„MÉZESLÁNYOK”

 

Amikor belépek, megszólal a csengő az ajtó felett. Sietős, tipegő léptek hallatszanak az üzlet mélyéről.

– Tetszik parancsolni?

S előttem áll a patika tisztaságú pult előtt egy reszketeg fejű, ősz hajú néni.

– Húsz deka mézeskalácsot kérek!

Billen a réztányérú mérleg, több valamivel a sütemény.

– Tessék inkább harminc dékát adni!

– Kérem – mondja szívélyesen, közben hamiskásan rám nevet –, kettesben hamarabb fogy.

Véletlenül tévedtem be az Attila körúti ódon, múlt századi hangulatú üzletbe. A Tabán egy ittfelejtett darabkája ez. Azóta gyakrabban járok ide vásárolni, és minden alkalommal többet tudok meg múltjukról, arról a korról, amelyet az én nemzedékem csak az irodalomból ismer.

– Kérem, 83 éve vagyunk ezen a helyen, illetve, az Attila utca másik oldalán, csak éppen átszaladtunk, amikor 1932-ben elkezdték bontani a Tabánt – mondja Franciska néni, az idősebbik Benedek lány, aki ebben az évben tölti be 84. évét. Mégis ő a fiatalosabb, hetente kétszer hajnali négykor kel, hogy befűtse a kemencét, hogy friss süteményeket süssön. De megmondom őszintén, engem nem is a mai mindennapi életük érdekel, hanem azok a „régi szép idők”, a századforduló Pest-Budája.

– Tessék mondani, ismerték-e az odajáró művészeket? Például Krúdy Gyulát, aki naponta megfordult a Tabánban.

– Óh kérem, ő inkább csak a kocsmákba ment. Mi meg mézeskalácsosok vagyunk.

– De azért csak hallottak róla, talán látták is, vagy könyveit olvasták.

– Óh kérem, az ilyen író emberek mindent másképp írnak le. Nem volt az olyan romantikus. Igaz, girbe-gurba, macskaköves utcák voltak, régi, rossz házakkal, mindegyikben borkimérés, vagy legalábbis minden másodikban.

 

 

Nézem őket, ahogy velem szemben ülnek ölbe tett kézzel, józanul és szárazon vallanak arról az időkről, amibe beleszülettek. Az Erzsébet-hídról, amely akkor épült, amikor fiatal lányok voltak: a lágymányosi Kis-Dunáról, ahová gyermekkorukban korcsolyázni jártak: a budai hegyekről, ahová vasárnaponként kikocsikáztak a családdal. (Egyszer az öt gyerek közül a 10 éves, legelevenebb kislány – Margit néni –, leesett a kocsiról, s csak később vették észre, hogy a gyerekseregből hiányzik egy.)

Kocsikázás, Vörös Postakocsi, Szindbád. a Krisztina városi hölgyek... minderről megint csak Krúdy jut eszembe.

Ők viszont édesapjukról beszélnek, Benedek Samuról, aki nemcsak a Tabánban, hanem a Krisztinában is híres volt süteményeiről. Cukrász és mézeskalácsos mesterségének 50. évfordulójáról ott ragyog az oklevél az üzlet falán, ők a folytatói a mézeskalácsos dinasztiának.

Hogy is kezdték? A háború szólt bele életükbe: megszűntek a vidám bálozások, a könnyű leánykor, keményen meg kellett állni, dolgozni a férfiak helyett. Így lettek mézeskalácsosok.

Faggatom őket, hogyan készítenek egy-egy mézessüteményt? Összenéznek.

– Nem kérem, azt üzleti érdekből nem árulhatjuk el.

Becsukom magam mögött az ajtót, s arra gondolok, hogy velük kihal a százéves mézeskalácsos dinasztia, hiszen – bár szép lányok lehettek –, nem mentek férjhez. Amikor megkérdeztem, miért nem, csak mosolyogtak, aztán Margit néni megszólalt:

– Isten ments! Akkor már rég nem élnénk...

Molnár Edit

 

(Képes Újság, 1969/9. /március 1./ 14. p.)