KRÚDY
ELALUDT
Még alig tíz napja, tizenkettő. Ennek a szennyes tajtékú mának fodor
hulláma összesodorta a csónakunkat, s egymás mellett kötöttünk ki egy füzesben:
már a klubban.
Örömmel
ültünk össze, mint otthon az úri cserkelők, akik bokorba akasztják a fegyvert,
hogy a Tisza-kanyarodóban együtt süssenek nyáron kecsegét.
– Gyulám,
Gyulám, szívem reménye – öleltem őt –, mit keresel te
itt?
Lehajtotta
szomorúfűz-fehér fejét, s kedves dörmögő hangján mondta:
– Semmit.
Hosszú
lábait keresztbe vetette, hosszú karjait ölében összerakta, s kicsit maga elé
süppedve:
– Nem
keresek én itt semmit... Nemigen keresek én már sehol semmit.
Fényes,
nagy gömbölyű szemeit rám vetette, nyíri pajkos, ragyogó pillantását rám
borította, s mosolyodott, hogy életének e stációját ily sikerülten
körvonalazta.
– Még a
kártyajárás is rossz az idén ... – mondta csöndesen, mintha írná.
Aztán
együtt hallgattunk. Hallgattuk az élő morajt, amely hasonlít a nagyapáink
méhesének zöngéséhez.
– Mikor
voltál odahaza Nyíregyházán – én.
– Nem
nagyon régen – élénkült fel kicsit ő. – Elmentem az édesanyámhoz ... Jól van
... Úgy él, mint számtalan évvel ezelőtt. Maga művelteti meg a kis földjét, a
kis szőlejét. Nem
szorul senkire ... Más ember, mint én vagyok... Más fajból voltak ők, mint amit
ideadtak nekünk ...
Hallgattunk.
– Minket
elrontott az élet – szólok.
– Az is
lehet – szól. – De nem Budapest, hanem még sokkal hamarabb valami... Abba a
tévhitbe éltünk, hogy mindig vasárnap van...
Néztem,
ahogy ott ült. Csöndesen és valósággal szeméremmel és mosollyal. Ártatlan
ember, aki soha életében annyira sem bántott meg senkit, hogy valakin
mosolygott volna. Még nem is önmagán mosolygott: azon, amit gondolt. Befelé.
Eldiskurált azzal, aki ő maga volt. Hallgatta azt, amit belőle valaki
kibeszélt, s helyeselte a mosolygásával, amit attól hallott, aki neki beszélni
szokott, ha szólt, és helyette írni szokott, ha írt. Szindbád, a csodálatos
hajós volt ez a valakije. A második énje, aki helyette bolyongott e földi téreken, s ő szerette, hogy oly hűséges hozzá s mindig,
mindenhová elkíséri. A múltba és a régmúltba. Távoli vidékekre és a közeli
rekettyésekbe. Gyermekkorának podolini ódon
klastromába, ahol kisdiák volt, ahol úgy meggazdagodott élményvilága, és
ahonnan úgy megnyílt fantáziájának a kapu, északra és keletre és a históriába,
ahol vaskesztyűs és öblös csizmás régi vértesek tapodták a várakkal rakott
hegyhátakat, meg a harmonika nadrágos saját nagyapja felé, ki vetélytársa lőn Siroki Marikánál, a púderes és hervadozó
zongora-tanítónőnél... Meg a nagybátyjánál, aki harminc év után megint csak
visszafordult a kökénybokornál a kocsival az útról, mely Simkó Gabriellához
visz...
Nézem ezt
a csodálatos hajóst, az életbárka romló roncsán, és ráébredtem a szavakra,
amiket vetett. És feltűntek előttem az ákácos kis
falvak a Nyírségen – nemsokára nyílnak az ákácok a
vasárnapi, tisztára sepert kis falvak felett, olyan ömlő és dús virágzással,
ahogy csak a Krúdy Gyula fantáziájának édes illatú virágfüzérei nyíltak még.
Néztem és
láttam, hogy ott bizony elváltak a hétköznapok és a vasárnapok. Hétköznap a
munkaszekér zörög, és a kasza cseng. Vasárnap az énekszó s délutáni templom
után az avult öreg kártyák súgnak a kapuk előtt az „úr és paraszt” játékban s a
nemzeti csöndes: a „ferbli”, a kúriákon ...
És soha
úgy ketté nem hasadt előttem a hétköznap és a vasárnap s a múlt és a jelen,
mint Krúdy csöndes kis megjegyzésére a klub setétvörös-posztós
asztala mellett.
S szólt:
– Azok
tudtak élni. Még akkor lehetett is élni... És jól tudtak élni... Ezek
itt nem tudnak. Nem is tudják, mi a szép és mi a jó élet... Nem tudják, mi a jó
falat, a jóízű pihenés és az egészséges jó munka ...
– És a
szívbeli mulatás – adtam fel neki a szót, mint a szabolcsi gyermekek
fiúkorunkban a tekét, hogy elüsse a jó játékos pajtás.
– Úgy van
– helyeselte örömmel. – Mert mulatás és mulatás közt különbség van... Az öregek
mulatása, az felszabadulás volt, mint a csikó tavasszal, ha kinyílik az idő, ha
kieresztik, nagy karikában vágtat szakadásig ... Mi már úgy mulattunk, mintha
az idegek megbolondultak volna, és elvesztettük volna a féket... De bolond
lovak voltunk. Soha hámba, mindig csak a gyepen... „Gyepre magyar” ... –
szerette mondani szegény Szemere Miklós. Hát mi ki is szakadtunk a gyepre,
barátom.
Kisvártatva:
– Nem
szeretem én ezt a mai világot... Azt mondják „átmeneti idők” ... Csakhogy én
nem kívántam átmeneti időt: igaz, ezt az egész életet se tudom, hogy valaha
kiköveteltem volna ... Protekciót biztosan nem vettem igénybe, hogy megkapjam
... Itt se, mióta itt vagyok ... Egy protekciót azonban elfogadnék: egy jó
kabalát, hogy a kártya jobban szolgáljon ... – mosolygott a beszéden, Szindbád
mókás duruzsolásán. – Kártya ez az egész élet... egy kártyára van feltéve
minden ... Ez az egy még szórakoztat... Hogy ebben a bolond világban hogy
fordul a sors ... Bár arra se vagyok kíváncsi: minek örülhet az ember, ha
magyar? ...
S
elpillantott a távolba, komoly és szomorúan mosolygó szemekkel. Szindbád
végighajózta emlékei minden folyócskáját, s oda ért vissza, ahonnan elindult.
Felállt,
kezet fogott lágy és selymespuha kezekkel, és
átevezett a kártyaszobába, hol is átnyújtott tizenhét pengőt egy kollégának, a
lapok járása és útmutatása szerinti részletekben ... Aztán egy sarokba vonult,
ahol csöndesen és békésen elaludt. Ahogyan Gehl
mester, csodálatos, ugyanazon estén lerajzolta.
És néhány
nap múlva, otthon, csöndes és kellemes ágyában, ugyanolyan békésen, ahogy élt,
senkinek zavart nem okozva ... örökre ...
Magyarország, 1933. május 21.
(Móricz Zsigmond: Irodalomról, művészetről.
Bp. 1959, Szépirodalmi Könyvkiadó. 280-283. p.)