BUDAPESTI SZÍNHÁZI LEVÉL
Amikor végére értünk az évnek, a színházi
időszámítás szerint túllépünk az idei évad első leién. Mérleget készíteni
minden szempontból korai lenne még, de mit tehetünk, hiányérzetünk
akarva-akaratlan mozgolódni kezd. Jelzi, hogy egy-egy rég nem érzett íz, várva-várt
fogás hiányzik a „színházi tálból”, így jártunk hosszú ideig a külföldi kortárs
drámairodalommal, majd az új magyar darabokkal, s ebben az évadban a századelő
klasszikusait kerestük hiába.
Ennek a
hiánynak kielégítését. a műsorpolitikai egyensúly helyreállításának feladatat
két egymást követő bemutatóval a Vígszínház, illetve kamaraszínháza, a Pesti
Színház vállalta magára. S a darabválasztással – Krúdy Gyula: Vörös postakocsi,
August Strindberg: Haláltánc – eleve meghatározta a
vállalkozás igényességét.
A Vörös
postakocsi ősbemutató. A Nemzeti Színház vezetői 1918-ban megrendelték ugyan
Krúdytól, de kétéves huzavona után lemondtak színreviteléről. Felesleges lenne
találgatni, hogy miért és nem is az a kérdés, hogy a darab jó-e vagy rossz,
merészen újszerű-e, vagy csak írói kísérlet. A kérdés csak egy lehet: képes-e
határozott mondanivalót, következetes koncepciót megvalósítani a rendező, aki
vállalkozik az adósság törlesztésére, hogy színpadi életre keltse Krúdyt A
vígszínházi előadás rendezője, Kapás Dezső azonban találgatott és nem
határozott. Megpróbálta eltalálni, mit és hogyan akart mondani Krúdy, s közben
nem döntötte el saját, minden részletet egybehangoló felfogását a darabról. És
ezért a néző is zavarban van, milyen is hát, miről is szól hát ez a darab?
Naturalista,
mint túldirekt díszletei, romantikus, mint sokkal
több stilizációt kívánó jelmezei, szentimentális, mint nagy párjelenetei,
ízléstelenül látványos, mint Steinné szalonjának egyes képei? Hiszen igaz, hogy
Krúdy írásaiban mindebből van valami, de olyan művészi, mondhatni költői
egységben, melynek színpadi megfelelőjét a rendező nem volt képes
megvalósítani. Ez a stiláris, formai egyenetlenség, úgy hiszem, az értelmezés
határozatlanságából ered. A három főalak jelleme, egymáshoz való viszonya,
szerepük a darabban mint egységes jelképrendszerben, – mindez tisztázatlan.
Darvas
Iván gazdag skálájú Alvinczit formál, egyszerre anglomán arisztokrata és keleti
despota, könnyed világfi és kúriájába tokosodó birtokos: Tahi-Tóth László –
habár alkatától alapvetően idegen a figura – hatásosan kiábrándult, felelőtlen,
önmagát kereső Rezeda, s Halász Judit is kellőképp naiv és tiszta Estella.
Elmondhatjuk, hogy mindhárman megtesznek mindent a szerepért, de
szólójátékukból nem válhat koncentrált dráma. Miként feltételezik egymást,
milyen fajta háromszögnek jelképezik egy-egy csúcsát, milyen utat járnak be
„lélektől lélekig”, – ismétlem, ezekre a kérdésekre csak az előadástól
várhattuk volna a választ. Attól a határozottan komponált együttes játéktól,
mellyel a rendező adósunk maradt, bár az eredeti darabon végzett dramaturgiai
munkájával bizonyára épp a sokféle hatás egybehangolását célozta. Az eredményre
mégis a régi közmondás illik legjobban: amit nyert a réven, elvesztette a
vámon. A húzások ugyanis helyenként valóban szerencsésen tömörítik a
jeleneteket, azonban a más Krúdy művekből „bevágott” szövegrészek ismét
heterogén közeget alkotnak.
Kétségtelen,
hogy a hatás-ellenhatás dramaturgiai módszerét Krúdy is alkalmazta a
jeleneteken belül, de mindig mértékkel, inkább csak egy-egy józanító mondat
erejéig. Kapás Dezső azonban majdhogynem brechti értelemben vett elidegenítő
effektusként fejleszti tovább az írói bravúrt. Unghonberky
és Sylvester a darabtól idegen szövegekből összeállított közbeszólásait a báli
jelenetben még menti Bilicsi Tivadar és Pethes Sándor
két kitűnő, Krúdy-ízű kabinetalakítása, de az Asszonyságok díjából
„kölcsönvett” Natália-monológ már kifejezetten bántó „ellenpont”. Ilyen és
hasonló esetekben szoktuk azt mondani, hogy nem erről szól a darab. Krúdy
stílusán, kétségkívül kiforratlan drámatechnikáján lehet vitatkozni, dicsérni
és elítélni, – de ha interpretáljuk, akkor vállalnunk kell, hogy Krúdyt
játszunk.
Mint ahogy
a Haláltánc bemutatójából is arra következtethetünk, hogy a Pesti Színház nem
merte vállalni Strindberget. Félt komolyan venni infernikus erejű tragikumát, s kegyetlen helyzeteit és
dialógusait a sajnálkozó irónia, a tragikomédia irányába enyhítette. Nem hitt a
közönség ráérzőképességében.
Ez a
bizalmatlanság részben érthetővé válik, ha meggondoljuk, hogy még a modem
lélektani dráma mai mesterei – akik annyit tanultak Strindbergtől
– még ők sem elégednek meg a nagy előd drámai szemléletének átvételével.
Megkísérlik a változó kor változó körülményeihez és ízléséhez alakítani, s az
amerikai Albee Magyarországon is játszott Nem félünk a farkastól című drámája
már ezt az alcímet is viselhetné: „Variáció egy Strindberg-témára”.
A Haláltánc témájára.
Csakhogy a
drámaíró „újjáteremtő” szándéka kevesebb kötöttségbe ütközik, mint a színházi
rendezőé. Az író – vállalva a szellemi rokonságét – új darabot ír, és bátran
írhatja nevét a plakátra. A rendező dolga nehezebb. Neki az írói stílust kell –
persze ha van – vállalnia, mert az ő nevét is kiírják a plakátra. Mert a plakát
olyan áruvédjegy, mely feltünteti a jótállók neveit. És minél ismertebb a
márka, annál nagyobb a felelősség.
A Pesti
Színház Strindberg előadását Horvai
István rendezte, főszerepeit eszményi páros – Básti Lajos és Sulyok Mária
alakítja. Sikerük megérdemelt, hiszen két nagy színésznek nyílt alkalma
képességeikhez méltó szerepben együtt játszani. Hogy az élmény, amit nyújtanak.
mégsem igazán megrázó, hogy mindvégig a nagy teljesítményt figyeljük őszinte
megrendülés helyett ennek a „hűtlen elhagyás” az oka, mellyel Strindberg vádolhatná drámája színpadraállítóit.
Mert az ő szavaival csak az ő helyzeteit, kérlelhetetlen tragédiáját lehet
játszani. Megbocsájtás, elnézés, feloldás – idegen fogalmak ebben az írói
világban. Ha mégis érvényre jutnak, nem a valódi Haláltánc került a közönség
elé.
Mészáros
Tamás
(Dunántúli Napló /Pécs/, 1969/15. /január 19./ 7. p.)