Krúdy Gyula új novellás könyve
Az élet álom, ez Krúdy Gyula új novellás kötetének a címe, amely még az ő könyvei között
is reprezentánsan: kiválogatott novellái legjavát
adja. Régi mestere ő azoknak a mély, lírai elborulású, finom és szépen
muzsikás, a múlt fátyolán átvetített, a valóságnál sokkal szebben
visszaálmodott magyar történeteknek, vidéki kúriáknak, pesti éjszakáknak, őszi
erdőknek és virágos réteknek, amerre az ő álomtársai, az emlékezések tengerén
Szindbád hajós utasai bolyonganak. Hol messze lobogó vitorlákkal, énekkel és
zenével tart fel-alá ez a kalandos út, hol ott vesztegel a hajó egy csendes
öbölben, amelyet csak a parti lámpák ködös sora világít kissé; hol messze, fent
himbálódzik tarajos felhőkön, olyan magasságokban már, ahonnan ez a föld és ez
a mi kicsi életünk alig-alig látszik, de csillagpor és rejtelmes égi napok
fénye ragyogja be Szindbád hajóját és festi aranyra felhős vitorláit.
Krúdy
Gyula igen sokat élt, mert
többszörös életet élt. Éles, kék szeme épp úgy látta ennek az
életnek minden bűnét és fonákságát, mint örömét és haláltáncát, ami kor nappal
és éjjel, hideg hajnalokon és forró estéken sikátoros utait
járta, mint ahogy aztán ez a félig lehúnyott,
mosolygós szem látta azt a víziós, tündéri álomvilágot is, amely ez élet mögött,
a kabátok, pléh arcok, gondráncok, ősz fejek, barázdás homlokok, mint kitolt
kulisszák mögött valójában az emberek szívében, vágyaiban, álmodozásaiban,
szerelmeikben, dédelgetett bánatukban rejtőzik el. Látta csendes
éjszakai tornyok tetejéről, a harangozó ablakából és látta magányos bolyongások
közt, vagy összecsendülő borospoharak fenekéről ezt a kettős világot. „Az élet
álom” mondogatta magának és most meg is írta, oly szépen, annyi költői erővel,
gyermeki hazugsággal, vén korhely ártatlansággal, ahogy az ember csak magának
ír. A szívére csuklik és együtt dobognak, fájnak,
örülnek vagy sírnak.
Kivételesen nagyszerű elbeszélő Krúdy
Gyula, aki mintha csak az Ezeregy éjszaka meseködéből lépett volna erre a
magyar földre, aki ha véletlenül egy világnép, francia, angol, német, orosz literatúrájában
tűnik fel, legegyénibb, csodálatosan finom és elbájoló stílusával, nyelvének
örökké zenélő zenéjével, humorának bölcsességével és szívének gyermeki
jóságával ma bizonyára világhírnek örül és nem óbudai vinkót kortyolgat – bárki
nagyon szereti azt is – viszont éppen fájdalmasan fel-felsíró és tépett
magyarsága, a magyar élet fantasztikusan keleti íze, a magyar tájak bánatos
szépsége, a nyírség csendjének zúgása és a
pesti éjszakák karcos, borízű, kávéházfüstös levegője – tehát az ő legigazibb
lénye – hiányoznék írásaiból.
Mert
legelsősorban magyar író Krúdy Gyula, azzal a felvidéki, ködökben hullámzó elborulással,
azzal az ezeréves, bujkáló fájdalommal és elsóvárgással, amely az életből az
álomba és az álomból az életbe menekül.
Legújabb
kötetében tíz hosszabb novelláját, csupa kis remekművét gyűjtötte össze, tíz
regényre való érdekességgel, változatossággal és szépséggel. Víziós ereje,
fantáziájának ezerszínű szárnyalása, írásának szépsége azt az érett, zamatos ízt
adják ennek a kötetnek, amelyet csak a nemes aszú kivételesen jó esztendei
termése adhat. Színes gazdag, könnyed, tréfás és bölcs, mindez valami mozarti
zenei hullámzásban, az életet visszaálmodó költőnek játékos kedvében.
Régi magyar
világnak, Pest-Buda romantikus, elmúlt életének alakjai sétálnak újra elénk;
egy öreg pincér, délutáni bóbiskolásának tündérországától a halálba induló,
újságíró magányos csavargásáig – egy egészen külön, különös, eltűnt és
visszavarázsolt, az életbe álmodott világ, Krúdy
Gyula szépséges világa.
Ez a
legújabb kötete jelentős és emlékezetesen értékes könyv. Remekbe íródott minden
sora, le kellene fordítani a nagy nemzetek nyelvére, hogy azok is csodálattal gyönyörködjenek
benne.
Miklós Jenő
(Magyarság, 1932/13. /január 17./ 25. p.)