Krúdy Gyula meghalt
Krúdy
Gyula, a legkiválóbb magyar írók egyike, pénteken reggel
óbudai lakásán szívszélhűdésben hirtelen meghalt.
Szindbád
az örök hajós, annyi mesebéli kaland, magyar történet,
vidéki utazások és pesti bolyongások hőse péntekre hajló éjszakára még
csendesen behúzta földszinti kislakása hálószobájának függönyét, miután még
elnézte a ragyogó csillagokat és reggelre elrendezte napi robotos utjainak
kusza térképét, csendesen lepihent aludni, de reggelre még szendergő álmában
egyre lassabban, egyre csendesebben kezdett verni a szíve, meg-megállt,
kihagyott ez a fáradt, minden emberi szenvedést és magyar szépséget oly mélyen
érző, annyiszor felzaklatott szív, aztán megállott és mire az álmodó író
ágyában még felnyitotta
riadt, nagy, mindig kicsit elcsodálkozó szemét, a szív már nem dolgozott, csak
a szem maradt nyitva és Krúdy Gyula fájdalom, búcsú, egyetlen szó, hirtelen
mozdulat nélkül átszenderült az örök pihenésbe.
A másik szobában felesége és a kislánya már elkészített
reggelivel várták, de Krúdy Gyula
helye a meghitt családi asztalnál és ezrek és százezrek szerető szívében pótolhatatlanul
már üresen maradt.
Kissé meggörnyedt alakja, oldalt fordított fejével,
csodálkozó nagy szemeivel, mosolygó szájával mintha a keleti mesék csodás
tündérvilágából szakadt volna közénk, Ázsiából hozta azt a gyöngyöző, kiapadhatatlan
mesélő kedvet, mely színpompás virágait, virágzó
szőnyegét minden munkájában olyan kápráztató szépségekkel, keleti gazdagsággal
teregette elénk. De ennek a keleti gazdagságnak legmélyén, az író szívének
kincsesházában olyan külön és ősi magyar szépségek ragyogtak, amelyek írásainak
értékét a legnagyobb magyar írók szívük vérével írt legszebb munkái és alkotásai
közé emelik. „A vörös postakocsi”, „Szindbád utazásai”, a
„Nyíri csend” az „N. N.” betyárjának története, a „Hét bagoly” örökszép
romantikája és annyi és annyi más szebbnél-szebb elbeszélés, regény, történet,
visszaemlékezés, korok, emberek, tájak, városok, rétek és virágok álomba szőtt emléke olyan magyar ízzel, muzsikásan mesemondó
szóval, pusztai bölcsességgel és pajzán pajkossággal csendült ki írásaiból,
hogy aki csak egyszer is elkísérte álomkalandjai közben, felejthetetlen
ígérettel örökre az útitársa maradt.
Romantikus, elbájolóan kedves és finom magyar úr volt
életében. Magányos pesti és vidéki sétái éppúgy, mint mulatós borozgatása
közben mosolygó, mindent meglátó és megértő, egész szívét kitáró, bölcsen
befelé bólintgató magyar úr, akinek gyönyörű, sallangos ötös fogata ott áll
valahol nem messze a ködben és a subás kocsis csak intésre vár, hogy gazdáját a
csillagokba röpítse. Ez a mesefogat járt a nyomában akkor is,
ha őszi, ködös hajnalokon – valamikor régen-régen – kedves pesti hordárával
vezettette magát végig az alvó Dunaparton és mutatta
meg, mint egy messziről jött idegen, Pest nevezetességeit, ez a mesefogat várt
rá, mikor a Margitszigeten a régi zárda függönyös kisszobájában lakott és a
feketerigókat etette ablakából, vagy amikor budai kiskocsmák vörös asztala
mellett egyedül húzatta kedves nótáit a brácsással – melyik a legkedvesebb
nótád, kérdeztem tőle egyszer –, minden cigánynál más, felelte. Ennél a
füstösnél az, hogy: „Viszik a menyasszony ágyát” – és ez a fogat várt rá akkor
is, amikor szerkesztőségekbe járt, bizony idővel egyre görnyedtebben, és
görnyedtebben s csodálatos gyöngybetűkkel, húzás nélkül írott novelláit, vagy regényeit
tette le a redaktor úr asztalára.
Úgy élt itt Pesten közöttünk, mint a dúsgazdag, vidéki
magyar nábob, akinek különös sétái, kalandjai, mulatozásai, különös örömei és
bánatai vannak, jó emberfejjel éspedig az ő bölcs fejével magasabban mindenkinél,
kicsit lóbáló karokkal, de ezekkel eztán annál melegebben tudta szívére ölelni,
akiket szeretett.
Kincseit, mint igazi úr, elpazarolta garmadával az
írásaiban, másik garmadával csendes borozgatásak közben a barátai közt és egy
harmadik garmadával magányos, néma, önmagával vitatkozó kóborlásai és sétái
közben, mint Hamupipőke az arany hamut: erre egyszer...
ebben az erdőben, ebben a kisvárosban, ezen az ezüst
hídon, ebben az öreg toronyban, ezekben a felhőkben és csillagokban Krúdy Gyula
járt!
A Magyarság szerkesztősége
meghitt otthona volt. Regényei, novellái sűrűn jelentek meg lapunk hasábjain,
egy gyönyörű posthumus regénye, melyet halála előtt öt nappal adott át főszerkesztőnknek, közlésre
vár. Még a télen nagy disznótoros vacsorára hívta meg az
egész szerkesztőséget óbudai földszintes kis lakásába, mesélő kedvvel
fűszerezte a házikolbászt és hurkát, rendezte a borokat, kommandírozta a
böllért, a cigányt, aztán felállott, elröpítette ötös fogata, a házi disznóölés
„nyírségi módra” elmaradt, „valami közbejött a disznóval”, de majd „a jövő
télen” és még ő vigasztalt bennünket, akik pedig láttuk, hogy mosolygó szeme
már egyre többször el-elborul, a válla görnyed és lelki magányossága egyre
jobban felhőzi az arcát.
Az utóbbi időkben betegeskedett is, de erős, szikár
alakja mindig kihúzta magát. Pedig mennyit dolgozott, mennyit görnyedt
leheletfinom, virágosan illatos, a régi borok zamatát adó írásai fölé. Az egyre
nehezedő élettel nehéz küzdései voltak neki is, csak most halála után tudódott
ki, hogy a magyar író küzdelmes sorsa őt is megtiporta. Maga erről soha nem
beszélt, egyetlen fölényes, széles gesztussal messze rebbentette el magától
minden gondot még legjobb barátai előtt is, csak a mesebeli ötös fogat állt
egyre messzebb és messzebb és várt, várt rá a ködben.
Most elvitte tőlünk. Zokogó szívvel nézünk utána, mint
annyi boldog álmunk, szép el révülésünk, édes magyar
szomorúságok víg pajkosságok aranyszívű varázslója után.
Elment a magyar örökkévalóságba.
Ötvenöt évet élt.
Miklós Jenő
(Magyarság, 1933/108. /május 13./ 5. p.)