Irodalmi Kalendáriom

Aranykéz-utcai szép napok*

Írta: Mohácsi Jenő.

Vannak hetek: mikor képtelen vagyok belső felindulás nélkül zenélőórát hallgatni. Ellenben vannak hetek, midőn Krudy Gyula novellái elkábítanak, mint a hasis, ébren-álmodozó hangulatuk körülhízeleg, meghat. Tudom, de Krudy maga is beismeri: tisztán valótlanságokat ír. Csakhogy boldoggá tesznek, mint az ezeregyéj ámító meséi, elbájolnak mint porban hentergő cicák, gabalyodnak, színek csillámlanak, alakok világítanak, ifja korunkban mohón falt tündérmesék boldog hangulata: minden úgy történt, ahogy óhajtottuk és mégis végig aggódtuk az egész mesét, mert hiszen másképp is történhetett volna.

Olvastatok-e valaha Krudyól mondatot, mely (vélemények szerint) nem szólhatott volna másként is? És mégis, van-e egyetlen mondata is, melyet változtatni szeretnétek?

Tulajdonképpen eme költő isteni nemtörődömségű írásmodorában művészi törvények lüktetnek. Hasonlatokat és színeket össze-vissza dobál ugyan, de, vagy és talán szerepel mindenütt, állít valamit és rögtön tagadja, de ebben a mennyei színtömkelegben, megdönthetetlen szabályok uralkodnak.

Az ébren álmodás szabályai.

Teljesen és tökételesen félreismeri, aki Krudy Gyulát Biedermeier-írónak mondja.

Eszközei ne tévesszenek meg bennünket. Kedveli, igaz a múlt század közepebeli Pest és Buda szűk utcáit. Szereti az ódon vastag falú házakat, melyekben csontvázak rejtőznek, szereti a régi Nemzetit, hol két egyfelvonásos között bűvész vagy táncosnő lépett fel, avagy zongorahérosz tartott hangversenyt, szereti a páholyokban ülő elegáns arszlánokat és delnőket, a divatszíneket, a ruhák formáit, holdvilágot, hamis szerelmi esküvéseket, az elmúlt idők minden ah és oh-ját. Krudy Gyula mégis csak elsajátított egyet-mást az „Életképek” és más olvasott divatlapok íróinak modorából.

Csakhogy eme régi kézműves mesterek, akiket Krudy a művészet mestereiként kíván ránk tukmálni. (Ők voltak az írók – régiek – manapság nem tudunk semmit – mondja Krudy könyve előhangjában), a dagályosan poétikus képeket és hangulatsablonokat halálos komolyan gondolták. Nem vesz Krudy komolyan semmit: sem irályát, sem alakjait. Nem a divatos írót, ki szerelmes az aranyművesnébe, pénzt fogad el tőle és lelkileg el züllik. Nem a züllött színészt, ki falut és várost végigszeretkezve végül mindent összezavar, esküt,

Egyszer a barna cica kerekedik felül, máskor a fekete. Játék, melynek nincs egyéb célja, mint hogy a tagok nyújtózkodjanak. Krudy Gyula fantáziájával kergetődzik, a testrészek egymásba hazugságot és amulettet. Nem a vénülő Rozália asszonyt szerelmi nosztalgiájával. Nem mindezeket az asszonyokat és leányokat, nem ezeket a kalandozó ifjukat, kik szerelem, játék és ivással fecsérelik el az életet és a halállal kacérkodnak: Krudy valóban nem veszi őket komolyan. Ír róluk egyet-mást, de a muzsikát nem az események csinálják.

Nem valódi Biedermeier Krudy stílusa, alakjai nem tartoznak bizonyos korhoz. Néha E. T. A. Hoffmann alakjaira emlékeztetnek. Akkor vesszük észre, hogy nincs testük, ha közelükbe akarunk férkőzni. Kísértetek. Csúfolódó kísértetet.

Nem tudom másképp felfogni: Krudy irálya, Krudy alakjai, Krudy csattanónélküli cselekményei: mind ez irónia. Gúnymosoly ez nekünk fontos dolgokra: szerelemre, férfieskükre, nőhűségre, hangulatokra és költészetre, életre és halálra.

Úgy gondolom a költő ezen nemtörődömsége gúnyos visszautasítása a jelennek. Szeretném állítani: protestál a ma ellen. Megállapítani: ez Krudy nézete a korról.

Sőt világnézete.

(Utóhang. Major Henrik elragadó rajzairól sem szabad elfeledkeznünk: indokolatlanul és gúnyosan folytatják az írottakat. Krudy például azt mondja valahol: Az élet tovaröppen. Major frakkos lovast rajzol hozzá, köcsögkalappal, ki fekete ménen előkelően száguld tova.

Köszönet Tevan békéscsabai könyvnyomdásznak is, a csodálatosan karcsú, finom betűkért és általában az aranykéz-utcai szép napok gyönyörködtető kiállításáért.)