KRÚDY GYULA: „HÉTBAGOLY”*

 

Hosszúnak ígérkezik a tél — a mult század egyik utolsó tele — amikor Szomjas Guszti úr, a vén gavallér felköltözik Pestre, a Hét bagoly egyik udvari szobácskájába. Mesél a téli szél: agglegénynek családi otthonról regél, «korhelyeknek elmondja első kedvesüket, a szegényeknek a gazdag emberek bundáit». S mintha a havas, vén téli szél mondaná e regényt is — olyan metszően kegyetlen, s olyan hópelyhesen csillogó, olyan borzon­gatóan igaz, s annyi szép ábrándot kergető mindaz, amit Krúdy itt el­beszél.

Alig néhány hónapon át — Márton­napi első hóeséstől tavaszi olvadásig — kísérjük a «Hét bagoly» hőseit meg­szokott útjaikon. Végigjárjuk Guszti úrral a Belváros homályos utcáit, ahol régi emlékeit keresi, Józsiással a szerkesztőségeket, ahol kéziratait Próbálja elhelyezni. Szerény s mégis százízű ebédeket eszünk józsefvárosi kocsmákban,, s mindig részeg hulla­szállító kocsisokkal iszunk bunda-pálinkát az üllőiúti «Régi Arabs Szürkéhez» címzett vendéglőben. S mennyi légyott, mennyi érzelmes óra! Hosszú séták a Népligetben, hosszú, érzéki csókok a csukott bérkocsiban, hideg visszautasítások jólfűtött szobá­ban és forró szeretkezés a Duna je­gén... Józsiás, a fiatal író három sze­relem örvényében vergődik. Leonóra, a 40 éves, szenvedélyes érzésű as­szony, a biztonság, a nyugalom, a béke s az unalom szigete zaklatott életében. De Józsiást a szép, fiatal, vöröshajú Zsófia izgatja, a gazdag és művelt kereskedőasszony, aki éppen csak annyit ad magából — hogy meg­tartsa a férfit. Közben pedig már fel­tűnik a láthatáron Áldáska, egy sze­líd, mélyenérző, feketehajú lány, aki végül megajándékozza Józsiást az egyszerű szerelem boldogságával.

Érzelmek, hangulatok, sorsok kusza, vad kavargás az egész regény. Fejezetek, amelyekben annyi történik, hogy egy tányér csonthúst megesznek. Sorok, amelyek hihetetlen szűkszavúsággal tragédiákat tudnak elbeszélni.

De van rendszer ebben a gomoly­gó, buja áradásban. Az őshazát ku­tatók nosztalgiájával keres Krúdy egy világot, ahol igazak az érzések és a szavak, hűségesek az asszonyok és becsületesek a férfiak, tiszták a reggelek és nyugodalmasak az es­ték, ahol költőnek lenni érdemes, ahol embernek élnie lehet.

Mert azt, ami van — Krúdy meg­tagadja. Persze — a maga módján, a maga mindenkiétől elütő, sajátos kifejezési formáiban. Krúdy az ami: a csókok, az álmok, a kisvárosi es­ték, a felvidéki utazások, az ősz «vérfoltos faleveleivel» telehintett er­dei utak, a hihetetlen szakértelemmel «elemzett» bécsi csonthúsok, a nők nyakán göndörödő hajszálak költője. De nagyon jól tudja, s igen gyakran kertelés nélkül el is mondja, hogy honnan, mi elől menekül ide, ebbe a magateremtette világba. Ez a «köd-lovag», ez az országúti és éjszakai «hajós», ez a mesebeli Szindbád ir­tózva, rettegve gyűlöli és megveti az új, mohó, nyugtalan, üzleties, tüle­kedő polgári életformát, s a maga módján hallatlanul éles ítéletet mond felette. Hányszor, de hányszor sóhajtja bele a világba: «A szép, kövér embereknek befellegzett... Ugy lát­szik, hogy már nem is lesznek Ma­gyarországon többé boldog emberek». Nem véletlen, hogy a 30-as évek egy­re növekvő embertelensége, a fasiz­mus és a háború korszaka oly külö­nös vonzerőt adott Krúdy könyvei­nek. «Én csak darab ideje élek Pes­ten — mondja Szomjas Guszti bácsi — de jó szememnek hála: kerek, egé­szében látom az új világot, ezeket a fin du siecle (századvég) hősöket, akik borotválják az arcukat, vakme­rő tekintettel nézegetnek embertár­saik arcába, gúnyosan mosolyognak az idősebbeken, ideált rugdosnak a köztereken, Nietzsche nézeteire es­küsznek, megcsalják a nőket, nem ismerik a férfias szemérmet, öndi­csekvők, kérkedők, gyávák és hő­sök. Én jól látom ezt az új ember­fajtát, amelyet borotvált patkányok­nak nevezhetnék, amely felfalja a régi, kivénült, szakállas fajtát, amely mindenféle ideálokkal, meggyőződé­sekkel, becsületekkel jött a földre. A borotvált patkányok összerágicsál­ják a régi világot. Olyan tömegesen jönnek, mintha minden kapu Pesten patkánylyuk volna. Megizmosodnak, felnevelkedtek a szakállas öregek fel­ügyelete alatt, de azokat manapság lenézik és megvetik. Elvették élelmi­szeres kamráikat, kiszívták a keb­leket, kifosztották az ódon Ferenc József-kabátokat, a halálba küldték a börtön helyett az apjukat, hogy ők tovább villogtassák monoklijukat a Fiume-kávéház környékén».

A „Hét Bagoly” meg is jeleníti eze­ket a züllött «fin du siecle» típuso­kat és viszonyokat. Végigkalauzol a szerkesztőségeken, ahol nem a tehet­ség, hanem az üzleti érdek s a pro­tekció dönt a kéziratok sorsa felett, az eldugott utcákban lapuló naptár-és könyvkiadókon, ahol a népámítás, a hazugság és babona álmoskönyvei készülnek.

De hol van hát az a másik, hol az emberi világ? Van olyan műve Krúdynak, amely erre a kérdésre a multtal felel, gyengéd, érzelmes, el­néző a «régi Magyarország» iránt. Ez a megbocsátó gyengédség azonban csak viszonylagos. A költő édes-bús szava tele van gúnnyal, iróniával ak­kor is, amikor a multat álmodja vissza. Krúdy nagyon nehezen fér bele az irodalomtörténetnek abba a rekeszébe, amelyet romantikus anti­kapitalizmusnak neveznek. Itt is, ott is kilóg valami, amit ezzel a kategó­riával nem lehet megmagyarázni. A világháború után, 1920-ban írott «Hét bagoly» pedig az a regénye, amely­ben mint perspektívát, végkép fel­számolja a multat idéző romantikát. A szelíd irónia itt már éles és tuda­tos kritikával párosul, amely tartal­milag aligha, legfeljebb «hangszere-lésében» enyhébb a korabeli kapita­lista viszonyok bírálatánál.

Persze, a szívéhez most is közel áll Leonóra, a nagy idők nagy asszo­nya, s Szomjas Guszti úr, aki azért jön fel Pestre, hogy megvalósítsa régi ábrándjait, visszaidézze letűnt ifjúságát. A regénynek talán egyet­len mozzanatában sincs annyi báj, mint azokban, ahol még él a mult, megállt az idő. De szép is például az, hogy az ócska ház, a Hét bagoly csengetyűzsinórját ugyan hiába rángatja bárki is: még a hatvanas években elvágta Lanka Gusztáv, hogy így megtréfálja későn hazajáró lakó­társait. Vagy ki tudná mosolygó meghatottság nélkül elutasítani az öregúrnak azt a teljesen jogos és természetes kívánságát, hogy lakás­adója, bizonyos Fonnyadi úr, néha kiáltsa el az ablak alatt, hogy «Donauwasser», amint azt a régi Pesten kiáltották a vízárusok. S mennyi szív, érzés, szépség van Szomjas Guszti egész donquijoteizmusában, amellyel vissza akarja hozni ezt a régi világot. De mégis donquijoteiz­mus ez. Leonóra meghal, Guszti bá­csi pedig felismeri, hogy ami elmúlt — elmúlt mindörökre. Sőt feleletet is kap ábrándjaira — s ez a legin­kább új a regényben kifejezett szem­léletben. Mégpedig olyan feleletet, amely nemcsak azért utasítja el a mult eszményítését, mert ez a «régi mondóka» olyan, mint ha «a gazdag ember panaszkodik, amikor kölcsönt kér tőle a szegénv» — hanem azért is, mert nem igaz. Józsiás néhány mondatából látjuk meg, hogy a régi szép idők enyhe, «krúdys» ironizálása mögött milyen világos történelem­szemlélet rejtőzik: «Ó, ti csúf, önző, bölcs öregemberek, akik fásult szí­vetekkel már nem értitek meg az érzők fájdalmait és szenvedését — kiáltott fel Józsiás úr. — Ti szület­tetek és éltetek egy álmos, kimerült, szenvedélyeit kiélt korszakban, ami­kor minden ember bölcs, megalkuvó, inyes, lelkiismeretlen és kényelmes volt. Nem ismertétek a fájdalmakat és nyugtalanságokat többé, miután Ferenc Józsefet megkoronáztátok. ... A kuvaszsovány bujdosóknak, az egykori honvédeknek, a megmaradt táblabíráknak már csak arra volt gondjuk, hogy szép hasat ereszthes­senek; az asszonyaiknak, akik a svalizsérekkel táncoltak, a felnöve­kedett leányaik tisztességes férjhez­adása lett az életcéljuk.

Mindenki igyekezett jól megvetni az ágyát, az első sorban könyökölni, mikor a cigányprímásképű kancel­lár megpörgette a pesti iparosbálon a suszternékat és a béke kövér nap­jai köszöntöttek Magyarországra».

Hol keresse hát a boldogságot Józsiás?

Ez az, amire Krúdy csak a ködfel­hők mögül felel. «Nem lehet addig szerencsétlen az ember — mondja — amíg egy rozsdás szeghez is hozzá tudja gondolni az egész életét». S éppen ez a képesség: ez a korlátlanul csapongó gazdag képzelet — ez a leg­nagyobb érték, amivel Krúdy meg­ajándékozta nemzetét. Csúf világ­ban élt, de valóban «egy rozsdás szeghez is» hozzá tudta gondolni az élet minden szépségét: igaz eszmé­ket, havas erdőket, érzéki csókokat, remek leveseket és húsokat. Gyakran nehéz megmagyarázni, hogy mivel mit akart mondani. De mindig lehet gyönyörködni benne. Talán senki ma­gyar nyelven nem írt le olyan lát­ható, ízlelhető és tapintható képeket, mint ő. A pincér az ő könyvében «aranyruhás, fehérgalléros sert» tesz asztalunkra. Szomszédaink a vendég­lőben: «hidegvízarcú falusi asszonyok, sonkafejű, paprikaarcú, medvesze­mű vidéki uraságok». A szél kará­csonykor «diót és mákot tör», de «vad szaga van ősszel, amikor haj­tók kiáltásait... mezőn felejtett ma­dárijesztők síránkozásait viszi a vi­lágba». Az ifjú szerelmes «vakmerő, mint a kiszabadult rab, aki újra kezdi életét. A 40 éves szerelmes asszonyok: «utasok ők, akik az utol­só postakocsival kelnek át a határon, félelmetes zivatar vagy hófergeteg közeleg a hegyek felett, mindenáron el kell érni a várost, ahol még sze­líden szólnak az esti harangok».

Igaz, vannak olyan részei is köny­vének, ahol éppen a tolongó képek, leírások állítják meg a cselekményt, teszik szaggatottá, széthullóvá a szerkezetet. A regény vére nem ke­ring bennük, de mégis tele vannak az élet ízeivel. Mintha hirtelen egy másik művészi kifejezési forma tör­vényei lépnének életbe. Söntések, kocsiszínek, utcák, szerkesztőségek, öltözetek, erkölcsök, szokások rajza olyan, hogy ha egy-két évvel később eszünkbe jut, már nem is tudjuk: olvastuk-e, vagy egy képtár falán láttuk valaha ...?

Alighanem végérvényesen bele kell törődnünk abba. hogy élt egy nagy író, egy mélyen érző, az életet forrón szerető, csodálatos húrokon zenélő magyar prózaköltő, aki semmiben sem respektálta az irodalmi szabálya kat.

Molnár Miklós

* A könyvnapon egy kötetben jelent meg Krúdy Gyula két remekműve: a «Hét bagoly» és a «Boldogult úrfikorom­ban».

 

(Szabad Nép, 1954/314. /november 10./ 3. p.)