Krúdy Gyula új novellás könyve

 

Az élet álom, ez Krúdy Gyula új novellás kötetének a címe, amely még az ő könyvei között is reprezentánsan: kiválogatott novellái legjavát adja. Régi mestere ő azoknak a mély, lírai elborulású, finom és szépen muzsikás, a múlt fátyolán átvetített, a valóságnál sokkal szebben visszaálmodott magyar történeteknek, vidéki kúriáknak, pesti éjszakáknak, őszi erdőknek és virágos réteknek, amerre az ő álomtársai, az emlékezések tengerén Szindbád hajós utasai bolyonganak. Hol messze lobogó vitorlákkal, énekkel és zenével tart fel-alá ez a kalandos út, hol ott vesztegel a hajó egy csendes öbölben, amelyet csak a parti lámpák ködös sora világít kissé; hol messze, fent himbálódzik tarajos felhőkön, olyan magasságokban már, ahonnan ez a föld és ez a mi kicsi életünk alig-alig látszik, de csillagpor és rejtelmes égi napok fénye ragyogja be Szindbád hajóját és festi aranyra felhős vitorláit.

Krúdy Gyula igen sokat élt, mert többszörös életet élt. Éles, kék szeme épp úgy látta ennek az életnek minden bűnét és fonákságát, mint örömét és haláltáncát, ami kor nappal és éjjel, hideg hajnalokon és forró estéken sikátoros utait járta, mint ahogy aztán ez a félig lehúnyott, mosolygós szem látta azt a víziós, tündéri álomvilágot is, amely ez élet mögött, a kabátok, pléh arcok, gondráncok, ősz fejek, barázdás homlokok, mint kitolt kulisszák mögött valójában az emberek szívében, vágyaiban, álmodozásaiban, szerelmeikben, dédelgetett bánatukban rejtőzik el. Látta csendes éjszakai tornyok tetejéről, a harangozó ablakából és látta magányos bolyongások közt, vagy összecsendülő borospoharak fenekéről ezt a kettős világot. „Az élet álom” mondogatta magának és most meg is írta, oly szépen, annyi költői erővel, gyermeki hazugsággal, vén korhely ártatlansággal, ahogy az ember csak magának ír. A szívére csuklik és együtt dobognak, fájnak, örülnek vagy sírnak.

Kivételesen nagyszerű elbeszélő Krúdy Gyula, aki mintha csak az Ezeregy éjszaka meseködéből lépett volna erre a magyar földre, aki ha véletlenül egy világnép, francia, angol, német, orosz literatúrájában tűnik fel, legegyénibb, csodálatosan finom és elbájoló stílusával, nyelvének örökké zenélő zenéjével, humorának bölcsességével és szívének gyermeki jóságával ma bizonyára világhírnek örül és nem óbudai vinkót kortyolgat – bárki nagyon szereti azt is – viszont éppen fájdalmasan fel-felsíró és tépett magyarsága, a magyar élet fantasztikusan keleti íze, a magyar tájak bánatos szépsége, a nyírség csendjének zúgása és a pesti éjszakák karcos, borízű, kávéházfüstös levegője – tehát az ő legigazibb lénye – hiányoznék írásaiból.

Mert legelsősorban magyar író Krúdy Gyula, azzal a felvidéki, ködökben hullámzó elborulással, azzal az ezeréves, bujkáló fájdalommal és elsóvárgással, amely az életből az álomba és az álomból az életbe menekül.

Legújabb kötetében tíz hosszabb novelláját, csupa kis remekművét gyűjtötte össze, tíz regényre való érdekességgel, változatossággal és szépséggel. Víziós ereje, fantáziájának ezerszínű szárnyalása, írásának szépsége azt az érett, zamatos ízt adják ennek a kötetnek, amelyet csak a nemes aszú kivételesen jó esztendei termése adhat. Színes gazdag, könnyed, tréfás és bölcs, mindez valami mozarti zenei hullámzásban, az életet visszaálmodó költőnek játékos kedvében.

Régi magyar világnak, Pest-Buda romantikus, elmúlt életének alakjai sétálnak újra elénk; egy öreg pincér, délutáni bóbiskolásának tündérországától a halálba induló, újságíró magányos csavargásáig – egy egészen külön, különös, eltűnt és visszavarázsolt, az életbe álmodott világ, Krúdy Gyula szépséges világa.

Ez a legújabb kötete jelentős és emlékezetesen értékes könyv. Remekbe íródott minden sora, le kellene fordítani a nagy nemzetek nyelvére, hogy azok is csodálattal gyönyörködjenek benne.

Miklós Jenő

 

(Magyarság, 1932/13. /január 17./ 25. p.)