BUDAPESTI SZÍNHÁZI LEVÉL

KRÚDY ÉS STRINDBERG

Amikor végére értünk az évnek, a színházi időszámítás szerint túllépünk az idei évad első leién. Mérleget készíteni minden szempontból korai lenne még, de mit tehetünk, hiányérzetünk akarva-akaratlan mozgolódni kezd. Jelzi, hogy egy-egy rég nem érzett íz, várva-várt fogás hiányzik a „színházi tálból”, így jártunk hosszú ideig a külföldi kortárs drámairodalommal, majd az új magyar darabokkal, s ebben az évadban a századelő klasszikusait kerestük hiába.

Ennek a hiánynak kielégítését. a műsorpolitikai egyensúly helyreállításának feladatat két egymást követő bemutatóval a Vígszínház, illetve kamaraszínháza, a Pesti Színház vállalta magára. S a darabválasztással – Krúdy Gyula: Vörös postakocsi, August Strindberg: Haláltánc – eleve meghatározta a vállalkozás igényességét.

A Vörös postakocsi ősbemutató. A Nemzeti Színház vezetői 1918-ban megrendelték ugyan Krúdytól, de kétéves huzavona után lemondtak színreviteléről. Felesleges lenne találgatni, hogy miért és nem is az a kérdés, hogy a darab jó-e vagy rossz, merészen újszerű-e, vagy csak írói kísérlet. A kérdés csak egy lehet: képes-e határozott mondanivalót, következetes koncepciót megvalósítani a rendező, aki vállalkozik az adósság törlesztésére, hogy színpadi életre keltse Krúdyt A vígszínházi előadás rendezője, Kapás Dezső azonban találgatott és nem határozott. Megpróbálta eltalálni, mit és hogyan akart mondani Krúdy, s közben nem döntötte el saját, minden részletet egybehangoló felfogását a darabról. És ezért a néző is zavarban van, milyen is hát, miről is szól hát ez a darab?

Naturalista, mint túldirekt díszletei, romantikus, mint sokkal több stilizációt kívánó jelmezei, szentimentális, mint nagy párjelenetei, ízléstelenül látványos, mint Steinné szalonjának egyes képei? Hiszen igaz, hogy Krúdy írásaiban mindebből van valami, de olyan művészi, mondhatni költői egységben, melynek színpadi megfelelőjét a rendező nem volt képes megvalósítani. Ez a stiláris, formai egyenetlenség, úgy hiszem, az értelmezés határozatlanságából ered. A három főalak jelleme, egymáshoz való viszonya, szerepük a darabban mint egységes jelképrendszerben, – mindez tisztázatlan.

Darvas Iván gazdag skálájú Alvinczit formál, egyszerre anglomán arisztokrata és keleti despota, könnyed világfi és kúriájába tokosodó birtokos: Tahi-Tóth László – habár alkatától alapvetően idegen a figura – hatásosan kiábrándult, felelőtlen, önmagát kereső Rezeda, s Halász Judit is kellőképp naiv és tiszta Estella. Elmondhatjuk, hogy mindhárman megtesznek mindent a szerepért, de szólójátékukból nem válhat koncentrált dráma. Miként feltételezik egymást, milyen fajta háromszögnek jelképezik egy-egy csúcsát, milyen utat járnak be „lélektől lélekig”, – ismétlem, ezekre a kérdésekre csak az előadástól várhattuk volna a választ. Attól a határozottan komponált együttes játéktól, mellyel a rendező adósunk maradt, bár az eredeti darabon végzett dramaturgiai munkájával bizonyára épp a sokféle hatás egybehangolását célozta. Az eredményre mégis a régi közmondás illik legjobban: amit nyert a réven, elvesztette a vámon. A húzások ugyanis helyenként valóban szerencsésen tömörítik a jeleneteket, azonban a más Krúdy művekből „bevágott” szövegrészek ismét heterogén közeget alkotnak.

Kétségtelen, hogy a hatás-ellenhatás dramaturgiai módszerét Krúdy is alkalmazta a jeleneteken belül, de mindig mértékkel, inkább csak egy-egy józanító mondat erejéig. Kapás Dezső azonban majdhogynem brechti értelemben vett elidegenítő effektusként fejleszti tovább az írói bravúrt. Unghonberky és Sylvester a darabtól idegen szövegekből összeállított közbeszólásait a báli jelenetben még menti Bilicsi Tivadar és Pethes Sándor két kitűnő, Krúdy-ízű kabinetalakítása, de az Asszonyságok díjából „kölcsönvett” Natália-monológ már kifejezetten bántó „ellenpont”. Ilyen és hasonló esetekben szoktuk azt mondani, hogy nem erről szól a darab. Krúdy stílusán, kétségkívül kiforratlan drámatechnikáján lehet vitatkozni, dicsérni és elítélni, – de ha interpretáljuk, akkor vállalnunk kell, hogy Krúdyt játszunk.

Mint ahogy a Haláltánc bemutatójából is arra következtethetünk, hogy a Pesti Színház nem merte vállalni Strindberget. Félt komolyan venni infernikus erejű tragikumát, s kegyetlen helyzeteit és dialógusait a sajnálkozó irónia, a tragikomédia irányába enyhítette. Nem hitt a közönség ráérzőképességében.

Ez a bizalmatlanság részben érthetővé válik, ha meggondoljuk, hogy még a modem lélektani dráma mai mesterei – akik annyit tanultak Strindbergtől – még ők sem elégednek meg a nagy előd drámai szemléletének átvételével. Megkísérlik a változó kor változó körülményeihez és ízléséhez alakítani, s az amerikai Albee Magyarországon is játszott Nem félünk a farkastól című drámája már ezt az alcímet is viselhetné: „Variáció egy Strindberg-témára”. A Haláltánc témájára.

Csakhogy a drámaíró „újjáteremtő” szándéka kevesebb kötöttségbe ütközik, mint a színházi rendezőé. Az író – vállalva a szellemi rokonságét – új darabot ír, és bátran írhatja nevét a plakátra. A rendező dolga nehezebb. Neki az írói stílust kell – persze ha van – vállalnia, mert az ő nevét is kiírják a plakátra. Mert a plakát olyan áruvédjegy, mely feltünteti a jótállók neveit. És minél ismertebb a márka, annál nagyobb a felelősség.

A Pesti Színház Strindberg előadását Horvai István rendezte, főszerepeit eszményi páros – Básti Lajos és Sulyok Mária alakítja. Sikerük megérdemelt, hiszen két nagy színésznek nyílt alkalma képességeikhez méltó szerepben együtt játszani. Hogy az élmény, amit nyújtanak. mégsem igazán megrázó, hogy mindvégig a nagy teljesítményt figyeljük őszinte megrendülés helyett ennek a „hűtlen elhagyás” az oka, mellyel Strindberg vádolhatná drámája színpadraállítóit. Mert az ő szavaival csak az ő helyzeteit, kérlelhetetlen tragédiáját lehet játszani. Megbocsájtás, elnézés, feloldás – idegen fogalmak ebben az írói világban. Ha mégis érvényre jutnak, nem a valódi Haláltánc került a közönség elé.

Mészáros Tamás

 

(Dunántúli Napló /Pécs/, 1969/15. /január 19./ 7. p.)