LÉLEKTANI UTAZÁSOK.

A VÖRÖS POSTAKOCSIN. SZÍNEK EMLÉKE

KRÚDY

Nemzedékek, családok. Krúdy egyik legismertebb regényalakja, maszkja Szindbád, a hajós, abban az évben született, amelyikben a Színek és évek. Hasonló is ez a világ a Kaffkáéhoz. Krúdy nem ír családregényt, mint Kaffka Margit vagy Török Gyula, nem formál felismerhetően dzsentritípusokat, mint az előbbiek, mégis ugyanaz az atmoszféra, érzelmesség, miliő, ugyanaz a lélektani táj vibrál nála is. Talán még stilizáltabban tarkább, még farsangosabb, jelmezesebb, bohémebb, még otthonosabban belefeledkezőbb.

Esztétikai valóság. A polgári regény, vagy a nemzedéki, családregény mintájaként emlegetjük Thomas Mann Buddenbrooks-át, s valóban Kaffkánál is nemzedékek asszonyai élnek egymással szemben, de magasabb formában, másképpen megismételve is az előző nemzedék sorsát. Kaffka vidéki poézise, Krúdy poétikus utazásai valami esztétikai világot jelentenek a társadalmilag konkréttal szemben. Ugyanúgy ellenpontozzák ezzel a művészi-esztétikai hangulattal a szociális lehetőségeket, mint ahogy Thomas Mann állítja szembe egymással a polgárt és a művészt. Gide családregénye már direkt módon bizonyos lélektani képességeket, hajlamokat, érzelmeket, ambíciókat állított a középpontba. Nála az az emberi kapott nagyobb hangsúlyt, ami miatt az osztály, réteg, társadalmi hovatartozás egyáltalán számon tartott. Kaffka megköveteli, hogy hősnőit elsősorban embernek tekintsük. A modern regény látszatra keveset törődik a társadalmi motívumokkal. Az egyéni képességek, a tudat és képzelet átalakító ereje, varázslata, a szándék, a tendencia, irány, valamiféle vezető elképzelés, új gondolat foglalkoztatja.

Ábránd. A legkülönösebb emlékeket és álmokat Krúdy írta meg. Az ő regénye is a múltról szól, álmokról, szép emlékekről, ifjúságról. Babits egy ifjúkori félelemről, rossz sejtéseiről számol be szkizofrén történetében, Kaffka a boldog ábrándozás, készülődés korára emlékezik vissza szívesen, Krúdy is az ifjúságról mesél, de nem az ambiciózus, tervezgető, alkotó ifjúságról, hanem a gondtalan, kedves, bohém, játékos ifjúságról. Meséket fedezett fel a múltjában, ragyogó kalandokat, erős, vad és szép-romantikus szerelmi kalandozásokat, titokzatos összejöveteleket az ártatlan maszkabálokban, a bohém arisztokratikus pózokban valódi fejedelmeket, hercegeket látott, az élet hercegeit, a bordélyban háremet, gazdagságot, káprázó csillogást, a szívrabló utazásokban valódi rablókalandokat.

Metamorfózis. Egyszerű, szimbolista filozófia következménye ez a metamorfózis. Komolyan akart hinni a hétköznapok nagyszerűségében, a csodákban, ragaszkodott ahhoz, hogy az életben minden csak jel, látszat, a valóságban ezek a szürke képek varázslatosan színesek. A pszichoanalízis tudatalattija a látszólag ezzel ellentétes mesében is jelen van. A mese is mélylélektan. Az álmodozás, képzelődés is pszichológiai valóság. Egyéni és kollektív psziché lenyomata egyszerre. Krúdy világa a múlt, az ifjúság, az öregedő költő életillúziója, akart költészete, elvarázsolása. Krúdy csak ezekben a mesékben tud élni, képzeletben, álomban, éber látomásokban. Sérthetetlen, mert nem ereszkedik le az élet valóságához, védett, mert elkerüli a komor hétköznapokkal való találkozást. Tudja, hogy az élet más, de nem akarja ezt elfogadni.

A szerep. Krúdy így jellemzi Szindbádot, legkorábbi és legkedvesebb alteregóját. „Mit szeretett Szindbád? Őszi ligetet, melankolikus kocsiutat, felvidéki városok polgárszerelmeit, hirtelen távozásokat, kezeket, hangokat, hajakat, simogatásokat. Mindent szeretett, ami hazugság, illúzió, elképzelés, regény - ha egyszer rózsaszínű trikóban játszhatott volna a magasban a trapézen! - ha orgonista lehetett volna a hercegi kastélyban - ha gyóntatóatya a jezsuiták templomában!...” Ez volt az első nagy szerepe, mámoros játéka, vigasztalója, a maga privát rejtekhelye, álma. Kicsit száműzött király (Kaffka Rombertárója), kicsit játékaitól megfosztott gyerek. Csak emlékeiről beszél, mintha gyászolná, elsiratná ezeket a gyönyörű meséket, amelyeket sohasem élt meg, amilyenné sohasem tudta varázsolni igazi életét.

Dantei számvetés. A Szindbád-történetek idején Krúdy túl van a harmincon. írónak, kezdeteket vállaló életművésznek már öreg, vannak emlékei, van múltja. Úgy érzi, már van elszámolnivalója. A pszichoanalízis inspirációja lehet a gyerekkori élmények felidézése. Megpróbálja visszaálmodni a legfontosabb mozzanatokat. De csak a mindennapi, a jelentéktelen sikerül. Az, ami természetes gyerekkaland, ami mindannyiuk játéka volt. A nem rendkívüli vált rendkívülivé, fontossá ebben a lélekbúvárlásban. Ugyanakkor, akárcsak Kaffka Margit reflexióiban, ironikus is ezzel a tudatalattival szemben. Mit beszélhet ki álmában, spontán asszociációival, milyen titkokat rejtegethet az ő gyerekkora? Amilyeneket minden gyereké. Szeretett játszani. És most döbben rá az igazi titkokra, a felnőtt férfi tudatalattijára: ma is szeret, felnőttként, játszani. Eszébe jut gyerekkori álneve, a hajós szerepe, amivé a gyerekképzelet valamikor avatta, Szindbád az Ezeregyéjszakából. És a többiek nevei is, pajtásainak, játszótársainak szerepei - valaki közülük Gergely pápa volt.

Szép hazugság. A bohémvilág ugyanígy álneveken játszotta vendégszerepléseit az életben. A hajós életéből mesél el történeteket, úgy, ahogy megtörténhettek volna, vagy talán meg is történtek? Ki tudhatja? Az 1917-es előszóban írja: „Vajon így történt-e minden, mint az ifjúkor szemével láttam? Én már nem is emlékszem pontosan a dolgokra.” Nem is minden emlék fontos a számára. A sírból visszajáró, halott Szindbád már ezt is megérti. A hajós csak az ifjúság és boldogság emlékképeit szerette. A régi kíváncsiságoknál időzik el, a nagy misztériumoknál, a nőknél, sejtelmes vágyakozásoknál, a halálnál. A fiatalok talán értetlenül és hitetlenül olvassák Szindbádot - mondja -, de majd megismerik ők is a csodákat.

Szemlélődés. Szindbád már régen kocsijából nézte a vidéket, hol a nők hatalma megszűnik, csupa imádkozó, jóságos nőket látott. És újra meg újra útra kelt, „évek múltával is jöttek üzenetek a távolságokból”, örökké rajongó maradt, kalandra szomjazott, csodákra vágyott, ifjú gyerekmohósággal, hittel kezdte el újra utazásait. „Ám ruhátlanul egyformák a nők, s a boldogtalan Szindbád erre sohasem gondolt.” Kíváncsisága nemcsak a megismerést hajszolta. Keresett, de nem boldogságot, hanem valami mást. Szerette volna tudni, hogy vannak-e szebb álmok, örömök, mások az övénél.

Menekülés. Szindbád az unalomtól és idegességtől menekült el gyerekkorához Pestről, a városból. (Kaffka egyik regényében mondják: a magyar irodalom vidéki maradt, mindenki a maga szűkebb tájegységének színeit hozta magával a fővárosba is.) Felvidéki, középkori városka, boltíves házak, kis ablakok, emeleti szobák a zabos zsákok között, amelyek úgy feküdtek egymás mellett a sötétben, mint kiterített halottak. Ez a kísérteties éjszaka a legerősebb emlék, ezt őrzi a gyereklélek szorongása, rettegése, a benne születő borzongásokat. Sötét szimbólumok: szerelem, ártatlan kíváncsiság és halál, két misztérium, kétféle felnőtt valóság, amelyet a gyerekfélelem megismerésében őrzött meg. Krúdy nagy élményei, izgalmas témái nem az illúziók, hanem a valóságok, az élet véres, komor dolgai. Ezeket a megszokottságokat akarja újraélni, megközelíteni a csodák felől, az első élményekből, borzongásokból. „Mintha még egyszer akarná kezdeni élete regényét ... Mintha új és ismeretlen érzéseket keresne.” Ezért utazik Szindbád. Lehetetlen, hogy a mindennapok élete ilyen kiábrándító, üres legyen. Felkeresi azokat a napokat, éveket, amikor még minden új volt a számára és minden csoda, mindennek értelme, vonzása volt. Vagy új kalandra indul az öreg Szindbád, új szerelmek felé, új élmények után. Hiszen mindenki csak emlékeiben, álmaiban él.

Szerelem és halál. Szindbád már tud mindent, születést, halált, nőket, ismeri a távoli országokat, mindent megpróbált már életében, mégis újra meg újra hangok hívják. Szerelmes óráit, surranó esti találkozásait halottak figyelik az ablakokból, bezárt spalettájú szobákból, kerti házakból. Fiatalkori borzongásait így mentette át mostani felriadásaiba, szívének zakatoló, dörömbölő félelmébe. A halált mindig közelről és mindig féktelen örömök közelében, szerelem, bacchanália, tánc szomszédságában lepte meg. Szindbád félt. Hagyta, hogy mások meghaljanak érte, hiszen maga sem élt igazán, várakozott, utazott. Menekült?

Szürrealitás. Krúdy világa a szürrealizmusé, amit ábrázol, az emlékeken túl, az életregényen túl, azok tanulsága: költészet, szépség, egy-egy szép részlet, egy szín, töredező, foszladozó kép, elmosódó jelenet. A valóság ebben a látszatkuszaságban: új látások, hitek valósága, a bizonytalan, testetlen, ismeretlen, amit Adyval, Kaffkával, Balázs Bélával, egész nemzedékével együtt várt, ami megmámorosíthatja még az új izgalmakra éhes költőt.

Bohémia. A fejedelem és a költő. A szürrealista álomvilág hőse ezért lesz az utazó mellett majd a költő és a fejedelem, a keleti mesehős, a titokzatos életherceg. Szindbád már megismert mindent, túl van a szökések variációin (Kaffka életdilemmája), szökött már az életből, szökött a halálból, valahol ezeken túl próbál megkapaszkodni. A világ, amit Szindbád a valóságban is megélt, csak lélektanilag újra teremtett, nem nyújt többé semmi újat a számára. Új életformát ígér az artistaélet, festett kulisszák, szertartások, a valóságban eljátszott mesék, könnyelmű kalandok, a bohémek udvara a rejtélyes fejedelem, Alvinczi körül. Szindbád az egyik maszkja, még feltűnik, amikor az élet fordulóin szüksége van egy kis lélektani utazásra, amikor újra fel kell keresnie múltját, hogy legyőzze válságait, kétségbeeséseit. Szindbád nem tud újabb élményeket felhozni a lélek tárnáiból, nem kimeríthetetlen az emberi tapasztalás, és nem tágítható a végtelenbe egy ember életrajza, de félreértik azok, akik azt látják csak, hogy Szindbád kimerült, önmagát ismétli. A hajós mindig megrázóbb, tragikusabb utazásokat tesz, s mindig szomorúbban tér meg a múltból, rémekkel küzd, menekül, a hajós fütyürészik félelmében, mint gyerek a sötétben. Közben élni is kell. Élni csak úgy szeret, ha álmodhat. Erre találja ki az artista köztársaságot, a bohémiát, egy könnyelmű mámorország. A budai, pesti éjszakában terül el, a Pattantyús utcában, kisvendéglők álmos csendjében, Steinné házában vagy Lujza asszony előkelő, japánkertes bordélyában. Alvinczi a mámorfejedelem, és legbizalmasabb udvari embere, Rezeda Kázmér, a költő. Talán Ady és Krúdy boros éjszakázásainak, beszélgetéseinek, elrévüléseinek emléke is belopakodik A vörös postakocsi-ba (1914).

Ringás. A postakocsi olyan, mint a Pickwick-klub batárja, csak elegánsabb, hihetetlenül kirí környezetéből. A Pickwick-hasonlat egyébként megerősíti a bohém-artista köztársaság céltalan, gyerekes, komolytalan szövetkezését. Csak felnőtt játék, fantázia a vörös postakocsi kedvéért, az Alvinczi-legenda kedvéért, vagy ki tudja, miért ringnak így együtt az éjszakában ebben a nagy vörös határban. A belül sárga és fehér hintó talán az ifjúság, elmerült szép sziget, szent rajongások szimbóluma. Alvinczi Eduárd udvarában mindenkinek álneve van, a nagy Életnek nincs köze az irodalomhoz, s ők itt irodalmat, regényeket élnek át, hősök, kalandorok. A színésznőket is átkeresztelik, angol neveket kapnak Alvinczitól, szerelmesét Clarence-nek hívja, s mindent úgy rendez el, hogy hasonlítson a skót vadászkastélyok képeire, kandallóira, angol lordok pózaira. (Kaffka írja a Mária évei-ben: a póz és a szó mindennél értékesebbek.) Az angol mellett még egy erősen atmoszferikus miliőt idéz, az orosz regények levegőjét, érzelmességét, hangulatait. A színészlányok közül van, aki Gorkij szeretője szeretne lenni, Oroszországban élni (Kaffka regényeiben is vannak oroszos irodalmi szalonok), Rezeda első irodalmi élménye is az Anyegin volt. „Mindnyájan Anyegin Eugének vagyunk ifjúkorunkban.”

Impressziók. Mit mond Krúdy erről a valóban különös regényről? Kiss Józsefnek írja, hogy a készülő mű témája mindaz lesz, ami neki kedves. „Látomások, amelyek utcán, bálban, színházban történnek... emberi arcok, alakok és hangok, amelyek mellettünk elsuhannak, ismerősök, ismeretlenek ... a pesti vásár, amint valaki az ablakon át nézi a dolgokat ... Az urak és hölgyek ruha nélkül közlekednek (mint egy Paul Delvaux-kép!), a sánta ördög benéz a háztetőkön, a halottak igen jól tették, hogy elszöktek a városból. Talán egy beteg lelkű embernek a vallomásai lesznek a következe sorok, vagy egy elmúlt férfiúé, aki frakkban érkezik a postakocsival.” Pesti regény? mit lehet írni Pestről - kérdezi fanyalogva. Megpróbáljuk. Mintha a kor legdivatosabb jelszava volna. Mindent megpróbálni, megkísérelni, nem hagyni ki semmit. „Valahol gordonka szól, korán jött ősz hajak és fölriadások az ágyban” - ez a vörös postakocsi regénye.

Képzelődés és borzongás. A postakocsi körül öreg házak, kopott kövezetű utcák vonulnak, az unalmas korzó, csak a két hódítani akaró színésznő, Szilvia és Klára megjelenése teremt valami örvénylő mozgást. A kaland szomorú, szegényes, mintha befalazott halottak lesnék. Amikor Klára beleszeretett Alvincziba, a „lehetetlenségbe” szeretett. Alvinczi éppúgy nem létező, álomszerű jelenés, mint ahogyan semmiről sem lehet biztosan tudni, hogy valóban valóságos vagy fontos szereplője-e a regénynek. Egy Medve nevű fiúról esik szó, akivel találkoznak a Kálvária téren. „Ki volt Medve? Azt sem tudom. Én azt hiszem, hogy Medve nem is létezett. Csak úgy álmodtam egyszer.” Így álmodnak életté mindent ebben a könyvben, ami lehetne a csodálatosságok könyve is, szép hangulatoké, mozdulatoké, gesztusoké. (Balázs Béla meséi, majd a Szabó Dezső-mesék, Kassák Életsiratás-a hasonló csodakeresések.) Rezeda elé királyok lépnek ki a kőfalból, gyakran találkozik halottakkal, kísértetekkel Budán. „Rezeda úr szerette a rejtelmeket és az éjszakát.” Ifjúság és öregség •csodáira szomjasak, új költészetet keresnek, mert minden új vers, új csodavilág. Az ábrándos Rezeda maga sem tudja, hogy mennyire komplikált, talán beteges, mint a fantaszta, különös szertartásokba merevedő Alvinczi. Néha ölni szeretne kielégítetlen vágyában, tehetetlenségében, „a kést a bal szembe eresztem, ameddig csak lehet”. A képzelet játékait egyre feszültebbé teszi az idegek visszafogott játéka, a neuraszténia.

Depresszió. Ezek egyre nyomasztóbb évek. A világháború légköre kísérteties lidércnyomássá nyomorítja az ábrándokat. Szindbád a Feltámadás-ban (1916) mind különösebbeket álmodik, s rosszakra ébred. Szeretne elrejtezni, menekülni, de csak új alakot ölt. Panaszos, sírás nélkül is borzongató, depressziós lelkiállapot már ez. Egyszer arra ébred, úgy támad fel, hogy király lett, s körülötte mindenki VII. Henrik korabeli jelmezben van. S aztán meghalt, és fagyöngy lett egy apáca rózsafüzérén. Amikor a halott Szindbád megjelenik a kerítések mellett, behívják őt a régi asszonyok, az aranymívesnével kocsikázik a Vízivárosban. Mindenütt halott arcokat lát, a folyón úsznak arccal fölfelé a halottak. Egy asszonyra gondol a halott Szindbád, akinél boldog rabságban szenvedett, egy titkos szobában. Mennyire más emlékek ezek, mint az ifjúságéi, a gyerekkoriak, a szerelem emlékei. A háborús évek Szindbádja: halott, aki visszajár az életbe. Kísértet. S hová viheti a postakocsi a truppot? Őszi Utazások a vörös postakocsin (1917). „Céltalan és reménytelen volt az őszi utazás a vörös postakocsin. Míg először bizonyosan tudtam, hogy eljutok valahová”, most nem várja senki. „Ősz van, messzi tájon ásít a bánat és életunalom.”

Az új regény hőse Rezeda lenne, aki a szerelem Don Quijotéja, s most új élményekre vágyik, de csak körmét gondozza, blazírt, közömbös, s élete eliramlik. A felvidéken megles egy kísérteties szertartást, a halott Alvinczi esküvőjét a kápolnában. A halottnak nincs árnyéka, esküvői fátyollal, frakkban vonul el a pár Rezeda szeme előtt a havas, holdvilágos kertben. Átéli a halált, akárcsak Alvinczi, lefekszik a sínekre a közeledő vonat elé. Adysan már önmagára emlékezik Alvinczi az őszi postakocsin: „Valaki meghalt egyszer, és most újra visszajött. Valaki van, aki nincs. Hangja van, holott halott.” A negyvenéves férfi számára nincs más kiút, mint elvonulni az ideálokba. Ilyen narkotikus ideál a buddhizmus. Alvinczi is Buddha-szobrokat hordott mindig magánál. Közben vége lett Alvinczi háborújának is Bécsben, meghalt Ferenc József, a fejedelem kibékülten hagyta el az osztrák fővárost.

Krúdy nem a Monarchia miliőjét teremti meg különös regényeiben, nem Bécs, s nem az, amit Bécstől kapott, a „pszichológiai érdeklődés” az alaprétege ennek a művészetnek. Hiszen a lélektani elemzés mellett folytonos a polémia is a modernséggel, a mélylélektannal. Az európaiság mellett állandó hitvallása a magyarsága. Krúdy színélménye, tarkasága sem bécsi vagy monarchiabeli tarkaság, hanem a felvidéki városok kevertsége, sejtelmes bonyolultsága, szépsége. A magyar miliő sokszínűség, sokféleség, változatosság, emberi gazdagság. A monarchiabeli együttélést el sem lehet képzelni ilyen interpretálásban. Ezért poétikus ellenfele Alvinczinak Ferenc József, és visel hadat, mint kuruc ősei, Bécs ellen.

 

A RÉGI ÉS A MODERN REGÉNY

KRÚDY PANORÁMÁJA

A háború pusztításait és a történelem változásait Krúdy Gyula a maga varázslatos, költői miliőjében ábrázolja. Emlékeket és jelent, élményeket és álmokat kever össze, amelyekből mégis a 20-as évek jellegzetes, szorongásos, a pszichoanalízissel is csak részben értelmezhető atmoszférájú valóságképe tűnik elő, természetesen krúdysan, sejtelmesen, meseszerűen. Megtartja az utazásformát, a mesébe, rejtelembe távolított „ködalakokat”, a betéttörténetek kábító és elzsongító mámorát, hangulatok, zenei motívumok, melódiafoszlányok, hangzatok nyelvét. Ez marad a jellegzetes Krúdy-regény továbbra is. Valami azonban megtört, mint általában mindenki életében. Ezt a közelmúltat, a szép ifjúság tegnapját Krúdy nemzedéke a századvégre képzelte vissza. Az utazások regénye nem lehet már szép emlékezés ifjúságra, szerelmekre, az utazó nem lehet már olyan „testetlen”, érdektelen, mint Szindbád, a hajós, vagy A vörös postakocsi bohém utasai. A köznapok földrésznyi távolságokat és tengernyi veszélyeket, egy kalandregényre elég kalandokat rejtenek látszólag szürke, áttekinthető, veszélytelen felszínük alatt.

Megszűkült utak. Krúdy kisebb utakra indul, megtört az álmok lendülete. Regényesen járja meg a pesti városrészeket, kerületek kisvilágát, kalandos nappalait, romantikus nevű utcáit, és találkozik a régi regényekkel, hihetetlen történetekkel, majd elkíséri menekülő hőseit, szerelmes asszonyait vidéki, múltat őrző kúriákra, a szenvedés házaiba, az öregedésbe. A Napforduló-t még 1918-ban írta, a Virradat című lapban jelent meg folytatásokban. Minden regényéhez vezérfonalat és programot ad, itt a modern és a régi regényt szeretné egy formába összefoglalni, ami Krúdy szerint a „föld regénye” lesz, vagy „a holtig tartó szerelem könyve lesz ez a regény”. Mintha mítosszá sűrűsödne a Földben, a nyírségi tájban Krúdy magyarságélménye. Az ő feloldhatatlan, lefordíthatatlan szavaival: „visszatartott lendület és temetői szél” vegyülete lehet ez a regény. Mindig az élet közepétől indul, valahonnan a negyvenedik évtől, amikor emlékezni, mesélni vagy menekülni kezdenek az emberek, nők, férfiak páni félelemben, megbújva egy kísérteties postakocsi mélyén, üres omnibuszon, sodródó jégtáblán a Duna vizének közepén, a szigeten, megkapaszkodva kétségbeesetten egy feléjük nyúló kézben, érzésben, a talán utolsó romantikus kalandban, szerelemben, a csodában.

Város És a vidék. Krúdy legnagyobb távolsága most a város és a vidéki udvarház közötti, mely közt szüntelenül áramlanak a vágyak, remények, nosztalgiák. A Napraforgó-ban Evelin a Józsefvárosból, rejtett, földszintes házból menekül el megriasztva, boldogtalan szerelme elől a Nyírségbe, Bújdosra, ahová mindig elmenekült, ha boldogtalan volt. Ez az utazás azonban most véglegesnek tűnik, Evelin új életre készülődik, hinni szeretné, hogy Bújdos a véglegesség, állandóság, a számára való megoldás. Ez a vidéknosztalgia, a visszavonulás, a „paraszti” életformában való kétségbeesett reménykedés általános lesz az irodalomban. Nem valami politikai fordulat, népies, feudális idill, a város elleni reakció, elégedetlenség áll a témák mögött. Sokkal inkább nyugalomvágy, lélektani feloldás, a szünet, a csend pillanata, a gondolatok rendezésének kívánsága, az erőgyűjtés állapota ez. A „régi” regények így lesznek egyszersmind „új” regények is, hiszen Krúdy is képes a városban feltalálni az álmokat, idillt, ugyanúgy, mint ahogyan a vidék sem mentes a félelmektől, szenvedésektől. A föld, a nyugalom szimbóluma megjelenik Szabó Dezső regényeiben, sőt kissé eltúlzott programjaiban is, Karácsony Benőnél, Móricz Zsigmondnál, a menekülés, vándorlás, „hazakeresés” Török Sándornál, az erdélyi íróknál a csavargó témákban.

A bujdosás. Evelin gondolatai igazolják a falu-regény Krúdyját. Élni akar még, és élni annyi, mint „ismerkedni, új hangokat hallani”. Meggyónni mindent - tehát leszámolni a korábbi élettel és elkezdeni a „közönséges életet”, mosni a patakban, cigányosan, mezítlábasán járni. Gondol az idillre, a hazugságokra, amelyek a legszebb mesék lesznek mindig. Evelin fél. Fél a cselédektől, védtelenségtől, az ismeretlen gyilkosoktól. Bújdoson Álmos úr védelmét, ragaszkodó, hűséges, régi lovagi szerelmét nyeri el. Minden Álmos nőkért halt meg. Bújdos nem teljes menedék. Evelin körül furcsa emberek karneválja vonul fel, mániákusok küzdenek és esnek el. „Nagy álarcosbál az élet...” és mintha bolondokházából szabadult őrült volna mindenki Evelin környezetében. A szerelmes, mélabús, öreg lovag, a trubadúr, frakkban, széken, magánosan hegedülő Álmos úr, a bolond nőket elcsábító Pistoli, az udvarlás bolond hőse és mártírja, akit csókjával öl meg a cinikus, hideg Maszkerádi kisasszony. „Semmit sem akarni, csak nyugodalmat. Semmit sem remélni, csak a holnapi jó időjárást. Senkiben sem bízni, senkinek sem hinni, semmi rendkívülit nem gondolni, csak élni, szeretni, elaludni, felébredni, egészségesnek lenni...”

Az álomba takart város

A lelkifurdalás könyve. Pest nagyváros. Az egyes kerületekben azonban egyszerű, áttekinthető élet folyik a „pesti háztetők alatt” (Krúdy szavaival), kiskocsmák és üzletek, polgárlakások és utcák meghitt kulisszái között. A pesti regény látszólag igénytelen lesz, Krúdy nem törekszik arra, hogy komoly, nagy dolgokról tudósítson, megfigyeljen, leleplezzen, egyszerű, „se víg, se szomorú” regényt akar írni elképzelésből; tapasztalásból és álomból. Ez az Asszonyságok díja (1919). A ferencvárosi életkép mégis eposzi, nyugtalan kérdéseivel mítoszi is lesz. „Lakodalomról, torról, és keresztelőről” ígér történeteket - tehát a teljes emberi életről, elgondolja, hogyan élnek polgártársai Pesten. Hogyan éljünk, hogy hosszú életűek legyünk ezen a földön? Az életstílusok meseszerű és álomszerű konfrontálása egyben életreceptet is megkísérel adni.

Tánc-csoda-ünnep. A regény bevezetőjében ünnepekről van szó, de ezek az ünnepek az emberi élet nagy fordulói, nemegyszer válságos fordulatai is. Krúdy szimbólumai között egyszerre központi helyre kerül a tánc. Élettánc, haláltánc, öröm és gyász koreográfiája. A nagy balettben mindenki eltáncolja a maga szerepét, az élet karneválja vonul-vonul át hosszan, végeérhetetlen zenével, zongoramuzsikával Pest regényein. Az álomba takart városban mindennap történik egy szürrealista csoda. Az élmény kulcsa egy szorongásos közérzet szuggesztiója. A nosztalgia régi korok után, a régi Pest iránt, az ifjúság elszállt szép évei után kettős jelentésű, mint minden szimbolikus nosztalgia. Elvágyódás a 20-as évek jelené tői, a háború és ellenforradalom világától, és a negvenéves ember borzongása, visszafordulása saját ifjúságához. Bolyongás, vándorlás, futás az elmúlás rémeitől. A tánc minden történetben mitikus szertartás. Valami kizökkenti a hétköznapok egyhangúságából, ritmusából a ferencvárosi, józsefvárosi vagy terézvárosi kispolgárt, a megkopott, vegetáló vagy a hajdan volt embert, aki ma már az élet szolgálaton kívüli állományába került. Ez a valami néha tragikusan megmásíthatatlan, a halál élménye, érintése, egy hangulat, felriadás, meglepődés, egy gondolat, merengés az elmúláson. Néha egyszerűen csak új emberek, idegenek, látogatók, más utazók megjelenése, mesebeli hercegek, álruhás fejedelmek, a csoda sejtése.

Nyugtalanság. Az Asszonyságok díjá-ban Czifra János temetésrendező élete változik meg egy napon. A nyugodt, józan, rendtartó polgári élet. Egyszerre érezte, hogy beköltözött szobájába a „démon”, valami megnevezhetetlen nyugtalanság. Félni kezdett, a démon bosszúságokat, rendkívüli helyzeteket, feje tetejére állított dolgokat hozott, „megzavarta életét”. A rendkívüli nap rendkívüli gondokkal kezdődött. A temetésrendezőnek két halottról kellett gondoskodnia, a tábornokról, aki nem fért be koporsójába, és egy szikár, makacs, magános öregasszonyról, aki maga rendelte meg a temetését, kísértetiesen, lerázhatatlanul, a halottak, kísértetek, szellemek makacsságával. Már halotti ruhában, konflison állít be a borzongó-vonakodó Czifrához. Czifra János, a ferencvárosi nyárspolgár találkozik a halállal, a temetésrendező, annyi halott közömbös ismerőse, a halál iparosa, most először a maga halálával, az elmúlással.

Álomszerű, hihetetlen nap következik. Egy lakodalomba sodródik, iszik, táncol, pletykákat, gáláns történeteket hallgat, találkozik önmagával a Frank Jeremiás és Neje utcájában, a bordélyházak környékén. Az örömök háza is „furcsa”, a szenvedéseké és groteszk, elferdült életeké. Czifra János alteregója, a maga másik Énje kíséretében beles a bordélyház szobáinak kulcslyukain. Mert Czifra János másik énje féktelen és parázna, gyilkos, kegyetlen - ezek az álmai, ilyen ő álmaiban. A „szobák” történeteiben egy szürrealista groteszksorozat, torz, karikatúraszerű és mégis érzelmes képek füzére pereg le. A háromezer éves meztelen nő, akinek a vendége egy nyomorék, mazochista tanár, a bohémségre szomjazó, ide szökött, szerencsétlen zsidóasszony, leszboszi szeretők, és a vajúdó Natalia, természetesen mindegyik a saját élettörténetével, sorsával. Csoportok, embertípusok, férfiak kapcsolódnak ezekhez a történetekhez. A cinikus pesti gavallér, akit megkéselnek, és ott hal meg egyedül, félelmeivel, kétségbeesetten fohászkodva a bordélyház kapujában. A könnyelmű újságíró, akinek a jelszava, életprogramja a futuristákét idéző, „kegyetlen”, szó szerinti: öld meg a nőt! Pesten jó a férfiaknak - mintha a nő regénye volna ez a férfiönzéssel, szerelmekkel, illúziótlan fölényes zsarnoksággal szemben. A férfiszerelmeket lírába, költészetbe szövő Krúdy most az „asszonyságnak”, a nőnek, a kihasznált asszonyoknak ad díjat. Natalia meghal, gyerekét Czifra örökbe fogadja. Ezzel megmenekül, megváltódik. A közönyös kispolgár részvevő ember lesz.

A csoda megőrzése, a nyugalom meséje

Lélektani „irányregények”. Álom, érzelmesség, részvét, sírás - a 20-as évek lélektani reflexiója, ellenállása, etikai magatartása is. (Móricz: Légy jó mindhalálig, Szabó Dezső: A csodálatosságok könyve.) Krúdy újabb két regényben két újabb hangulatot, érzést zenget ki ismert, különös világból, mintha tudatosan vigasztalna, érzelmi „irányregényt” írna a kor kétségbeesett otthontalanjainak. A szürrealisták a csodát akarják megteremteni a földön, a csodában lehetséges életet, cselekvést. Krúdy egyszerűen csak követi a maga regényvilágának logikáját, a mesét, a szépséget, nosztalgiát, és rátalál ennek „modern” ízeire, színeire is, a szürrealista csodára, amely voltaképpen mindig is sajátja volt, minden írásában felfedeztetésére várakozott.

Túlélni. Az egyik érzelmi irányregény a Hét Bagoly (1922), a régi Pest régi vendéglőjének címe és jelképe, amely maga a múlt, költőkkel, írókkal, szerelmekkel, amely a kegyetlen élettel szemben védett sziget. Szomjas úr, a régi felvidéki gavallér ismeri a túlélés titkát: úgy kell élni, hogy egy rozsdás szöghöz is hozzá tudjuk gondolni az egész életet.

Tengés-álom. A másik regény is csodakereső, csak más szinonimával jelöli a boldogságot. A Boldogult úrfikoromban (1930) a partravetettek regénye, a volt-embereké, a tengőké. Két úri menekülő, hontalan, „vándormadár”, egy alszolgabíró és egy tanítónő - mindketten felvidékiek - találja meg a Régi Arabs Szürkéhez címzett fogadóban a boldogságot, nyugalmat. Tulajdonosai lesznek majd ennek az álomországnak, a régi Pestnek.

Krúdy most már tudatosan, vagy helyesebben: programosan éli meg álmait. Lehet, hogy a kritikák hatására, de valószínűbb, hogy az irodalmi atmoszféra hatására szublimálódik művészetének „álom-valóságszerű” lényege. Az Udvarlás könyvének hőse (a Hét Bagoly-ban, 1922) „örök ifjú, örök gavallér, örök szerelmes”. Krúdy hozzá is fűzi, hogy ezt csak egy szimbólumról, egy festményről lehet elhinni, ember erre nem képes. „Nem szeretek műveimben általában mindennapi embereket szerepeltetni. Mindennapi embereknek nincs történetük. Élete lefolyására nézvést a legtöbb ember ferencvárosi születésű. Születnek, megházasodnak, meghalnak. Nagyon lenézem azokat az írókat, akik a való életet másolják. Rossz szaga van az életnek, tekintetes úr ... Én kivétel akarok lenni... Hősömet magam mintáztam. Festmény ő egy borbélyműhely előtt. Remélem, nincs párja a világirodalomban.” Ez a hős a szerelem, csábítás mestere, emlékírója vagy teoretikusa, Nagybotos Viola. A színhely a századvégi Pest, irodalomtörténeti nevek sorakoznak, Szomjas úr emlékezik fiatalságára, és hallgatja Józsiás úr meséit. A Hét Bagoly a fogadó, ahol Szomjas Guszti úr felkeresi fiatalságát, álmait, a szobát, ahol boldog volt, még a személyzetet is a régi kosztümökbe öltözteti. A fogadó farsangi jelmezeket ölt, akár a regényt záró nagy pesti mulatás, tánc, álomkavargás a Boldogult úrfikoromban (1929) c. műben. Még egyszer végigélni az életet, amikor „hercegemnek”, az élet hercegének, szólították Szomjas urat a hölgyek. Pótolni valamiképpen az elmulasztottakat.

A szorongó félelem a 20-as évek jelene, amely pszichoanalitikus zűrzavarával, meghasonlottságával kontrasztja Krúdy szeretett álomvilágának. Ez a lidérces álom, a jelen álma. Józsiás a reneszánsz múltba vágyik, a szélsőség és hit reneszánszába, Gobineau és Savonarola ízeihez. A ma „idegen”, mert „elszöktem a hajdani önmagámtól”.

A Boldogult úrfikoromban a Margitsziget regénye, s a kalandos, pesti kirándulásoké. Sőtér István emeli ki a különös farsangi kavargást, a féktelen és méltóságteljes táncot, ködös, képzeletszerű alakokkal, a herceggel és Vilma kisasszonnyal, a vendéglősék bódult, álomszerű, megigézett keringőzését, a jelenet hihetetlen irrealitását, tüneményességét. S valóban, mintha ez volna a regény legfontosabb cselekménye. Egy bódult, különös éjszaka, álom, mámoros-szép-ringató sodródás. Vájsz úr, a vendéglős, utána szégyenkezve, értetlenül mondja a nyárspolgár törzsvendégnek, Stranszkinak, aki jelenlétével, közönyös, érzéketlen újságolvasásával és kitartásával tönkretette a mulatságot: milyen emberek is vannak, csak úgy oktalanul, egyszerre csak táncra perdülnek. Ez az önmagára ismert Krúdy. Hősei „csak úgy”, oktalanul, hirtelen elindulnak hosszabb-rövidebb útra, múltjukba, ifjúságukba, hangulatokat keresnek, régi helyeket, tárgyakat, érzéseket nyomoznak. Minek? Talán a pszichoanalízis választ ad arra, hogy más regényekben mért gyilkolnak ugyanilyen értelmetlenül, minden különösebb ok nélkül? Krúdy a „tudatalatti” szomorúságát, poézisét, rezignációját, otthon utáni vágyódását írja le. Az ő szürrealista álmaiban, képzeletében egy hús-vér, szomorú embert lenget-ringat a valóság fölött a budai őszi-tavaszi szél.

Széttört illúziók. Szindbád is megtért immár (Szindbád, megtérése, 1925). Emlékiratait, kátéját írja a szerelemről, mint Józsiás úr a Hét Bagoly-ban. Látomásai szelídebbek, nem közömbös és nem blazírt. Öreg már, nem kalandokra vagy az emlékek újraélésére kel útra. Fiával utazik a régi helyeken, emlékeiben, visszavonhatatlanul elmúlt minden, nem gyógyítja meg többé asszony, csak az anyja. Sírva, vigasztalásért zarándokol el az első és az utolsó Asszonyhoz. A Fiú sír most, aki beteg, fél a haláltól.

A dolgok bosszúja. Szindbád korábbi győzelmei illúziók voltak. Megtérése őszinte vallomás, gyengeségének bevallása, kapitulál. A 20-as évek hangulatához, közérzetéhez idomul a Szindbád-sors is, Krúdy valóságlátomása, álomhite. A 10-es években a képek, emlékfoszlányok mozaikosan álltak össze egy külön valósággá, most széttört darabkák csak. Újat nem hoz a Purgatórium sem 1934-ben. Betetőzi és értelmezi ezeknek az éveknek a pszichológiai meghasonlottságait. A félálomból természetesen élénkül meg a „variáció”, a játék, ami mindig is állandó eleme volt Krúdy világának. Csakhogy most hiányzik ebből a játékból a könnyűség, a lebegés, a jóízű vidámság, elterelő bújócska. Mintha életre-halálra játszana. Őrültet alakít. Pokrócokba csavarva próbálja megtéveszteni ápolóit a bolondokházában. Mindenki kegyetlen hozzá, életére tör, kegyetlenek a tárgyak, merényletre készülnek ellene a dolgok, amik ellen egész életében vétkezett, hiszen nem írt róluk, tagadta létezésüket. A Purgatórium a halál tornáca, kialvó tűz, hallgató lélek. Amikor meggyógyul, már „mániákusan” óvatos, régi szindbádi bátorsága, „cinizmusa-önzése”, férfiereje, szerelemhite már régen a múlté. Egyetlen vágya: betegség nélkül, jókedvűen, okosan átélni az életet. Szomorú okosság ez. Ravasz, bukott öregember, aki azt hazudja önmagának, hogy kijátszotta a halált. A szürrealizmus legszebb költészetét teremti meg Krúdy, poétikus regénymodellt, különös cselekményű formát, a ködalakok regényét.

 

(Mezei József: A magyar regény.
Bp. 1973, Magvető. 537-546., 626-634. p.)