UTOLSÓ LÁTOGATÁS KRÚDY GYULÁNÁL

 

Pénteken halt meg. Négy nappal halála előtt felmentem hozzá, szerkesztőm megbízásából, hogy megbeszéljek vele egy cikktémát.

Óbudán lakott a Templom utcában. Olyan vidék ez, mintha a Ferencváros és Buda összekeveredett volna. Esteledett, mikor kiértem, hét órát harangoztak, jöttek az emberek a templomból. Svábgyerekek, szekerek, sárga telefonfülkék, düledező kis viskók világa.

Templom utca 15, szintén földszintes ház, mint a többi, mégis valahogy úribb, szebb, elegánsabb. Mert Krúdy Gyula lakott itt, a vasrácsos ablakok mögött.

Csengetni kell a kapun. Nagy nehezen kinyitják. Cseléd fogad a homályos udvari szobában. Várni kell kicsit. Azután bejött egy házvezetőnőszerű asszony, szólt, hogy menjek be.

Három-négy szobán kellett keresztülmenni. Végre az utolsóban megtaláltam Gyula bácsit. Szürke ruhában feküdt a díványon, nagyon bágyadtan fogadta a köszönésemet.

Nemrég láttam a Múzeum körúton, amint elegánsan, délcegen ment az utcán, most pedig halálsápadtan feküdt.

Leültetett az íróasztala elé, melyen megkezdett kézirat hevert, az ő nehezen olvasható, apró, lilatintás betűvel.

– Muszáj valamit dolgozni – mondta –, különben belepi az embert a por. Elfelejtik. Elmondtam, hogy nemrég olvastam egy hetilapban a cikkét, májusi ételekről, snidlingről, fiatal hagymáról, rákról. Olyan ízletes volt a cikke, mintha a legjobb szakácsnő írta volna. Láthatóan örült a dicséretnek. Gyengén fölemelkedett, megkínált cigarettával egy felbontott Extrás-dobozból. Odavittem hozzá a dobozt, de ő nem gyújtott rá.

Most utólag előttem van, amint valami furcsa mozdulattal kerülte a világosságot, fejét eldugta a karja alá. De az agya nagyon friss volt, régi dolgokról kezdtünk beszélni, amikor még fiatal volt. Említette Bródy Sándort, Lázár Miklóst.

– Nem érzi jól magát, Gyula bácsi?

– Fáradt vagyok – felelte lassan -, túl sok volt a korhelykedés.

– Ma éjjel is kimaradt, Gyula bácsi? – kérdeztem Krúdytól, akin, ha egy szót sem szólt: csak ült vagy feküdt, látszott, hogy nagy ember. Olyan volt a sötétedő szobában, szürke ruhájában, széldobált irataival és érdekes múltjával, mint valami francia költő, egy Verlaine akit, sajnos, csak képekről ismerünk.

– Ma reggel kilenckor feküdtem le – ­mondta és halkan hozzátette -, dolgoztam a regényen. Nem emiatt vagyok fáradt. Régi dolgok miatt.

Megígérte, hogy másnap délre készen lesz a cikk, amit kértem.

– Ha megengedi, elküldjük a honoráriumot a szolgával – mondtam halkan, szégyenkezve, hogy pénzről beszélek előtte.

– Jó lesz, fiacskám – felelte -, nagyon szűkében vagyok a pénznek.

Elbúcsúztam, sietnem kellett, dolgom volt a városban. Ha tudtam volna, hogy utoljára látom, ottmaradtam volna, jól körülnézni a lakásban, a házban, ahol élt, beszélgetni vele saját magáról. De nem tudtam. Ilyen az élet. Felületesen fogtam vele kezet és örültem, hogy kimehetek az emberek közé, a remek levegőre, a szomorú szobából. Az udvarban a házmesterék kutyája dühösen megugatott, majdnem belém harapott. Biztosan azért haragudott, hogy nem hagytam pihenni Gyula bácsit. Zavartam, amikor már készülődött a nagy útra.

Nádas István

 

(Magyar Hírlap, 1933/110 /május 16./ 7. p.)