a föld. Fényében a szépség, a jóság álma születik újra.

Szeretem a csendes kis falukat és ben­nük a szép nagy kerteket, a mezőn a daloló lányokat, a réten hajlongó fűszálakat, a majorok nyüzsgő népét, a tengeris szekere­ket kísérő kurjantó gyermekeket.

Vannak itt régi házak, ahol csendesen lakik a halál, meg egy árva gólya áll néha az udvar közepén s a falakon még virít a sápadt jázmin.

Szeretem az akácos utakat, amelyek a végtelenbe vezetnek, beolvadnak valami sejtelmes várakozásba, illatuk átjárja szívünket, lelkünket.

Aratáskor hull a nehéz, drága kalász s a nap égő fénye rátűz a szorgos munkásseregre. Itt terem a kenyér a kezek ütemen mozgásában, a karok kévekötő ölelésé­ben.

Kis falócákon öregasszonyok üldögél­nek, sötét kendőkben, fekete ruhában. Há­tuk mögött fehérlik a házak frissen meszelt fala s hangjuk tompán hallatszik az utca csendjében.

Szeretem a lila színeket az ég alján s a homokdombok hullámzó vonalait. Szere­tem az őszi köd fehér szárnyait, a friss ve­tések halvány zöldjét.

Elnézem a varjucsapatokat, amint gyülekeznek s a zöldes réten tömören feke­télnek. Szeretem a sárga, virágok izzó kelyhét, a szélben bólogató napraforgókat és ősszel a fejünk fölött összehajló ágas-bogas levetlen galyakat.

Szeretem a nagy piros rózsákat, amelyek őszi ködben nyílnak s az őszi permetegben ellankadó selymes leveleket. Szeretem az esőcseppeknek a fényes lombokon megne­hezülő súlyos, tiszta, gyöngyeit.

A tó vizét aranyosra festi az esti nap s a sárga levelek is fényt sugároznak a bú­csúzó estéken. A föld felszálló párája összevegyül a fák illatával.

Különös párák úsznak a halvány leve­gőben. Különös foltok gomolyognak az őszi ködben: Koldusok rongyos köpenyé­ben, furcsa álomalakok a végtelenbe fosz­ladozva, szerencsefiak, akik kalandot keres­nek eseménydús estéken és távolba távozó boldogságkeresők, akiknek alakja összeol­vad a hold árnyaival.

Szeretem az aranysárga magot, a bar­na barázdát, az áldottan domború szántó­földeket, a tavasz langyos meleg esőjét, a keskeny patakereket, amelyek mélyén nyü­zsög a rejtett vízi nép.

A vékony csatornákban, óvatos léptek­kel halászok járnak, belemerítve hálójukat, amelyekben fel-fel ficánkol a fogoly kis­halak megrémült hada.

Szeretem, ha felszállnak a párák s a tiszta kék ég a láthatár szélén összeolvad a zöld akáccal és a korán sárguló reszketeg fűzfákkal. A nyírfák is aranysárgák már s a levegőben tündérfátylak maradványa­ként úsznak az őszi szálak.

Szeretem a szüreteket, a szőlőszedő-lányok hajladozását, víg éneklését. Szere­tem a nagy gyékénykosarakat, az óriás kerek kádakat, a fürtök körül zümmögő darazsakat, a nagy teli hordókkal megra­kott, hazafelé döcögő szekereket.

Otthon vagyok a fekete dohányfölde­ken, ahol vigyázva ültetik a cérnavékony gyökereket s a friss ültetvényt öntöző ku­pákból harmattal elborítják.

Szeretem a Tiszapart tájait, a karcsú jegenyéket, a bókoló füzeseket, a méltóságos akácokat, amelyek mélyen benn gyö­kereznek az iszapos talajban.

Szeretem a zöldes-fehér levelek rezdü­lését a kósza időben.

Szeretem a tajtékzó Tiszát, rejtelmes örvényeit s szeretem hallgatni, ahogy a ha­lász hajója harsog a vizeken. Párásak itt a tájak és sásosak a rétek, a kérges fák kö­zött bujdosnak a száműzött szelek.

Bessenyeiként már nem láthatok hattyú­kat elúszni a Tisza felett, de érzem e táj ősi varázsát és örökszép hangulatait.

Szebb nekem a sóstói erdő, mint a kék­lő messzeségek fái, szebb ott a magány mint az emberrengetegben. Fáj, ha dőlnek az erdő fái, együtt dideregnek a télben s lá­tom a sorsot, amint lassan tisztássá válik ritkuló erdő.

De hiába a kemény tél, hiába a sors kegyetlensége, keserű próbája.

Megvéd a föld minden viharral szemben, hiszen ha jön a vihar, Bessenyeivel mondhatjuk róla:

„Kineveti a nap rossz igyekezetét...”

A szabolcsi földből új élet fakad s ez az új élet túlnő minden fájdalmon és szen­vedésen...

MERÉNYI OSZKÁR.

II.

Krúdy Gyula nyomában

A szabolcsi koratavasz kezd kibonta­kozni, vágyunk kifelé, a természetbe, új élet, új vágyak és remények rejtelmével szívünkben.

Ekkor értjük csak meg igazán Krúdy Gyula tavaszát, azt a halhatatlanná tett szabolcsi tavaszt, amely az ő regényeiben megelevenedik. Ő is itt járt, itt nézegette a koratavaszi tájat. Krúdy Gyula tavaszá­ban az ember mindig újrakezdi az életet. Csak nincs bátorsága megmondani, hogy újra szeretne élni, újonnan kezdeni min­dent, szerelmet, életküzdelmet, csalódáso­kat és életcélokat. Ő érezte a legjobban a szabolcsi enyhe, andalgó tavaszi szél járá­sát, de a porkavaró szélvihar kegyetlen ítéletmondását is. Felhevülve járt a tava­szi erdőn, a nyírfák alatt, ahol fekete fész­kek, fagumók csüngenek alá a tar galyak­ról, mint a szomorú tél maradványai. A nedves út mellett mély árkok sötétednek. A mezők hosszú betegségből lábbadoznak. Madarak, varjak, szajkók kóvályognak a levegőben, mintha ismerkedni akarnának az alant elterülő vidékkel.

Ő érezte ezt az erőszakos tavaszodást, amint a tavasz „szálláscsinálója” végigrobog a tájon és ostorával kergeti a télből visszamaradt lábatlankodókat, az elmúlás az enyészet, a halál emlékeit, szellemeit. Elgurítja a halottakat a sírokba, megszán­ja az énekes koldúsokat, sorbaállítja őket, hátha kapnak valami alamizsnát a Tavasztól. A nap kihúzogatja a mezők végtelen

szőnyegeit nagy bevonulása előtt. Írónk hallotta az ismeretlen hangoktól pattogó levegőt, mintha a föld alól a csirák, mag­vak énekelnének nagy kardalt az újra éb­redő élet tiszteletéire. Hiszen mindenben valami zene van, sípol a felhő, amint át­száll a tájon, a komor álló vizek hullámai megindúlnak és felzengenek a tavaszi szél­ben. Ilyenkor meg-meg állunk egy-egy tör­pe fűzfa alatt, amely komolyan és elhatározottan ácsorog a helyén, a kiszáradt pa­tak partján, mintha csak a tavasz villanyütésére várna, hogy felébredjen és új éle­tet kezdjen.

Jellemzőek ezek tájak Krúdy egész művészetére és képzeletének játékára. Szereti a koratavaszt és a késő őszt, azokat az átmeneteket, amelyekben két életérzés nyugtalansága vibrál: az életvágyé és a halálsejtelemé. Meg nem értett lelke mene­kült a meg nem értő kortól. A messzeség­ből jött és a messzeségbe menekült. Kozmi­kus légkör, bűbájosság veszi körül, ame­lyekben a körvonalak elmosódnak és minden maga fölé, egy nagyobb, végtelenebb valóság felé mutat.

Krúdy életérzése a koratavaszé: a kiszámíthatatlan lehetőségek érzése. A lét szeszélyes, irgalmatlan, körülhatárolhatatlan. Csupa mozgás, nyugtalanság, végte­lenség. Ki tudja megmondani mi lesz belőle, mi lesz a reményekből, az eltemetett és újraéledt vágyakból és emlékekből! Van­nak tájak, kozmikus mámorok, vannak élők és holtak, de mindez valójában egy: a lét mérhetetlen gazdagsági kifejezése. Semmi sem különíthető el a többitől, minden összefügg mindennel, az élet átmegy a halál­ba, a halál az életbe, a nyár az őszbe, az a télbe és az újra az örökké visszatérő koratavaszba, amely körül a lét titokzatos at­moszférája gomolyog.

Krúdy a magyar életnek is ezt a nyug­talan, vibráló vonását élte át: a láz, a bom­lás és újulás titokzatos folyamatát, amely őt mindennél jobban érdekelte. Ezt énekel­te meg, hiszen prózája ének, s csak annyi köze van a kötetlen beszédhez, hogy nincs épen verssorokra tagolva. Minthogy min­dig az egész létezés kifejezésére törekedett, nála mindent a végtelenség idő- és térszem­léletből kell látni. Minden alakja világ­erők, kozmikus szomorúság, vagy kozmikus mosoly kifejezése.

Nagy élet viharzott benne és élete örö­kös készülődés volt, akárcsak az élet készü­lődése a koratavaszban. Itt járunk, szinte lábanyomán és hallgatjuk a szavát a nagy csendben, magányosságban. Halljuk az ál­mok üzenetét, látjuk az élet jeleit, érezzük a létérzés minden gazdagságát. Hiszünk a magyar humánum álmában, érezzük az

erő és munka gazdagságát, s mindenütt az eljövendő élet jelei tárulnak elénk, akár­csak Krúdy Gyula kora tavaszán. És talán ez az ő igazi üzenete számunkra, akik az ő nyomában járunk és érezzük emlékét, ame­lyet a szabolcsi koratavasz őrzött meg mindörökre.

MERÉNYI OSZKÁR.

 

(Vándortűz /Nyíregyháza/, 1948. /február/ 8-10. p.)