Krúdy Gyulához

 

Kedves Gyulám,

 

hogy csak éppen köszöntöttük egymást szégyenlősen. Mint a székely utcaseprők, a dunántúli rendőrök, vagy az alföldi villamos kalauzok, akik kikoptak a domíniumaikból s éveken át úgy jártunk-keltünk Budapesten, – a csodaszép erdélyi hegyek, a dunántúli lankák s a végtelenbe ásító alföldi televény kicsúszott alóluk – „állásba”-ba jutottak idefenn s borzasztó röstellik egymás előtt a karrierjüket...

Leggyakrabban a körúton találkoztunk, Budapest szegény, szomorú karavánútján, ahol egy elzüllött ország szerencselovagjai és szerencsétlen aranyásói futják végeszakadatlan zarándok-útjukat.

Most már bevallhatom neked Gyula, hogy ilyen találkozásaink alkalmával én megálltam néha, utánad fordultam, utánad néztem egy pillanatra. Azon gondolkoztam ilyenkor, hogy utánad kellene kiáltani is: – Krúdy? Hisz olyan sok mondanivalónk volna egymás számára.

Az évek múltak s én sose kiáltottam utánad.

Most megint, évek óta már, egy redakcióban vagyunk mindennaposak s még mindig nem mondtuk el egymásnak, amit szeretnénk. Úgy szokott lenni: az egyik ajtófélfához te támaszkodol, a másikhoz én, s sok mindenről beszélgetünk, de leginkább hallgatunk, mert ehhez különösképpen értünk mind a ketten. Aztán elkezelünk egymástól, de mindig úgy, hogy ez a kézszorítás azt mondja: akartam neked valamit mondani, de majd legközelebb...

Most azonnal csakugyan beszélgessünk, Gyula. Egyedül ülünk a tavaszi napon, előttünk a Balaton, hátunk mögött a siófoki strand még becsukott fehér bódéival, a gesztenyefákon a fehér-rózsaszín virágok, mint óriás zöld csillárok gyertyái, poharunkban, mint a vér, úgy ragyog az ebédutáni napfényben a vörös bor, este vissza kell menni Budapestre, beszélgessünk Gyula.

Most egyedül vagyunk, mint két akácfa a poros nyírségi országút mellett, köröskörül senki élőlény, a zöld vetések felett a tavaszi szél suhog s nemsokára bealkonyodik. Mit mondhat egymásnak újat két ilyen fa? Hisz, ha nem szólnak is, örökké ugyanazt gondolják. Együtt nőttek fel, egy álló helyükben ugyanazt látták, az életnek ugyanazt a képét, ugyanazokat a színeket, ugyanazokat az embereket, ugyanazt az eget és ugyanazt a földet. Látták számtalanszor valamikor régen az agarászó lovasok sziluettjét a kora hajnali októberi ködben, látták a szomszéd faluból az urakat sárga kocsin, vagy bőrfedeles fekete hintón a városba hajtatni, látták az ispánt, akinek arcát a végeszakadatlan szekerezés szoborrá ráncolta, látták a zsidó bérlőt tollas kalapú feleségével a vásárra menni, a szekérben tengericsutka ülésen ülve, látták a parasztokat apró tatár lovaikkal, látták egy évben egyszer a grófot, látták a fehérlábú parasztlányokat virító színes szoknyáikban a búcsúra vonulni, lila és fehér zászlók után, látták mindennap a porfelhőkben hazatérő kondát és csordát, látták a csendőr elől futó sátoros cigányokat lobogó hajukkal, a vadmadarakéra emlékeztető kiáltozásukkal, látták örökké a soha ki nem száradó tenyérnyi nádas tavat, látták a fűzfákat messze a töltésen túl, a holdat kelni novemberi éjszakákon, a vándorlegényt küszködni a hófúvással, barátkoztak a széltől piros alkonyatok idején a varjakkal s hallgatták a fel hős égről lekiáltó vadludakat. Annyiszor látták, annyira tudják mindezt, mit mondhatnának egymásnak?

Úgy-e, ezért nem szoktunk mi beszélgetni egymással?

Mégis én most meg akarok köszönni neked, kedves Gyulám, egy sereg tiszta élményt, emlékeket, alakokat, színeket, hangokat, amelyekkel megajándékoztál írásaidban, aztán kérni akarok tőled valamit, nem magamnak, de mindazoknak, akik téged szeretnek azzal a szeretettel, amely, mikor nagyra tart, követelővé is tesz veled szemben. Mindezt pedig új könyved alkalmából, melyet az éjjel végigolvastam.

Kedves Gyulám, mindenekfölött te ajándékoztál meg a Vörös postakocsi első kötetében Alvinczy alakjával, aki ott kísér évek óta, el válhatatlan ismerőseim, néma útitársaim se regében, akiket mind a szép és nagy könyvek adtak nekem. Ez az Alvinczy a te művészeted jóvoltából úgy él tovább bennem, oly kísérteties elevenségével a valóságnak, mint örök szerelmem, Karenina Anna, mint Dickens emberei, mint Thackeray Esmond ezredese, mint Gogoly látomásai közül, mondjuk a drága Nozdrew, vagy mint Lermontov: korunk hőse, szőke hajával és fekete szemével, akinek nevét elfelejtettem. Ahogy te Alvinczy öltözködését leírod, – nem tehetek róla, ki kell mondanom – az engem művészetének egyszerűségénél és nagyságánál fogva mindig a Napoleonéra emlékeztet, a Béke és háború-ban, Borodino előtt, miközben Tabvier jelentést tesz neki. „Egy komornyik szivaccsal törölgeti a kövér, meztelen testet.”

Hogy tudsz te korokat visszaidézni, Gyula! Sohse felejtem el egy kis tárcádat. Semmi se volt benne: egy katonatiszt és egy színésznő találkoznak egy balatonparti csárdában a múlt század húszas éveiben. Öt „kramplis” tárca volt az egész, de olyan illattal, mint a régi imakönyvekbe nemzedékekkel ezelőtt lepréselt virágoké, egy egész kor minden bája, parfőmje, az élettől ma is finoman reszkető lehelete, érzései, viselete, gesztusai, szavai, külön napfénye és borának külön íze egy miniatűrbe sűrítve, amit órákig el tud nézni az ember s nem tud betelni vele.

Aztán emlékszel a „Piczi”-re, Petőfi Zoltán ideáljára, a szőke kis korcsmai kiszolgáló lányra, akit ő nehéz, halálos ágyán, arcán a tüdővész sárga-piros rózsáival magához kéret azon a hóförgeteges decemberi éjszakán. A belvárosi Aranykéz-utcába. Mialatt a szél a boltajtók felett a bádogcégéreket zörgeti s a Nemzeti Színházban Laborfalvinénak tapsolnak...

Vagy emlékszel Matskássyra, a testőrre, aki a nyírségi régi házban él, a falu végén, az országút mentén, a dombtetőn s téli éjszakákon gyertyafény mellett gálaruhában járkál fel-alá a pádimentumos szobában a nagy királyné képe alatt, egy mosoly emlékére és tiszteletére. És Ábrándos Ábrándira, a szegény, nyurga, költői lelkű vándorszínészre, emlékszel, akit a zimankó egy szepességi kőbástyás városkába egy disznótoros mulatságba sodor, ahol – jóllehet a hasa már a hátához száradt a koplalástól – ennie nem szabad, csak innia rogyásig, a sültekkel rakott tálakat elkapdossák az orra elől s ő szegény hajnalra kelve emlékül a dorbézolásból éhenkórász, szikkadt, céltalan életébe elviszi magával nem a sültek illatát, hanem egy forróságos; hófehér asszonyi kar érintését; amely a lakoma közben arcához ért.

Neked köszönhetem, Gyula, azokat az őszi színekben fénylő és haldokló szepességi és nyírségi képeket, amelyek ennek a két oly végletesen ellentétes arculatú tájéknak lelkét árasztják magukból, különös embereken, különös házakon, különös alakú fákon, különös történeteken keresztül, a félelmetes realitás és a titoktatos valószínűtlenség vegyülékével.

A Nyírségnek, ennek a nappali világításban oly józan; az alkonyat félhomályában s az ősz párájában oly turgenyevi vidéknek árnyéka a te írásaidból jár vissza hozzám azóta, hogy onnan elszakadtam. A boróka-koszorús, vasajtós cipcer-korcsmák dorbézoló német zsoldosai Bethlen Gábor és Wallenstein idejéből éppoly élőkké lesznek érintésedtől, mint a szabolcsi régi, híres szép özvegy asszonyok. S hogy tudod te leírni az ájult, szegény, piszkos, unalmas alföldi kisváros embereit és éjszakáit, amikor odakünn a palánkok mögött a kutyák üvöltenek, a hold tébolyodottan botorkál a felhők között s az Arany sas-ban Ugovizky tanár úr és a kvietált lengyel főhadnagy biliárdozik, a söntés rácsa mögött a szegény pirosblúzos kisasszony ásít, bedűl az ajtón a korhely megyei levéltáros, az unalomtól félholt cigányok a Rákócziba kapnak s otthon az asszony sír öt szuszogó gyermek között a savanyú szagú, dunnyás szobában... És ki ismeri nálad jobban, Gyula, a nyolcvanas évek Budapestjét, Szanfranciszkót a magyar Kaliforniában, szél hámosaival, burgerjeivel, gavallérjaival, színésznőivel, mulatóival, spekulánsaival, kártyásaival; íróival, redakcióival, ecetfás tabáni házaival, a halott Buda csodáival, mint te?

S mégis ennyi szépség, ennyi erő, ennyi hivatottság mellett, valahányszor a könyveidben lapozgatok, nem tehetek róla, nem tudok szabadulni attól az érzésemtől, mily könnyelmű, mily végtelen nagy úr vagy te, Gyula, abból a keleti fajtából, amely ragyogó bravúrokban tékozolta el az életét, aranypénzeket dobált a tömeg közé, amerre járt, de hotelszobában lakott s félig kényelemből, félig a világ iránt való megvetésből, félig szeméremérzésből, soha se tudta elszánni magát, hogy na, most egy nekigyürkőzéssel, egészet alkotok, olyat, amibe egy öleléssel belefoglalom mindazt, amit eddig töredékekben adtam.

Pedig én ezt kérném tőled Gyula, az új nagy magyar regényt, melyet a kritikusok – akikhez én nem tartozom, a mesterségüket se értem – Herczeg Ferenctől kezdve az utolsó harminc év minden magyar írójától számon kérnek, egyre reménytelenebbül. Ezt a regényt az utolsó negyedszázad Magyarországáról senki se tudná úgy megírni, mint te, Gyula, ha akarnád. Megmondom azt is, hogy az eddigieken kívül és felül, miért éppen te.

Azért Gyula, mert te ennek az új kaotikus magyar társadalomnak még abból a rétegéből jössz, az írói, művészi és politikai szemhatára egyaránt arra volt diszponálva, hogy egy nagy egységben tudja látni, áttekinteni az egész magyar életet, összes ambícióival. Te nemcsak a parasztot és a fél-urat ismered, mint Móricz Zsigmond, nemcsak a budapesti doktorokat, kávéházakat, csirkefogókat és a Lipótváros régi és friss dinasztiáit, mint Molnár Ferenc, nemcsak a Herczeg Ferenc gentrijét, hanem az igazit, a titokzatos őslényt, akit még meg nem írtak s akivel Justh Zsigmond próbálkozott. Te ismered a zsidóságot nőiben és férfiaiban jobban, mint Bródy Sándor és ismered az ország nagyurait, nem úgy, mint Szomaházy István, vagy szegény Beniczkyné Bajza Lenke. Te ismered mindezeket és – ami a legfontosabb -nem vonzódol külön-külön egyikhez sem, egymáshoz való viszonyukban objektíve tudod látni őket, mindegyik érdekel, mindegyiket nagyszerűen érzed, de egyik se tud úgy elhatalmasodni rajtad, hogy csak azt az egyet írd, s az egyik alakja elfogja, elhomályosítja előtted a többieket.

Ezért tudnád te az új nagy magyar regényt megírni, Gyula, ismétlem, ha: akarnád. És a másik nagy erődnél fogva, az eltűnt korokat, a porrá vált embereket felidéző képességednél fogva meg tudnád írni, úgy, ahogy mi látjuk a 67-iki Magyarországot, mikor Ferenc József négyesfogaton járt vármegyéről vár megyére, s a nádasokban, út menti erdőkben urakból lett betyárok lőttek a fehérkabátos szalinérekre. Az akkori nőket, a nagyanyáinkat, a szépanyáinkat senki se tudná úgy meg írni, mint te. És meg tudnád írni, úgy ahogy mi látjuk, a 48-iki és 49-iki Magyarországot. Emlékszel rá, mikor Görgei Szentgyörgyábrányban, a szabolcsi oláh faluban rekkenő júliusi estén fogadja Batthyány Kázmér grófot, a magyar külügyminisztert, a zsúptetős faluházán, kinn az utcán a csordát hajtják hazafelé, a szomszéd földes szobában a vezérkar vacsorázik s a két magyar úr – fojtott, halálos gyűlölködéssel szívükben egymás iránt – arról alkuszik, hogy minden veszve s föl kellene ajánlani a cár nagybátyjának Szent István koronáját...

Hogy meg tudnád te írni mindezt, Gyula! Megírod-e?

Nézed a poharadban pirosló bort, hogy süt át rajta a napfény. Aztán rámered tekinteted s azzal a különös nézéssel, mely sohase az előtte álló tárgyon pihen, hanem mindig azon túl, az ismeretlen messzeségbe réved, a honfoglaló úri kalandorok tekintetével átnézel rajtam és nem felelsz...

Milotay István.

 

(Magyarország, 1917/123. /május 13./ 2-4. p.)