Nádas Sándor

KRÚDY GYULÁNÁL A MARGITSZIGETEN

Milyen szép és milyen rendetlen télen a sziget, sáros, mint egy kutya, vagy egy régi csizma, nedves, vizes, mégis olyan költői a Dunával oldalt, a hegyekkel s a távoli malmokkal, ahogy Budán emelkednek. Elhagyatottságában olyan szimpatikus ez a sziget, – a törött gallyak, mint a csontvázak úgy feketélnek és különféle madarak röpködnek a partokon, fázós darvak, akik ok nélkül csak keringenek a víz felett, reggeli sportjukat végzik, vagy fáznak talán. Az ember se ritka idén télen a szigeten, nem is lehet hinni, teli van a nagyszállóda 215 szobája. Civilek, főhadnagyok sietnek a sáros utakon, a rothadt levelek közt gyerekek szaladgálnak, bőrkabátos vidékiek igyekeznek a lóvasúthoz. Mintha nyár volna. Csak éppen víz és sár alatt van minden, csak éppen nincs nyár, piszkos őszi tél van, a fák oldalt dőlnek elkeseredésükben s a levelek vizesen dideregnek és csupa gőz és pára minden. A nagyszálloda előtt pesti fiákeres áll, a lovak szőre izzadtan göndörödik. Egy kabarékisasszonyt visz a kocsi, még tegnap óta áll itt, a taxi negyvenegy koronát mutat.

Második emelet százharminchárom, ez a Krúdy Gyula szobája. Délelőtt tizenegy óra van. Krúdy már fent van egész rendben felöltözve jön elénk, friss és jókedvű, látni, hogy korán feküdt le este. „Isznak egy kis snapszot az urak?” ez az első kérdése Gyulának és keresgélni kezd az üvegek közt, az asztalon. Exkuzálja magát, hogy még nincs kitakarítva a szoba, az ágy még nincs megvetve. Egy kék paplan a földön hever. „Hol vannak a fenébe azok a snapszos poharak!” Szegény Krúdy keresi mindenhol, közben kérdezgeti, hogy nincs-e nagyon meleg a szobában. Neki nagyon meleg a szoba. „Meleg van – mondja – és rossz levegő, mint afféle rókalyukban.” Végre megtalálja a poharakat, valahol a könyvek közt akadt rá. Beönti a pálinkát s ezt mondja : „Lehet inni, egész rendes dolog! Megkérdezem, hogy mikor szokott lefeküdni, azt mondja, korán. Hát hogyne. Ha egyszer este bent akarna maradni a városban, ezer pengőbe kerülne az út konflison. „Gyalog nem jöhetek – mondja, – ha én kibandukolok ide éccaka, a fene megesz.” A mosdón snelzider áll, üres giszhüblis-üvegek, itt él Krúdy. Azt mondja, többnyire csak minden harmadik nap megy be a városba. Kérdem, mit csinál itt kint, azt feleli, „a Szép Ernő le szokott néha gyönni, tudod oszt avval üldögélünk”. Kérdem, milyen most a sziget, kik laknak itt. „Menekültek! – feleli. – Mindenfelől vidékről menekültek. Nők, mint az őrültek érkeznek meg, bőgve, egy napig szomorúak, amíg kialusszák magukat rendesen ágyban. Másnap már kiöltözködnek, mennek színházba, elfelejtenek minden bajt. A menekültnek van a legtöbb dohánya és az elvágja a dohányt, persze hát minek neki. Mit csináljon vele!” Elmeséli Gyula, hogy nagyszerűen él a szigeten, nagyon jó a vendéglős, Keresztes Ede. Meg kell dicsérni, Amerikában a milliomos klub szakácsa volt.

Sétál a szobában Krúdy, olyan magas, a plafonig ér majdnem. Ilyen elegáns, szép ember, szomorú, bánatos feje van, kissé oldalt tartja. Úgy látszik, így kényelmesebb. A szekrény tetején halálfej van, mellette három piros, élő alma. Az asztalon gyufásskatulyák, vörös bor. Elmondja a napi beosztását. „Délelőtt dolgozok!” – mondja. – „Hát kérlek szépen, regényt írok többnyire. A Csinosit a Magyarországba. Úgy írom ezt a regényt minden másik nap, ahogy közlik. S egy nagy történelmi munkán dolgozok: a köztársaság almanachja.” Elmondja, hogy Jókait olvassa. Délben itt ebédel a szigeten. Kérdezem, mit szeret enni. „Kolbászt!” felel egész röviden. „Délben marhahúst; már tíz esztendeje minden délben.” Megkérem, hogy diktálja le pontosan, hogyan él. „Várjál, hogy élek?” – mondj a – „Hát így élek. Kicsit jóllaktam a világgal, mulatságokkal, kicsit a hölgyekkel is, a kártyával is, szóval mindazokkal a szórakozásokkal, amiket mértéktelenül űztem 40 éves koromig. Ha lehetett volna, falura költöztem volna, de most nem lehet odamenni, itt a szigeten van egy kis falusi hangulat, emelik ezt a hangulatot a vidéki menekültek. Legfőbb passzióm vadkacsákra lövöldözni a Dunán. Célba lőni. Naponta 12 órát alszom. Szerettem mindig aludni, csakhogy azelőtt nappal aludtam. Rájöttem, hogy alapjában falusi ember vagyok, aki csak a városba tévedt. Volt itt egy izé a szigeten, egy csónak, azzal átcsónakáztam Óbudára, kiskocsmákba. Csónakon jártam vacsorázni, de aztán elvitték; nem az enyém volt.”

Miután így alaposan kibeszéltük magunkat, elbúcsúztunk. Gyula kikísért. Az ajtaján kívül két rajzszög volt a fába szúrva. Krúdy megmagyarázta, hogy felhívásait, közlendőit, ha elmegy, vagy ha azt akarja, hagy ne zavarják, ezekkel a rajzszögekkel tűzi ki. Erre a legbüszkébb Krúdy: „Még merd azt mondani, hogy nem vagyok rendes ember.”

(Krúdy világa. Gyűjtötte és írta Tóbiás Áron.
Bp., 1964, FSZEK. 165-167. p.)