LÉLEKTANI UTAZÁSOK.
A VÖRÖS POSTAKOCSIN. SZÍNEK EMLÉKE
KRÚDY
Nemzedékek, családok. Krúdy egyik legismertebb regényalakja, maszkja Szindbád, a hajós,
abban az évben született, amelyikben a Színek és évek. Hasonló is ez a világ
a Kaffkáéhoz. Krúdy nem ír családregényt, mint Kaffka Margit vagy Török Gyula,
nem formál felismerhetően dzsentritípusokat, mint az előbbiek, mégis ugyanaz az
atmoszféra, érzelmesség, miliő, ugyanaz a lélektani táj vibrál nála is. Talán
még stilizáltabban tarkább, még farsangosabb, jelmezesebb, bohémebb, még
otthonosabban belefeledkezőbb.
Esztétikai valóság. A polgári regény, vagy a nemzedéki,
családregény mintájaként emlegetjük Thomas Mann Buddenbrooks-át,
s valóban Kaffkánál is nemzedékek asszonyai élnek egymással szemben, de
magasabb formában, másképpen megismételve is az előző nemzedék sorsát. Kaffka
vidéki poézise, Krúdy poétikus utazásai valami esztétikai világot jelentenek a
társadalmilag konkréttal szemben. Ugyanúgy ellenpontozzák ezzel a művészi-esztétikai
hangulattal a szociális lehetőségeket, mint ahogy Thomas Mann állítja szembe
egymással a polgárt és a művészt. Gide családregénye már direkt módon bizonyos
lélektani képességeket, hajlamokat, érzelmeket, ambíciókat állított a
középpontba. Nála az az emberi kapott nagyobb hangsúlyt, ami miatt az osztály,
réteg, társadalmi hovatartozás egyáltalán számon tartott. Kaffka megköveteli,
hogy hősnőit elsősorban embernek tekintsük. A modern regény látszatra keveset törődik a társadalmi motívumokkal.
Az egyéni képességek, a tudat és képzelet átalakító ereje, varázslata, a
szándék, a tendencia, irány, valamiféle vezető elképzelés, új gondolat
foglalkoztatja.
Ábránd. A
legkülönösebb emlékeket és álmokat Krúdy írta meg. Az ő regénye is a múltról
szól, álmokról, szép emlékekről, ifjúságról. Babits egy ifjúkori félelemről,
rossz sejtéseiről számol be szkizofrén történetében, Kaffka a boldog
ábrándozás, készülődés korára emlékezik vissza szívesen, Krúdy is az ifjúságról
mesél, de nem az ambiciózus, tervezgető, alkotó ifjúságról, hanem a gondtalan,
kedves, bohém, játékos ifjúságról. Meséket fedezett fel a múltjában, ragyogó
kalandokat, erős, vad és szép-romantikus szerelmi kalandozásokat, titokzatos
összejöveteleket az ártatlan maszkabálokban, a bohém arisztokratikus pózokban
valódi fejedelmeket, hercegeket látott, az élet hercegeit, a bordélyban
háremet, gazdagságot, káprázó csillogást, a szívrabló utazásokban valódi
rablókalandokat.
Metamorfózis. Egyszerű,
szimbolista filozófia következménye ez a metamorfózis. Komolyan akart hinni a
hétköznapok nagyszerűségében, a csodákban, ragaszkodott ahhoz, hogy az életben
minden csak jel, látszat, a valóságban ezek a szürke képek varázslatosan
színesek. A pszichoanalízis tudatalattija a látszólag ezzel ellentétes mesében
is jelen van. A mese is mélylélektan. Az álmodozás, képzelődés is pszichológiai
valóság. Egyéni és kollektív psziché lenyomata egyszerre. Krúdy világa a múlt,
az ifjúság, az öregedő költő életillúziója, akart költészete, elvarázsolása.
Krúdy csak ezekben a mesékben tud élni, képzeletben, álomban, éber
látomásokban. Sérthetetlen, mert nem ereszkedik le az élet valóságához, védett,
mert elkerüli a komor hétköznapokkal való találkozást. Tudja, hogy az élet más,
de nem akarja ezt elfogadni.
A szerep. Krúdy így
jellemzi Szindbádot, legkorábbi és legkedvesebb
alteregóját. „Mit szeretett Szindbád? Őszi ligetet, melankolikus kocsiutat,
felvidéki városok polgárszerelmeit, hirtelen távozásokat, kezeket, hangokat,
hajakat, simogatásokat. Mindent szeretett, ami hazugság, illúzió, elképzelés,
regény - ha egyszer rózsaszínű trikóban játszhatott volna a magasban a
trapézen! - ha orgonista lehetett volna a hercegi kastélyban - ha gyóntatóatya
a jezsuiták templomában!...” Ez volt az első nagy szerepe, mámoros játéka,
vigasztalója, a maga privát rejtekhelye, álma. Kicsit száműzött király (Kaffka Rombertárója), kicsit játékaitól megfosztott gyerek. Csak
emlékeiről beszél, mintha gyászolná, elsiratná ezeket a gyönyörű meséket,
amelyeket sohasem élt meg, amilyenné sohasem tudta varázsolni igazi életét.
Dantei számvetés. A
Szindbád-történetek idején Krúdy túl van a harmincon. írónak, kezdeteket
vállaló életművésznek már öreg, vannak emlékei, van múltja. Úgy érzi, már van
elszámolnivalója. A pszichoanalízis inspirációja lehet a gyerekkori élmények
felidézése. Megpróbálja visszaálmodni a legfontosabb mozzanatokat. De csak a
mindennapi, a jelentéktelen sikerül. Az, ami természetes gyerekkaland, ami mindannyiuk játéka volt. A nem rendkívüli vált
rendkívülivé, fontossá ebben a lélekbúvárlásban. Ugyanakkor, akárcsak Kaffka
Margit reflexióiban, ironikus is ezzel a tudatalattival szemben. Mit beszélhet
ki álmában, spontán asszociációival, milyen titkokat rejtegethet az ő
gyerekkora? Amilyeneket minden gyereké. Szeretett játszani. És most döbben rá
az igazi titkokra, a felnőtt férfi tudatalattijára: ma is szeret, felnőttként,
játszani. Eszébe jut gyerekkori álneve, a hajós szerepe, amivé a gyerekképzelet
valamikor avatta, Szindbád az Ezeregyéjszakából. És a többiek nevei is,
pajtásainak, játszótársainak szerepei - valaki közülük Gergely pápa volt.
Szép hazugság. A
bohémvilág ugyanígy álneveken játszotta vendégszerepléseit az életben. A hajós
életéből mesél el történeteket, úgy, ahogy megtörténhettek volna, vagy talán
meg is történtek? Ki tudhatja? Az 1917-es előszóban írja: „Vajon így történt-e
minden, mint az ifjúkor szemével láttam? Én már nem is emlékszem pontosan a
dolgokra.” Nem is minden emlék fontos a számára. A sírból visszajáró, halott
Szindbád már ezt is megérti. A hajós csak az ifjúság és boldogság emlékképeit
szerette. A régi kíváncsiságoknál időzik el, a nagy misztériumoknál, a nőknél,
sejtelmes vágyakozásoknál, a halálnál. A fiatalok talán értetlenül és
hitetlenül olvassák Szindbádot - mondja -, de majd megismerik ők is a csodákat.
Szemlélődés. Szindbád
már régen kocsijából nézte a vidéket, hol a nők hatalma megszűnik, csupa
imádkozó, jóságos nőket látott. És újra meg újra útra kelt, „évek múltával is
jöttek üzenetek a távolságokból”, örökké rajongó maradt, kalandra szomjazott,
csodákra vágyott, ifjú gyerekmohósággal, hittel kezdte el újra utazásait. „Ám
ruhátlanul egyformák a nők, s a boldogtalan Szindbád erre sohasem gondolt.”
Kíváncsisága nemcsak a megismerést hajszolta. Keresett, de nem boldogságot,
hanem valami mást. Szerette volna tudni, hogy vannak-e szebb álmok, örömök,
mások az övénél.
Menekülés. Szindbád
az unalomtól és idegességtől menekült el gyerekkorához Pestről, a városból.
(Kaffka egyik regényében mondják: a magyar irodalom vidéki maradt, mindenki a
maga szűkebb tájegységének színeit hozta magával a fővárosba is.) Felvidéki,
középkori városka, boltíves házak, kis ablakok, emeleti szobák a zabos zsákok
között, amelyek úgy feküdtek egymás mellett a sötétben, mint kiterített
halottak. Ez a kísérteties éjszaka a legerősebb emlék, ezt őrzi a gyereklélek
szorongása, rettegése, a benne születő borzongásokat. Sötét szimbólumok:
szerelem, ártatlan kíváncsiság és halál, két misztérium, kétféle felnőtt
valóság, amelyet a gyerekfélelem megismerésében őrzött meg. Krúdy nagy
élményei, izgalmas témái nem az illúziók, hanem a valóságok, az élet véres,
komor dolgai. Ezeket a megszokottságokat akarja újraélni, megközelíteni a
csodák felől, az első élményekből, borzongásokból. „Mintha még egyszer akarná
kezdeni élete regényét ... Mintha új és ismeretlen érzéseket keresne.” Ezért
utazik Szindbád. Lehetetlen, hogy a mindennapok élete ilyen kiábrándító, üres
legyen. Felkeresi azokat a napokat, éveket, amikor még minden új volt a számára
és minden csoda, mindennek értelme, vonzása volt. Vagy új kalandra indul az
öreg Szindbád, új szerelmek felé, új élmények után. Hiszen mindenki csak
emlékeiben, álmaiban él.
Szerelem és halál. Szindbád
már tud mindent, születést, halált, nőket, ismeri a távoli országokat, mindent megpróbált
már életében, mégis újra meg újra hangok hívják. Szerelmes óráit, surranó esti
találkozásait halottak figyelik az ablakokból, bezárt spalettájú szobákból,
kerti házakból. Fiatalkori borzongásait így mentette át mostani felriadásaiba,
szívének zakatoló, dörömbölő félelmébe. A halált mindig közelről és mindig
féktelen örömök közelében, szerelem, bacchanália, tánc szomszédságában lepte
meg. Szindbád félt. Hagyta, hogy mások meghaljanak érte, hiszen maga sem élt
igazán, várakozott, utazott. Menekült?
Szürrealitás. Krúdy világa a szürrealizmusé, amit ábrázol, az emlékeken túl, az
életregényen túl, azok tanulsága: költészet, szépség, egy-egy szép részlet, egy
szín, töredező, foszladozó kép, elmosódó jelenet. A valóság ebben a
látszatkuszaságban: új látások, hitek valósága, a bizonytalan, testetlen,
ismeretlen, amit Adyval, Kaffkával, Balázs Bélával, egész nemzedékével együtt
várt, ami megmámorosíthatja még az új izgalmakra éhes
költőt.
Bohémia. A fejedelem és a költő. A szürrealista álomvilág hőse ezért lesz az utazó mellett majd a
költő és a fejedelem, a keleti mesehős, a titokzatos életherceg. Szindbád már
megismert mindent, túl van a szökések variációin (Kaffka életdilemmája),
szökött már az életből, szökött a halálból, valahol ezeken túl próbál megkapaszkodni.
A világ, amit Szindbád a valóságban is megélt, csak lélektanilag újra
teremtett, nem nyújt többé semmi újat a számára. Új életformát ígér az
artistaélet, festett kulisszák, szertartások, a valóságban eljátszott mesék,
könnyelmű kalandok, a bohémek udvara a rejtélyes fejedelem, Alvinczi körül.
Szindbád az egyik maszkja, még feltűnik, amikor az élet fordulóin szüksége van
egy kis lélektani utazásra, amikor újra fel kell keresnie múltját, hogy
legyőzze válságait, kétségbeeséseit. Szindbád nem tud újabb élményeket felhozni
a lélek tárnáiból, nem kimeríthetetlen az emberi tapasztalás, és nem tágítható
a végtelenbe egy ember életrajza, de félreértik azok, akik azt látják csak,
hogy Szindbád kimerült, önmagát ismétli. A hajós mindig megrázóbb, tragikusabb
utazásokat tesz, s mindig szomorúbban tér meg a múltból, rémekkel küzd,
menekül, a hajós fütyürészik félelmében, mint gyerek
a sötétben. Közben élni is kell. Élni csak úgy szeret, ha álmodhat. Erre
találja ki az artista köztársaságot, a bohémiát, egy
könnyelmű mámorország. A budai, pesti éjszakában
terül el, a Pattantyús utcában, kisvendéglők álmos csendjében, Steinné házában
vagy Lujza asszony előkelő, japánkertes bordélyában. Alvinczi a mámorfejedelem,
és legbizalmasabb udvari embere, Rezeda Kázmér, a költő. Talán Ady és Krúdy
boros éjszakázásainak, beszélgetéseinek, elrévüléseinek emléke is belopakodik A
vörös postakocsi-ba
(1914).
Ringás. A
postakocsi olyan, mint a Pickwick-klub batárja, csak elegánsabb,
hihetetlenül kirí környezetéből. A Pickwick-hasonlat
egyébként megerősíti a bohém-artista köztársaság céltalan, gyerekes,
komolytalan szövetkezését. Csak felnőtt játék, fantázia a vörös postakocsi
kedvéért, az Alvinczi-legenda kedvéért, vagy ki tudja, miért ringnak így együtt
az éjszakában ebben a nagy vörös határban. A belül sárga és fehér hintó talán
az ifjúság, elmerült szép sziget, szent rajongások szimbóluma. Alvinczi Eduárd
udvarában mindenkinek álneve van, a nagy Életnek nincs köze az irodalomhoz, s
ők itt irodalmat, regényeket élnek át, hősök, kalandorok. A színésznőket is
átkeresztelik, angol neveket kapnak Alvinczitól,
szerelmesét Clarence-nek hívja, s mindent úgy rendez
el, hogy hasonlítson a skót vadászkastélyok képeire, kandallóira, angol lordok
pózaira. (Kaffka írja a Mária évei-ben: a póz és a szó mindennél
értékesebbek.) Az angol mellett még egy erősen atmoszferikus miliőt idéz, az
orosz regények levegőjét, érzelmességét, hangulatait. A színészlányok közül
van, aki Gorkij szeretője szeretne lenni, Oroszországban élni (Kaffka
regényeiben is vannak oroszos irodalmi szalonok), Rezeda első irodalmi élménye
is az Anyegin volt. „Mindnyájan Anyegin Eugének
vagyunk ifjúkorunkban.”
Impressziók. Mit mond Krúdy erről a valóban különös regényről? Kiss Józsefnek
írja, hogy a készülő mű témája mindaz lesz, ami neki kedves. „Látomások,
amelyek utcán, bálban, színházban történnek... emberi arcok, alakok és hangok,
amelyek mellettünk elsuhannak, ismerősök, ismeretlenek ... a pesti vásár, amint
valaki az ablakon át nézi a dolgokat ... Az urak és hölgyek ruha nélkül
közlekednek (mint egy Paul Delvaux-kép!), a sánta
ördög benéz a háztetőkön, a halottak igen jól tették, hogy elszöktek a
városból. Talán egy beteg lelkű embernek a vallomásai lesznek a következe
sorok, vagy egy elmúlt férfiúé, aki frakkban érkezik a postakocsival.” Pesti
regény? mit lehet írni Pestről - kérdezi fanyalogva. Megpróbáljuk. Mintha a kor
legdivatosabb jelszava volna. Mindent megpróbálni, megkísérelni, nem hagyni ki
semmit. „Valahol gordonka szól, korán jött ősz hajak és fölriadások az ágyban”
- ez a vörös postakocsi regénye.
Képzelődés és borzongás. A postakocsi körül öreg házak, kopott kövezetű utcák vonulnak, az
unalmas korzó, csak a két hódítani akaró színésznő, Szilvia és Klára
megjelenése teremt valami örvénylő mozgást. A kaland szomorú, szegényes, mintha
befalazott halottak lesnék. Amikor Klára beleszeretett Alvincziba,
a „lehetetlenségbe” szeretett. Alvinczi éppúgy nem létező, álomszerű jelenés,
mint ahogyan semmiről sem lehet biztosan tudni, hogy valóban valóságos vagy
fontos szereplője-e a regénynek. Egy Medve nevű fiúról esik szó, akivel
találkoznak a Kálvária téren. „Ki volt Medve? Azt sem tudom. Én azt hiszem,
hogy Medve nem is létezett. Csak úgy álmodtam egyszer.” Így álmodnak életté
mindent ebben a könyvben, ami lehetne a csodálatosságok könyve is, szép
hangulatoké, mozdulatoké, gesztusoké. (Balázs Béla meséi, majd a Szabó
Dezső-mesék, Kassák Életsiratás-a hasonló csodakeresések.) Rezeda elé
királyok lépnek ki a kőfalból, gyakran találkozik halottakkal, kísértetekkel
Budán. „Rezeda úr szerette a rejtelmeket és az éjszakát.” Ifjúság és öregség
•csodáira szomjasak, új költészetet keresnek, mert minden új vers, új
csodavilág. Az ábrándos Rezeda maga sem tudja, hogy mennyire komplikált, talán
beteges, mint a fantaszta, különös szertartásokba merevedő Alvinczi. Néha ölni
szeretne kielégítetlen vágyában, tehetetlenségében, „a kést a bal szembe
eresztem, ameddig csak lehet”. A képzelet játékait egyre feszültebbé teszi az
idegek visszafogott játéka, a neuraszténia.
Depresszió. Ezek
egyre nyomasztóbb évek. A világháború légköre kísérteties lidércnyomássá
nyomorítja az ábrándokat. Szindbád a Feltámadás-ban
(1916) mind különösebbeket álmodik, s rosszakra ébred. Szeretne elrejtezni,
menekülni, de csak új alakot ölt. Panaszos, sírás nélkül is borzongató,
depressziós lelkiállapot már ez. Egyszer arra ébred, úgy támad fel, hogy király
lett, s körülötte mindenki VII. Henrik korabeli jelmezben van. S aztán meghalt,
és fagyöngy lett egy apáca rózsafüzérén. Amikor a halott Szindbád megjelenik a
kerítések mellett, behívják őt a régi asszonyok, az aranymívesnével
kocsikázik a Vízivárosban. Mindenütt halott arcokat lát, a folyón úsznak arccal
fölfelé a halottak. Egy asszonyra gondol a halott Szindbád, akinél boldog
rabságban szenvedett, egy titkos szobában. Mennyire más emlékek ezek, mint az
ifjúságéi, a gyerekkoriak, a szerelem emlékei. A háborús évek Szindbádja:
halott, aki visszajár az életbe. Kísértet. S hová viheti a postakocsi a
truppot? Őszi Utazások a vörös postakocsin (1917). „Céltalan és
reménytelen volt az őszi utazás a vörös postakocsin. Míg először bizonyosan
tudtam, hogy eljutok valahová”, most nem várja senki. „Ősz van, messzi tájon
ásít a bánat és életunalom.”
Az új
regény hőse Rezeda lenne, aki a szerelem Don Quijotéja,
s most új élményekre vágyik, de csak körmét gondozza, blazírt, közömbös, s
élete eliramlik. A felvidéken megles egy kísérteties szertartást, a halott
Alvinczi esküvőjét a kápolnában. A halottnak nincs árnyéka, esküvői fátyollal,
frakkban vonul el a pár Rezeda szeme előtt a havas, holdvilágos kertben. Átéli
a halált, akárcsak Alvinczi, lefekszik a sínekre a közeledő vonat elé. Adysan
már önmagára emlékezik Alvinczi az őszi postakocsin: „Valaki meghalt egyszer,
és most újra visszajött. Valaki van, aki nincs. Hangja van, holott halott.” A
negyvenéves férfi számára nincs más kiút, mint elvonulni az ideálokba. Ilyen narkotikus ideál a buddhizmus. Alvinczi is Buddha-szobrokat
hordott mindig magánál. Közben vége lett Alvinczi háborújának is Bécsben,
meghalt Ferenc József, a fejedelem kibékülten hagyta el az osztrák fővárost.
Krúdy nem
a Monarchia miliőjét teremti meg különös regényeiben, nem Bécs, s nem az, amit
Bécstől kapott, a „pszichológiai érdeklődés” az alaprétege ennek a művészetnek.
Hiszen a lélektani elemzés mellett folytonos a polémia is a modernséggel, a
mélylélektannal. Az európaiság mellett állandó hitvallása a magyarsága. Krúdy
színélménye, tarkasága sem bécsi vagy monarchiabeli tarkaság, hanem a felvidéki
városok kevertsége, sejtelmes bonyolultsága, szépsége. A magyar miliő sokszínűség, sokféleség, változatosság, emberi
gazdagság. A monarchiabeli együttélést el sem lehet képzelni ilyen
interpretálásban. Ezért poétikus ellenfele Alvinczinak
Ferenc József, és visel hadat, mint kuruc ősei, Bécs ellen.
KRÚDY PANORÁMÁJA
A háború pusztításait és a
történelem változásait Krúdy Gyula a maga varázslatos, költői miliőjében
ábrázolja. Emlékeket és jelent, élményeket és álmokat kever össze, amelyekből
mégis a 20-as évek jellegzetes, szorongásos, a pszichoanalízissel is csak
részben értelmezhető atmoszférájú valóságképe tűnik elő, természetesen krúdysan, sejtelmesen, meseszerűen. Megtartja az
utazásformát, a mesébe, rejtelembe távolított „ködalakokat”, a betéttörténetek
kábító és elzsongító mámorát, hangulatok, zenei motívumok, melódiafoszlányok,
hangzatok nyelvét. Ez marad a jellegzetes Krúdy-regény továbbra is. Valami
azonban megtört, mint általában mindenki életében. Ezt a közelmúltat, a szép ifjúság tegnapját Krúdy nemzedéke
a századvégre képzelte vissza. Az utazások regénye nem lehet már szép
emlékezés ifjúságra, szerelmekre, az utazó nem lehet már olyan „testetlen”,
érdektelen, mint Szindbád, a hajós, vagy A vörös postakocsi bohém
utasai. A köznapok földrésznyi távolságokat és tengernyi veszélyeket, egy
kalandregényre elég kalandokat rejtenek látszólag szürke, áttekinthető,
veszélytelen felszínük alatt.
Megszűkült utak. Krúdy
kisebb utakra indul, megtört az álmok lendülete. Regényesen járja meg a pesti
városrészeket, kerületek kisvilágát, kalandos nappalait, romantikus nevű
utcáit, és találkozik a régi regényekkel, hihetetlen történetekkel, majd
elkíséri menekülő hőseit, szerelmes asszonyait vidéki, múltat őrző kúriákra, a
szenvedés házaiba, az öregedésbe. A Napforduló-t még 1918-ban írta, a Virradat
című lapban jelent meg folytatásokban. Minden regényéhez vezérfonalat és
programot ad, itt a modern és a régi regényt szeretné egy formába
összefoglalni, ami Krúdy szerint a „föld regénye” lesz, vagy „a holtig tartó
szerelem könyve lesz ez a regény”. Mintha mítosszá sűrűsödne a Földben, a
nyírségi tájban Krúdy magyarságélménye. Az ő feloldhatatlan, lefordíthatatlan
szavaival: „visszatartott lendület és temetői szél” vegyülete lehet ez a
regény. Mindig az élet közepétől indul, valahonnan a negyvenedik évtől, amikor
emlékezni, mesélni vagy menekülni kezdenek az emberek, nők, férfiak páni
félelemben, megbújva egy kísérteties postakocsi mélyén, üres omnibuszon,
sodródó jégtáblán a Duna vizének közepén, a szigeten, megkapaszkodva
kétségbeesetten egy feléjük nyúló kézben, érzésben, a talán utolsó romantikus
kalandban, szerelemben, a csodában.
Város És a vidék. Krúdy
legnagyobb távolsága most a város és a vidéki udvarház közötti, mely közt szüntelenül
áramlanak a vágyak, remények, nosztalgiák. A Napraforgó-ban
Evelin a Józsefvárosból, rejtett, földszintes házból menekül el megriasztva,
boldogtalan szerelme elől a Nyírségbe, Bújdosra,
ahová mindig elmenekült, ha boldogtalan volt. Ez az utazás azonban most
véglegesnek tűnik, Evelin új életre készülődik, hinni szeretné, hogy Bújdos a véglegesség, állandóság, a számára való megoldás.
Ez a vidéknosztalgia, a visszavonulás, a „paraszti” életformában való
kétségbeesett reménykedés általános lesz az irodalomban. Nem valami politikai
fordulat, népies, feudális idill, a város elleni reakció, elégedetlenség áll a
témák mögött. Sokkal inkább nyugalomvágy, lélektani feloldás, a szünet, a csend
pillanata, a gondolatok rendezésének kívánsága, az erőgyűjtés állapota ez. A
„régi” regények így lesznek egyszersmind „új” regények is, hiszen Krúdy is
képes a városban feltalálni az álmokat, idillt, ugyanúgy, mint ahogyan a vidék
sem mentes a félelmektől, szenvedésektől. A föld, a nyugalom szimbóluma
megjelenik Szabó Dezső regényeiben, sőt kissé eltúlzott programjaiban is,
Karácsony Benőnél, Móricz Zsigmondnál, a menekülés, vándorlás, „hazakeresés”
Török Sándornál, az erdélyi íróknál a csavargó témákban.
A bujdosás. Evelin
gondolatai igazolják a falu-regény Krúdyját. Élni akar még, és élni annyi, mint
„ismerkedni, új hangokat hallani”. Meggyónni mindent - tehát leszámolni a
korábbi élettel és elkezdeni a „közönséges életet”, mosni a patakban,
cigányosan, mezítlábasán járni. Gondol az idillre, a hazugságokra, amelyek a legszebb
mesék lesznek mindig. Evelin fél. Fél a cselédektől, védtelenségtől, az
ismeretlen gyilkosoktól. Bújdoson Álmos úr védelmét,
ragaszkodó, hűséges, régi lovagi szerelmét nyeri el. Minden Álmos nőkért halt
meg. Bújdos nem teljes menedék. Evelin körül furcsa
emberek karneválja vonul fel, mániákusok küzdenek és
esnek el. „Nagy álarcosbál az élet...” és mintha bolondokházából szabadult
őrült volna mindenki Evelin környezetében. A szerelmes, mélabús, öreg lovag, a
trubadúr, frakkban, széken, magánosan hegedülő Álmos úr, a bolond nőket
elcsábító Pistoli, az udvarlás bolond hőse és mártírja, akit csókjával öl meg a
cinikus, hideg Maszkerádi kisasszony. „Semmit sem akarni, csak nyugodalmat.
Semmit sem remélni, csak a holnapi jó időjárást. Senkiben sem bízni, senkinek
sem hinni, semmi rendkívülit nem gondolni, csak élni, szeretni, elaludni,
felébredni, egészségesnek lenni...”
Az álomba takart város
A lelkifurdalás könyve. Pest nagyváros. Az egyes kerületekben azonban egyszerű,
áttekinthető élet folyik a „pesti háztetők alatt” (Krúdy szavaival), kiskocsmák
és üzletek, polgárlakások és utcák meghitt kulisszái között. A pesti regény
látszólag igénytelen lesz, Krúdy nem törekszik arra, hogy komoly, nagy
dolgokról tudósítson, megfigyeljen, leleplezzen, egyszerű, „se víg, se szomorú”
regényt akar írni elképzelésből; tapasztalásból és álomból. Ez az Asszonyságok
díja (1919). A ferencvárosi életkép mégis eposzi, nyugtalan kérdéseivel
mítoszi is lesz. „Lakodalomról, torról, és keresztelőről” ígér történeteket -
tehát a teljes emberi életről, elgondolja, hogyan élnek polgártársai Pesten.
Hogyan éljünk, hogy hosszú életűek legyünk ezen a földön? Az életstílusok
meseszerű és álomszerű konfrontálása egyben életreceptet is megkísérel adni.
Tánc-csoda-ünnep. A regény
bevezetőjében ünnepekről van szó, de ezek az ünnepek az emberi élet nagy
fordulói, nemegyszer válságos fordulatai is. Krúdy szimbólumai között egyszerre
központi helyre kerül a tánc. Élettánc, haláltánc, öröm és gyász koreográfiája.
A nagy balettben mindenki eltáncolja a maga szerepét, az élet karneválja
vonul-vonul át hosszan, végeérhetetlen zenével, zongoramuzsikával Pest
regényein. Az álomba takart városban mindennap történik egy szürrealista csoda.
Az élmény kulcsa egy szorongásos közérzet szuggesztiója. A nosztalgia régi
korok után, a régi Pest iránt, az ifjúság elszállt szép évei után kettős
jelentésű, mint minden szimbolikus nosztalgia. Elvágyódás a 20-as évek jelené
tői, a háború és ellenforradalom világától, és a negvenéves
ember borzongása, visszafordulása saját ifjúságához. Bolyongás, vándorlás,
futás az elmúlás rémeitől. A tánc minden történetben mitikus szertartás. Valami
kizökkenti a hétköznapok egyhangúságából, ritmusából a ferencvárosi,
józsefvárosi vagy terézvárosi kispolgárt, a megkopott, vegetáló vagy a hajdan
volt embert, aki ma már az élet szolgálaton kívüli állományába került. Ez a
valami néha tragikusan megmásíthatatlan, a halál élménye, érintése, egy
hangulat, felriadás, meglepődés, egy gondolat, merengés az elmúláson. Néha
egyszerűen csak új emberek, idegenek, látogatók, más utazók megjelenése,
mesebeli hercegek, álruhás fejedelmek, a csoda sejtése.
Nyugtalanság. Az
Asszonyságok díjá-ban Czifra János temetésrendező élete
változik meg egy napon. A nyugodt, józan, rendtartó polgári élet. Egyszerre érezte,
hogy beköltözött szobájába a „démon”, valami megnevezhetetlen nyugtalanság.
Félni kezdett, a démon bosszúságokat, rendkívüli helyzeteket, feje tetejére
állított dolgokat hozott, „megzavarta életét”. A rendkívüli nap rendkívüli
gondokkal kezdődött. A temetésrendezőnek két halottról kellett gondoskodnia, a
tábornokról, aki nem fért be koporsójába, és egy szikár, makacs, magános
öregasszonyról, aki maga rendelte meg a temetését, kísértetiesen,
lerázhatatlanul, a halottak, kísértetek, szellemek makacsságával. Már halotti
ruhában, konflison állít be a borzongó-vonakodó Czifrához. Czifra János, a
ferencvárosi nyárspolgár találkozik a halállal, a temetésrendező, annyi halott
közömbös ismerőse, a halál iparosa, most először a maga halálával, az
elmúlással.
Álomszerű,
hihetetlen nap következik. Egy lakodalomba sodródik, iszik, táncol, pletykákat,
gáláns történeteket hallgat, találkozik önmagával a Frank Jeremiás és Neje
utcájában, a bordélyházak környékén. Az örömök háza is „furcsa”, a szenvedéseké
és groteszk, elferdült életeké. Czifra János alteregója, a maga másik Énje
kíséretében beles a bordélyház szobáinak kulcslyukain. Mert Czifra János másik
énje féktelen és
parázna, gyilkos, kegyetlen - ezek az álmai, ilyen ő álmaiban. A „szobák”
történeteiben egy szürrealista groteszksorozat, torz, karikatúraszerű és mégis
érzelmes képek füzére pereg le. A háromezer éves meztelen nő, akinek a vendége
egy nyomorék, mazochista tanár, a bohémségre szomjazó, ide szökött,
szerencsétlen zsidóasszony, leszboszi szeretők, és a vajúdó Natalia,
természetesen mindegyik a saját élettörténetével, sorsával. Csoportok,
embertípusok, férfiak kapcsolódnak ezekhez a történetekhez. A cinikus pesti
gavallér, akit megkéselnek, és ott hal meg egyedül, félelmeivel,
kétségbeesetten fohászkodva a bordélyház kapujában. A könnyelmű újságíró,
akinek a jelszava, életprogramja a futuristákét idéző, „kegyetlen”, szó
szerinti: öld meg a nőt! Pesten jó a férfiaknak - mintha a nő regénye volna ez
a férfiönzéssel, szerelmekkel, illúziótlan fölényes zsarnoksággal szemben. A
férfiszerelmeket lírába, költészetbe szövő Krúdy most az „asszonyságnak”, a
nőnek, a kihasznált asszonyoknak ad díjat. Natalia
meghal, gyerekét Czifra örökbe fogadja. Ezzel megmenekül, megváltódik. A
közönyös kispolgár részvevő ember lesz.
A csoda megőrzése, a nyugalom meséje
Lélektani „irányregények”. Álom, érzelmesség, részvét, sírás - a 20-as évek lélektani reflexiója, ellenállása, etikai magatartása is. (Móricz: Légy jó mindhalálig, Szabó Dezső: A csodálatosságok könyve.) Krúdy újabb két regényben két újabb hangulatot, érzést zenget ki ismert, különös világból, mintha tudatosan vigasztalna, érzelmi „irányregényt” írna a kor kétségbeesett otthontalanjainak. A szürrealisták a csodát akarják megteremteni a földön, a csodában lehetséges életet, cselekvést. Krúdy egyszerűen csak követi a maga regényvilágának logikáját, a mesét, a szépséget, nosztalgiát, és rátalál ennek „modern” ízeire, színeire is, a szürrealista csodára, amely voltaképpen mindig is sajátja volt, minden írásában felfedeztetésére várakozott.
Túlélni. Az egyik
érzelmi irányregény a Hét Bagoly (1922), a régi Pest régi vendéglőjének
címe és jelképe, amely maga a múlt, költőkkel, írókkal, szerelmekkel, amely a
kegyetlen élettel szemben védett sziget. Szomjas úr, a régi felvidéki gavallér
ismeri a túlélés titkát: úgy kell élni, hogy egy rozsdás szöghöz is hozzá
tudjuk gondolni az egész életet.
Tengés-álom. A másik
regény is csodakereső, csak más szinonimával jelöli a boldogságot. A Boldogult
úrfikoromban (1930) a partravetettek
regénye, a volt-embereké, a tengőké. Két úri menekülő, hontalan, „vándormadár”,
egy alszolgabíró és egy tanítónő - mindketten felvidékiek - találja meg a Régi
Arabs Szürkéhez címzett fogadóban a boldogságot, nyugalmat. Tulajdonosai
lesznek majd ennek az álomországnak, a régi Pestnek.
Krúdy
most már tudatosan, vagy helyesebben: programosan éli meg álmait. Lehet, hogy a
kritikák hatására, de valószínűbb, hogy az irodalmi atmoszféra hatására
szublimálódik művészetének „álom-valóságszerű” lényege. Az Udvarlás könyvének
hőse (a Hét Bagoly-ban,
1922) „örök ifjú, örök gavallér, örök szerelmes”. Krúdy hozzá is fűzi, hogy ezt
csak egy szimbólumról, egy festményről lehet elhinni, ember erre nem képes.
„Nem szeretek műveimben általában mindennapi embereket szerepeltetni.
Mindennapi embereknek nincs történetük. Élete lefolyására nézvést a legtöbb
ember ferencvárosi születésű. Születnek, megházasodnak, meghalnak. Nagyon
lenézem azokat az írókat, akik a való életet másolják. Rossz szaga van az
életnek, tekintetes úr ... Én kivétel akarok lenni... Hősömet magam mintáztam.
Festmény ő egy borbélyműhely előtt. Remélem, nincs párja a világirodalomban.”
Ez a hős a szerelem, csábítás mestere, emlékírója vagy teoretikusa, Nagybotos
Viola. A színhely a századvégi Pest, irodalomtörténeti nevek sorakoznak,
Szomjas úr emlékezik fiatalságára, és hallgatja Józsiás úr meséit. A Hét Bagoly
a fogadó, ahol Szomjas Guszti úr felkeresi fiatalságát, álmait, a szobát, ahol
boldog volt, még a személyzetet is a régi kosztümökbe öltözteti. A fogadó farsangi
jelmezeket ölt, akár a regényt záró nagy pesti mulatás, tánc, álomkavargás a Boldogult
úrfikoromban (1929) c. műben. Még egyszer
végigélni az életet, amikor „hercegemnek”, az élet hercegének, szólították
Szomjas urat a hölgyek. Pótolni valamiképpen az elmulasztottakat.
A
szorongó félelem a 20-as évek jelene, amely pszichoanalitikus zűrzavarával,
meghasonlottságával kontrasztja Krúdy szeretett álomvilágának. Ez a lidérces
álom, a jelen álma. Józsiás a reneszánsz múltba vágyik, a szélsőség és hit reneszánszába,
Gobineau és Savonarola
ízeihez. A ma „idegen”, mert „elszöktem a hajdani önmagámtól”.
A Boldogult
úrfikoromban a Margitsziget regénye, s a
kalandos, pesti kirándulásoké. Sőtér István emeli ki
a különös farsangi kavargást, a féktelen és méltóságteljes táncot, ködös,
képzeletszerű alakokkal, a herceggel és Vilma kisasszonnyal, a vendéglősék
bódult, álomszerű, megigézett keringőzését, a jelenet hihetetlen irrealitását,
tüneményességét. S valóban, mintha ez volna a regény legfontosabb cselekménye.
Egy bódult, különös éjszaka, álom, mámoros-szép-ringató
sodródás. Vájsz úr, a vendéglős, utána szégyenkezve, értetlenül mondja a
nyárspolgár törzsvendégnek, Stranszkinak, aki
jelenlétével, közönyös, érzéketlen újságolvasásával és kitartásával tönkretette
a mulatságot: milyen emberek is vannak, csak úgy oktalanul, egyszerre csak
táncra perdülnek. Ez az önmagára ismert Krúdy. Hősei „csak úgy”, oktalanul,
hirtelen elindulnak hosszabb-rövidebb útra, múltjukba, ifjúságukba,
hangulatokat keresnek, régi helyeket, tárgyakat, érzéseket nyomoznak. Minek?
Talán a pszichoanalízis választ ad arra, hogy más regényekben mért gyilkolnak
ugyanilyen értelmetlenül, minden különösebb ok nélkül? Krúdy a „tudatalatti”
szomorúságát, poézisét, rezignációját, otthon utáni vágyódását írja le. Az ő
szürrealista álmaiban, képzeletében egy hús-vér, szomorú embert lenget-ringat a
valóság fölött a budai őszi-tavaszi szél.
Széttört illúziók. Szindbád
is megtért immár (Szindbád, megtérése, 1925). Emlékiratait, kátéját írja
a szerelemről, mint Józsiás úr a Hét Bagoly-ban. Látomásai szelídebbek, nem
közömbös és nem blazírt. Öreg már, nem kalandokra vagy az emlékek újraélésére
kel útra. Fiával utazik a régi helyeken, emlékeiben, visszavonhatatlanul elmúlt
minden, nem gyógyítja meg többé asszony, csak az anyja. Sírva, vigasztalásért
zarándokol el az első és az utolsó Asszonyhoz. A Fiú sír most, aki beteg, fél a
haláltól.
A dolgok bosszúja. Szindbád
korábbi győzelmei illúziók voltak. Megtérése őszinte vallomás, gyengeségének bevallása,
kapitulál. A 20-as évek hangulatához, közérzetéhez idomul a Szindbád-sors is,
Krúdy valóságlátomása, álomhite. A 10-es években a képek, emlékfoszlányok
mozaikosan álltak össze egy külön valósággá, most széttört darabkák csak. Újat
nem hoz a Purgatórium sem 1934-ben. Betetőzi és értelmezi ezeknek az
éveknek a pszichológiai meghasonlottságait. A félálomból természetesen élénkül
meg a „variáció”, a játék, ami mindig is állandó eleme volt Krúdy világának.
Csakhogy most hiányzik ebből a játékból a könnyűség, a lebegés, a jóízű
vidámság, elterelő bújócska. Mintha életre-halálra játszana. Őrültet alakít.
Pokrócokba csavarva próbálja megtéveszteni ápolóit a bolondokházában. Mindenki
kegyetlen hozzá, életére tör, kegyetlenek a tárgyak, merényletre készülnek
ellene a dolgok, amik ellen egész életében vétkezett, hiszen nem írt róluk,
tagadta létezésüket. A Purgatórium a halál tornáca, kialvó tűz, hallgató
lélek. Amikor meggyógyul, már „mániákusan” óvatos, régi szindbádi bátorsága,
„cinizmusa-önzése”, férfiereje, szerelemhite már régen a múlté. Egyetlen vágya:
betegség nélkül, jókedvűen, okosan átélni az életet. Szomorú okosság ez.
Ravasz, bukott öregember, aki azt hazudja önmagának, hogy kijátszotta a halált.
A szürrealizmus legszebb költészetét teremti meg Krúdy, poétikus regénymodellt,
különös cselekményű formát, a ködalakok regényét.
(Mezei
József: A magyar regény.
Bp. 1973, Magvető. 537-546., 626-634. p.)