Krúdy Gyula meghalt

 

Krúdy Gyula, a legkiválóbb magyar írók egyike, pénteken reggel óbudai lakásán szívszélhűdésben hirtelen meghalt.

Szindbád az örök hajós, annyi mesebéli kaland, magyar történet, vidéki utazások és pesti bolyongások hőse péntekre hajló éjszakára még csendesen behúzta földszinti kislakása hálószobájának függönyét, miután még elnézte a ragyogó csillagokat és reggelre elrendezte napi robotos utjainak kusza térképét, csendesen lepihent aludni, de reggelre még szendergő álmában egyre lassabban, egyre csendesebben kezdett verni a szíve, meg-megállt, kihagyott ez a fáradt, minden emberi szenvedést és magyar szépséget oly mélyen érző, annyiszor felzaklatott szív, aztán megállott és mire az álmodó író ágyában még felnyitotta riadt, nagy, mindig kicsit elcsodálkozó szemét, a szív már nem dolgozott, csak a szem maradt nyitva és Krúdy Gyula fájdalom, búcsú, egyetlen szó, hirtelen mozdulat nélkül átszenderült az örök pihenésbe.

A másik szobában felesége és a kislánya már elkészített reggelivel várták, de Krúdy Gyula helye a meghitt családi asztalnál és ezrek és százezrek szerető szívében pótolhatatlanul már üresen maradt.

Kissé meggörnyedt alakja, oldalt fordított fejével, csodálkozó nagy szemeivel, mosolygó szájával mintha a keleti mesék csodás tündérvilágából szakadt volna közénk, Ázsiából hozta azt a gyöngyöző, kiapadhatatlan mesélő kedvet, mely színpompás virágait, virágzó szőnyegét minden munkájában olyan kápráztató szépségekkel, keleti gazdagsággal teregette elénk. De ennek a keleti gazdagságnak legmélyén, az író szívének kincsesházában olyan külön és ősi magyar szépségek ragyogtak, amelyek írásainak értékét a legnagyobb magyar írók szívük vérével írt legszebb munkái és alkotásai közé emelik. „A vörös postakocsi”, „Szindbád utazásai”, a „Nyíri csend” az „N. N.” betyárjának története, a „Hét bagoly” örökszép romantikája és annyi és annyi más szebbnél-szebb elbeszélés, regény, történet, visszaemlékezés, korok, emberek, tájak, városok, rétek és virágok álomba szőtt emléke olyan magyar ízzel, muzsikásan mesemondó szóval, pusztai bölcsességgel és pajzán pajkossággal csendült ki írásaiból, hogy aki csak egyszer is elkísérte álomkalandjai közben, felejthetetlen ígérettel örökre az útitársa maradt.

Romantikus, elbájolóan kedves és finom magyar úr volt életében. Magányos pesti és vidéki sétái éppúgy, mint mulatós borozgatása közben mosolygó, mindent meglátó és megértő, egész szívét kitáró, bölcsen befelé bólintgató magyar úr, akinek gyönyörű, sallangos ötös fogata ott áll valahol nem messze a ködben és a subás kocsis csak intésre vár, hogy gazdáját a csillagokba röpítse. Ez a mesefogat járt a nyomában akkor is, ha őszi, ködös hajnalokon – valamikor régen-régen – kedves pesti hordárával vezettette magát végig az alvó Dunaparton és mutatta meg, mint egy messziről jött idegen, Pest nevezetességeit, ez a mesefogat várt rá, mikor a Margitszigeten a régi zárda függönyös kisszobájában lakott és a feketerigókat etette ablakából, vagy amikor budai kiskocsmák vörös asztala mellett egyedül húzatta kedves nótáit a brácsással – melyik a legkedvesebb nótád, kérdeztem tőle egyszer –, minden cigánynál más, felelte. Ennél a füstösnél az, hogy: „Viszik a menyasszony ágyát” – és ez a fogat várt rá akkor is, amikor szerkesztőségekbe járt, bizony idővel egyre görnyedtebben, és görnyedtebben s csodálatos gyöngybetűkkel, húzás nélkül írott novelláit, vagy regényeit tette le a redaktor úr asztalára.

Úgy élt itt Pesten közöttünk, mint a dúsgazdag, vidéki magyar nábob, akinek különös sétái, kalandjai, mulatozásai, különös örömei és bánatai vannak, jó emberfejjel éspedig az ő bölcs fejével magasabban mindenkinél, kicsit lóbáló karokkal, de ezekkel eztán annál melegebben tudta szívére ölelni, akiket szeretett.

Kincseit, mint igazi úr, elpazarolta garmadával az írásaiban, másik garmadával csendes borozgatásak közben a barátai közt és egy harmadik garmadával magányos, néma, önmagával vitatkozó kóborlásai és sétái közben, mint Hamupipőke az arany hamut: erre egyszer... ebben az erdőben, ebben a kisvárosban, ezen az ezüst hídon, ebben az öreg toronyban, ezekben a felhőkben és csillagokban Krúdy Gyula járt!

A Magyarság szerkesztősége meghitt otthona volt. Regényei, novellái sűrűn jelentek meg lapunk hasábjain, egy gyönyörű posthumus regénye, melyet halála előtt öt nappal adott át főszerkesztőnknek, közlésre vár. Még a télen nagy disznótoros vacsorára hívta meg az egész szerkesztőséget óbudai földszintes kis lakásába, mesélő kedvvel fűszerezte a házikolbászt és hurkát, rendezte a borokat, kommandírozta a böllért, a cigányt, aztán felállott, elröpítette ötös fogata, a házi disznóölés „nyírségi módra” elmaradt, „valami közbejött a disznóval”, de majd „a jövő télen” és még ő vigasztalt bennünket, akik pedig láttuk, hogy mosolygó szeme már egyre többször el-elborul, a válla görnyed és lelki magányossága egyre jobban felhőzi az arcát.

Az utóbbi időkben betegeskedett is, de erős, szikár alakja mindig kihúzta magát. Pedig mennyit dolgozott, mennyit görnyedt leheletfinom, virágosan illatos, a régi borok zamatát adó írásai fölé. Az egyre nehezedő élettel nehéz küzdései voltak neki is, csak most halála után tudódott ki, hogy a magyar író küzdelmes sorsa őt is megtiporta. Maga erről soha nem beszélt, egyetlen fölényes, széles gesztussal messze rebbentette el magától minden gondot még legjobb barátai előtt is, csak a mesebeli ötös fogat állt egyre messzebb és messzebb és várt, várt rá a ködben.

Most elvitte tőlünk. Zokogó szívvel nézünk utána, mint annyi boldog álmunk, szép el révülésünk, édes magyar szomorúságok víg pajkosságok aranyszívű varázslója után.

Elment a magyar örökkévalóságba.

Ötvenöt évet élt.

Miklós Jenő

 

(Magyarság, 1933/108. /május 13./ 5. p.)