Színdbád a szigeti hajós London söntésében

 

Mindenkit elhagynak az évek, az élet elrepül, annyi marad meg belőle, amennyi az emlékekben él. De elébe kell kerülni a múló életnek, találkozni kitért emberekkel, régi napokkal, le terült tájakkal, félretett könyvekkel, elcsendült verssorokkal, sok nótával, meleg szerelemmel, amelyek mellett talán futva elmentünk egykor, amikor még szembejöttek, de most elibük kell kerülnünk ... egy-egy csendes esti órán, a folyóparton, virágos kertben, vagy a téli zúzmarás fák alatt. Kalap lengetve köszönteni őket, megállj, idő, amíg egészen el nem múltunk benned!

Szebbek, melegebbek ezek a kései találkozások mint voltak az elsők, mert emlékek zamatát hozzák keserkés ízükön, mert ködös könnyeken át csillogtatják a régi napsugarat, mert lelked rejtett kápolnáit és temetőit nyitják meg, mert nemcsak velük van kedves találkozásod, de visszahozzák elvesztett magadat is!

És mit csinál Szindbád, a szigeti hajós, ifjúságunk varázsló hegedűse ... ezeken a csikorgó hideg napokon a pesti télben? Merre jár, hol melegszik a hasábfák parázsló tüzénél, mint a guggoló prémbundás makkdisznó Piatnik mester bibliájában. Nem felejtette-e még az Aranykézutcai szép napokat, a Poprád ízes halacskáit, a Nyírség álomködét, az N. N. álmoskönyvének börtönből hazaszökött betyárját, aki ciripelő házitücskét magával lopja az öreg megyeháza börtönébe... találkozik-e még a budai kiskocsmákban mulatozott Rezeda szerkesztő úrral, felteszi-e utolsó pénzét Sz. M. úr már elhullott, de az álomgyepen még mindig futkosó lovacskáira, hogy él a múlt Ködlovagjainak intézményes nagymestere, szóval hát, mi csinál Krúdy Gyula, nekünk a legdélcegebb, legszebb szavú mesélőnk, régi pesti éjszakáink harangozó toronyőre, a fiataloknak immár – bizony Gyulám! – „Gyula bácsija”, merre jár Szindbád az aranypántú, féderes, vörös postakocsi és a Griff-szálló nyugtalan utazója. Meg fogom tudni.

Hol keressem?

Talán csak éppen, hogy egyszer megint összeüssük a kupánkat, egymás szemébe nézzünk, hogy a felhők hogy elsurrantak ott bent a kék hegyek felett, hogy halljam, mély gordonkazengéssel, teli szeretettel, amit én már nem merek magamnak se mondani többet és amilyen simogatón, szomorúságot felejtőn, biztatón soha nem is tudta más, hogy, „Bizony, bizony, Jenőcském, ejhaj” ...

De nem este akartam vele találkozni, hátha lekoptunk mind a ketten ezekről a régi, mulatós, aranypalástos esti utakról? Nem is a hajnali víg úton, hátha már fáradtan, be nem fejezett bolyongások után, túl korán haza, az ágyba kívánkoznánk?

*

És aztán? Él-e még „A hordár”, aki ezeken a kéket, ibolyát permetező, hajnalokon mint idegent vezette (K. Gy.) világjáró ánglius urat, megmutatva neki az Operát, a Lánchidat, a Belváros utcáit, felállította az Oktogonra és arccal forgatta a millenniumi emlék és ott túl, a Versenytér felé, vagy felsiklózta a Várba, hogy végül összevissza kanyarodva és iva és már minden látványosságot megnézve végül megálljon ezzel a rejtelmes idegennel az ismeretes K. Gy. úr lakása előtt, ahol azt kérdezze ős szokás szerint az idegen:

– És vajon ki lakhatik itten?

Mire a hordár tiszteletteljesen azt mondta mindig:

– Itt lakik a tiszteletreméltó, nagyságos Krúdy Gyula úr, bizony, tessék csak ráfeküdni a hátamra, majd felcipelem hozzá a negyedik emeletre.

Él-e még az a kedves virágárus leányka, akinek rózsákkal és szegfűkkel teli kosarát nagy, szomorú vigadozások után Krúdy Gyula úr a saját nyakába akasztotta és úgy kínálta meg mulató kompániájának minden tagját pezsgőtől harmatos gomblyukvirággal? Hogy aztán végül virágkosárral és virágárusleánnyal együtt az Óperenciás tengerre szálljon, mint Szindbád a magyar Ezeregyéj kalandos hajósa. Hogy aztán hol Bécsből, a marhacsontos Sacher-szállóból, vagy a Bakonyból, esetleg Fiuméből, vagy Poprádról, egy nyírségi vadászatról, disznótorból, esetleg a pesti Royal Hotelból, a Katolikus Szemle redakciós és Kaczvinszky Lajos nagyanyai díványáról, vagy a budai Alsó Avarból kapjunk újra üzenetet tőle. „Élek és jövök már haza!”

És hol játszik most Vörös Elek, vagy az öreg Banda Marci, a dalolgató Pongrácz Laji, hol a Kompánia, Ady Endre, Kabos Ede, Bölöni Gyurka, a jó Zuboly, Papp Viktor, a vörös szegfűs Révész Béla, ahogy az egykori Budapest- kávéház, vagy a Három Holló tépett függönye mögött kivilágos kivirradtig azt az egy, azt az egyetlen egy nótát húzattuk, gajdoltuk, sírtuk és horkoltuk, amelyet frissiben és legalább száz esztendős korában Erdélyből hozott, akkor tájt Ady Endre, hogy:

Viszik a menyasszony selyemágyát...

És hogy végül a selyemágy, a menyasszony selyemágyai az egyiknek a Meteor-szálló hónapos zugának kiállós drótú díványává, a másiknak az operai szfinksz görbe hátává – milyen messze nyargaltál akkor ezen a szfinkszen Gyulám, egészen el ... szembe az Erdélyi-borozó bablevesébe – vagy a ligeti ringlispíl keringő falovacskájává, vagy a rekedt Reinitz tépett húrú fekete zongorájává váljék.

Hol keressem tehát Krudy Gyulát még pedig – nappal, délben, rendes, tisztességes társaságban, hiszen bizony, bizony, Jenőcském, elillantak a szőlőhegyi évek, Zuboly, Kabos halott, Bölöni Párisban, és tíz éve már, hogy elköszönt az utolsó Mámorfejedelem is.

Lassan, mélyen magamba hurkoltan, múltunk molyette bundájában kiballagtam tehát a havas Margitszigetre, hiszen Szindbád, a szigeti hajós, még mindig ott lakik. De tündérkastélybeli lakását, a Palatínusok fejedelmi rezidenciáját üresen találtam. Hol van Szindbád – kérdeztem a gazdag idegenektől, akik a Búsképű hajóst már innen is pénzükkel kiszorították.

– Fent lakik – bólogattak rám a nagy havas fák szomorúan – a sziget felső végibe, ott, a kovácsműhely mellett, mert hogy annyi szívet kalapál össze, most holta napjáig hallgathatja és már reggel hattól hallgatja is a kalapácsolást!

Még szomorúbban bandukoltam tehát a hóban felejtett fák, rózsatövek és füvecskék között Szindbád után. A Nagyszálló végében akadtam robinsoni kunyhójára. De Szindbád nem volt otthon a kis kunyhóban. Még most is, most is sokszor útra kel – mondották a parti fák –, eltűnik, el nyeli a dunai köd és Kálnay László halott emlékével koccintgat a budai kiskocsmákban, vagy a Reggel szerkesztőségi szobáit szellőzteti. De most már – bólogattak a fák – elkíséri kalandozásain a tulajdon fia is, író, kislump hajóslegény, épp olyan nagy szálember és a fejét épp olyan kicsit esetten hordja.

– Szindbád a fiával? Ó, szegény Szindbád! Fogja a család. Most tehát már csak világos nappal kalandozhatik és rendes, polgári helyekre jár. Hehehe. Szegény, szegény Szindbád ... Hogy fogunk egymásra nézni?!

*

Szindbádot tehát, aki most már a fiával jár kalandos útra, rendes hotelek étkezőiben, vendéglők fehér asztalánál, takarékpénztárak helyiségeiben, főkormánytanácsosi családoknál, csillagkeresztes hölgyek estélyein, antialkoholista gyűléseken, erkölcsrendészeti felolvasásokon és a vegetáriánusoknál keressem? Bizonyára meggazdagodott, Szemere Miklós úr talán még sem feledkezett meg róla és legalább álmában néhány biztos tippet adott, vagy fogynak a könyvei, ezek a gyönyörűséges magyar könyvek, melyeknek összkiadását most rendezte meg az Athenaeum füles baglyaival, vagy örökölt szegény Kálnay László után, egy cvikkert, esetleg. Amely fölött sok pénzt lát régi strimfli-pamutból kötögetett erszényeiben. Vagy kincset ásott; hiszen több, mint harminc éve, hogy ássa, de most nem csak szellemi, hanem ércpénzt is talált – de bizony hiába kerestem sokfelé, Szindbád még mindig bujkált a tisztességes emberek előtt, így hát – nem találkozhattunk.)

Véletlenül nyitottam be a London-szálló söntésébe, hogy néhány budai rozmárral, londoni matrózzal, óbudai hajóáccsal, nyugati pályafelvigyázóval kitűnő csopaki borocska mellett eszmét váltsak.

Egy sötét, dickensi sarokban mellére gubbasztott fejjel, az asztal alatt messze elnyújtott hosszú lábbal, feje felett eloltott vészlámpával – hiszen déli egy óra volt – Szindbádra bukkantam. Kis krigli sör volt előtte, valami hajósféle ember, aki vasöntő, vagy bronzkefélő és a Kossuth-szoborbizottsággal meg járta Amerikát és már előre bemondta, hogy Kossuthnak nem csak a lába, karja, de a feje is le fog törni, olyan „ilyen vas!-ból” öntötték ki bronzba Pesten, szóval ezzel a Kolumbus-csacsogánnyal ült együtt, néztek egymásra és hallgattak.

Szindbád mellé ültem, csendesen, kopottan, disznónappali világításban, két deci borocskát rendeltem, valami kis gyűszűből szürcsölgettem hümmögtem, de aztán lassan, ahogy Szindbád kezét fogtam, nagy diószemébe néztem, ahogy matrózködszakállából lassan kiemelkedett csontos álla, boltozatos homloka, oldalt billent feje, lassan-lassan, mondom, déli este lett megint, este a teremtésit, olyan szép este, hogy csak úgy szikráztak a csillagok be a söntés füstös ablakain.

Nem beszélgettünk, sóhajtoztunk.

Kezdte ő:

– Disznóság.

– Az. De mi?

– Hogy lassan elmúlik minden. De legalább egy nagy fiam van. És úgy megszoktam azt a kovácsot, ott a falu végén, hogy ha nem üti az üllőt, nem tudok dolgozni tőle.

– Mit írsz?

– Írom a legjobb könyvem. A „Lumpok könyvét”.

– Pesti lumpok.?

Int a kezével:

– Országlumpok! Pestiek és vidékiek ... magyar lumpok. Híres lumpok. Régi lumpok. Angyalok. Angyalok. Szentemberek!

– Melyik könyvedet szereted a legjobban?

– Az „N. N.” kisregényt. Az a legszebb.

– Az.

Hosszú csend. Rövid ivás.

– És minek örültél legjobban az életedben?

*

No most, Szindbád, kutyaszorítóban vagy. Annyi örömöd volt ... ötven csuda kötetet összeírtál, hírdicsőség, nők, barátok, nem vagy egy irodalmi társaságnak sem a tagja ... bölcs vagy, éltél 150 évet rosszban és jóban, no most, Szindbád, mi volt a legnagyobb örömöd?

– Kettő is! Ha bejött a ló, amelyre tettem és ha a cigány eltalálta a nótámat.

– Mi a nótád?

– Minden cigánynál más.

– Az összegyűjtött munkáid hogy fogynak?

– Most készül a második kiadás. Rövid hónapok alatt. Más kötésben.

– Baumgarten? Itthon voltál?

– Valahogy nem jól csinálták. Mi az a havi 300.400 pengő? Lefoglalják a hitelezők. Már előre betáblázzák magukat rá. Elmegy konyhára, borravalóra, pótlásra. Ki fog elutazni abból a tízből Rómába, Párizsba, Keletre? Mire futja? Valami nagy munkára? Legfeljebb papirosra és ceruzára. Egyszerre kellett volni adni az egészet. És egynek! Negyvenezer pengőt. Titokban! Hogy rögtön ellépjen vele az éj leple alatt. Valahová messze. Rómába, Párizsba, de gyorsan, hogy a hitelezők el ne fogják és a kollégák agyon ne üssék. Szökni. Szökni! Ez egyszer nem valamiféle donnával, hanem negy-ven-e-zer pen-gő-vel! Az igen! Barátom, kedves Jenőcském...

Már egészen elérzékenyültünk.

Most jött volna, egészen bizonyos, hogy most jött volna valahonnan a cigány, a nóta, a bor, a szomorúság, még talán a menyasszony selyemágya is, a Spiegl az Erdélyi Borozóban, végül a Liget, vagy a Szfinksz háta.

De Szindbád kivarrott subából szabott bőrmellényéből, amelyben úgy ült, mint ünnepnap a számadó juhász a templomi padban, kihúzta immár pontosan járó zsebóráját, odaintette a főurat, felírta a számolócédulára az italokat, ó, Istenem, ez maradt meg a Múltból, két krigli ser és gyors elhatározással felállot. Mint a toronyra, úgy néztem fel csodálkozva még ültőmben rá.

– Hová sietsz?

Mint a toronyőr, aki messze lát, város és utcák, házak, kocsmák, tetők, szobrok, szfinkszek, ligetek és múlt felett, le kiáltotta hozzám:

– Ebédelni. Elmúlott déli egy óra, pontosan ott kell lennem! Várnak.

– Ki vár?

– A fiam. Mit nézel úgy? Igen, a fiam!

Bebújt a jó télikabátjába és egyenesen, rendesen, déli, biztos lépéssel kiszállt a London söntéséből.

Otthagyott a budai matrózok, ajnspennerek, szaftos kisgulyás, zónapörkölt könnycseppet facsaró, paprikásszagában. Magamba süppedten néztem ... nem Szindbád ... a fia után.

Miklós Jenő

 

(Vasárnap, A Magyarság melléklete, 1929/34. /február 10./ III-IV. p.)