Hogy
élnek az írók Pesten?
Krúdy Gyulánál a Margitszigeten
Milyen szép és
milyen rendetlen télen a sziget, sáros, mint egy kutya, vagy egy régi csizma,
nedves, vizes, mégis olyan költői a Dunával oldalt, a hegyekkel s a távoli
malmokkal, ahogy Budán emelkednek. Elhagyatottságában olyan szimpatikus ez a
sziget, — a törött gallyak, mint a csontvázak úgy feketélnek
és különféle madarak röpködnek a partokon, fázós darvak, akik ok nélkül csak
keringnek a víz felett, reggeli sportjukat végzik, vagy fáznak talán. Az ember
se ritka idén télen a szigeten, nem is lehet hinni,
teli van a nagyszálloda 215 szobája. Civilek, főhadnagyok sietnek a sáros
utakon, a rothadt levelek közt gyerekek szaladgálnak, bőrkabátos vidékiek
igyekeznek a lóvasúthoz. Mintha nyár volna. Csak éppen víz és sár alatt van
minden, csak éppen nincs nyár, piszkos őszi tél van, a fák oldalt dőlnek elkeseredésükben
s a levelek vizesen dideregnek és csupa gőz és pára
minden. A nagyszálloda előtt pesti fiakeres áll, a
lovak szőre izzadtan göndörödik. Egy kabarékisasszonyt visz a kocsi, még tegnap
óta áll itt, a taxi negyvenegy koronát mutat.
Második emelet
százharminchárom, ez a Krúdy Gyula szobája. Délelőtt tizenegy óra van, Krúdy
már fent van, egész rendben felöltözve jön elénk, friss és jókedvű, látni, hogy korán
feküdt le este. „Isznak egy kis snapszot az urak?” ez az első kérdése Gyulának
és keresgélni kezd az üvegek közt, az asztalon. Exkuzálja magát, hogy még nincs
kitakarítva a szoba, az ágy még nincs megvetve. Egy kék paplan a földön hever.
„Hol vannak a fenébe azok a snapszos poharak!” Szegény
Krúdy keresi mindenhol, közben kérdezgeti, hogy nincs-e nagyon meleg a
szobában. Neki nagyon meleg a szoba. „Meleg van — mondja — és rossz levegő,
mint aféle rókalyukban.” Végre megtalálja a
poharakat, valahol a könyvek közt akadt rá. Beönti a pálinkát
s ezt mondja: „Lehet inni, egész rendes dolog!” Megkérdezem, hogy mikor szokott
lefeküdni, azt mondja, korán. Hát hogyne. Ha egyszer este bent akarna maradni a
városban, ezer pengőbe kerülne az út konflison. „Gyalog nem jöhetek, — mondja —
ha én kibandukolok ide éccaka, a fene megesz.” A
mosdón snelzider[gyorsforraló] áll, üres giszhüblis-üvegek[ásványvíz],
itt él Krúdy. Azt mondja, többnyire csak minden harmadik nap megy be a városba.
Kérdem, mit csinál itt kint, azt feleli, „a Szép Ernő leszokott néha gyönni, tudod oszt avval
üldögélünk”. Kérdem, milyen most a sziget, kik laknak itt. „Menekültek! —
feleli. — Mindenfelől vidékről menekültek. Nők, mint az őrültek érkeznek meg,
bőgve, egy napig szomorúak, amíg kialusszák magukat rendesen ágyban. Másnap már
kiöltöznek, mennek színházba, elfelejtenek minden bajt. A menekültnek van a
legtöbb dohánya és az elvágja a dohányt, persze hát
minek neki. Mit csináljon vele!” Elmeséli Gyula, hogy nagyszerűen él a
szigeten, nagyon jó a vendéglős, Keresztes Ede. Meg kell dicsérni, kitűnő
ember, Amerikában is volt, a milliomosok klubjának a szakácsa.
|
[Major Henrik rajza] |
Sétál a szobában Krúdy, olyan magas, a plafonig ér majdnem. Ilyen elegáns,
szép ember, szomorú, bánatos feje van, kissé oldalt tartja. Úgylátszik,
így kényelmesebb. A szekrény tetején halálfej van, mellette három piros, élő
alma. Az asztalon gyufaskatulyák, vörös bor. Elmondja a napi beosztását.
„Délelőtt dolgozok!” — mondja. — „Hát kérlek szépen, regényt
írok többnyire. A Csinosít a Magyarországba. Úgy írom ezt a regényt minden
másik nap, ahogy közlik. S egy nagy történelmi munkán dolgozok: a köztársaság
almanachja.” Elmondja, hogy Jókait olvassa. Délben itt ebédel a szigeten. Kérdezem, mit
szeret enni. „Kolbászt!” feleli egész röviden. „Délben marhahúst;
már tíz esztendeje minden délben.” Megkérem, hogy diktálja le pontosan,
hogyan él. „Várjál, hogy élek?” — mondja. — „Hát így élek. Kicsit
jóllaktam a világgal, mulatságokkal, kicsit a hölgyekkel is, a kártyával is,
szóval mindazokkal a szórakozásokkal, amiket mértéktelenül űztem 40 éves
koromig. Ha lehetett volna, falura költöztem volna, de most nem lehet odamenni,
itt a szigeten van egy kis falusi hangulat, emelik ezt a hangulatot a vidéki
menekültek. Legfőbb passzióm vadkacsákra lövöldözni a Dunán. Célba lőni.
Naponta 12 órát alszom. Szerettem mindig aludni, csakhogy azelőtt nappal
aludtam. Rájöttem, hogy alapjában falusi ember vagyok, aki csak a városba
tévedt. Volt itt egy izé a szigeten, egy csónak, azzal átcsónakáztam Óbudára,
kiskorcsmákba. Csónakon jártam vacsorázni, de aztán elvitték; nem az enyém
volt.”
Miután így alaposan kibeszéltük magunkat, elbúcsúztunk. Gyula kikísért. Az
ajtaján kívül két rajzszög volt a fába szúrva. Krúdy megmagyarázta, hogy
felhívásait, közlendőit, ha elmegy, vagy ha azt akarja, hogy ne zavarják,
ezekkel a rajzszögekkel tűzi meg. Erre a legbüszkébb Krúdy. „Még merd azt
mondani, hogy nem vagyok rendes ember.”
Nádas Sándor.
(Pesti Futár,
1918/560. /december 20./ 9-11. p.)