Krudy Gyula családjánál

 

A nagy mesélő, karácsonyi cikkek pesti Aesopusa, nem küld már kéziratot karácsonyi ünnepi számoknak. Krudy Gyula, a szép, szomorú, hosszú költő nem él többé.

A kalandos, érdekes, nagy író, aki szerette a bort s az asszonyokat, a romantikus lélek, aki budai zeg-zugos utcákon szeretett sétálni, félrebillentett fejjel pihen a Kerepesi temetőben, behunyt szemmel álmodja tovább Szindbád meséit.

Májusban volt egy éve, hogy meghalt s máris kezdik elfelejteni.

Néhány ivópajtás, óbudai söntésekben, koccintgatás közben emlegeti még a legendás alakot, de a szerkesztőknek nem nagyon hiányzik, a romantikus lovag meghajlott alakja nem veti már árnyékát a karácsonyi számok duzzadt oldalaira.

Maradt utána néhány regény és néhány gyönyörű novella. S egy hátrahagyott kis család él a Riadó-utca 2. szám alatt, a Hidegkúti-út sarkán.

Zsuzsi, a fiatal feleség, akit bakfiskorában vitt el hazulról az akkor negyven éves Krudy. S egy kislányka, Zsuzsika, aki tizenhat éves.

Karácsony előtt, kimentem a két Zsuzsihoz, a mamához, aki tanítónő s a lányhoz, aki most jár tanítónőképezdébe.

–––

Déli vizit, ebéd előtt vagyunk, Krudy kis családja itt él a téli Hűvösvölgyben, apró, rendes szobákban, csöndben, visszavonultan, szerényen, a papa képei közt.

Molett kedves asszony a mama, a Zsuzsika pedig olyan nagy lány lett, hogy az ajtóban bemutatkoztam neki, holott annak idején az ölemben ült pólyás korában.

Ülünk, beszélgetünk. Persze Gyuláról, a karácsonnyal kapcsolatban.

Hogy nem szerette az ünnepeket. Szilveszterkor pedig különösen szomorú voltmindig, mert ez volt apja halálának az évfordulója.

Mindig el volt hazulról, csak Szilveszterkor maradt otthon Krudy Gyula.

Furcsa ember, a legkisebb ajándéknak nagyon örült, ha karácsonykor egy nyakkendőt, vagy szipkát kapott, mindenkinek mutogatta.

Vendégeket nem szerette, egy-két família járt hozzájuk, Szakács Bandiék, Szudy Elemérék.

– Hogy állnak most anyagilag? – kérdem özvegy Krudynét.

Mosolyog: „Köszönöm rosszul, de legalább rendezetten. Mikor meghalt szegény Gyula, temérdek adósság maradt utána. De kérem ne írjon meg ilyesmit, nem szeretem, ha sajnálnak. Nem kérek semmit, nem akarok úgy szerepelni, mint író nyomorgó özvegye. Gyula belém nevelte, hogy ne kérjek senkitől semmit. Csöndben élünk a lányommal, a tanítónői fizetésemnek lefoglalható részét 1938-ig lefoglalták, a bútorunk is le van foglalva a Közmunka Tanács nevében, de legalább tudom, hogy az a kevés, ami maradt, az biztos. (Zsuzsika a lábánál ül zsámolyon, felnéz a mamára, nagyot sóhajt.) Csöndesen és magunknak élek. (Megsimogatja a lány fejét.) Úgy-e, rettentően hasonlít Zsuzsi az apjára?! Ugyanaz a nagy szem!”

Végnélküli beszéd az elhunyt papáról. Hogy tízszer is felkelt éjjel a kislányhoz és betakarta. Ha kimaradt, kocsmákban, vendéglőkben összevásárolt az éjjeli árusoktól haszontalan dolgokat, színes rongyokat, egy csomó zicherheitz-tűt, hazahozta reggel a lump író a tiszta kis lányának.

– Csokoládé malacokat, – mondja Zsuzsika nevetve – apró, édes vacakokat. Erre adta ki a pénzét.

Rendetlen ember volt. A családnak rendetlen, az irodalombúvár azt mondja rá: „érdekes ember egyéniség”.

Egy papa ne legyen egyéniség. Krudy elment délután, néha nem látták napokig. Nem jött haza. Járt kocsmáról kocsmára. Közben kicsavarták a gázt s a villanyt is otthon. Hideg volt a szobában.

Borzasztó volt a sötét óbudai kis lakás, gyertyavilág mellett éltek. Kosztra se volt mindig pénz. Ma romantikus színben áll a dolog, a kis Zsuzsika félrenéz, azt mondja:

– Aranyos, jó ember volt, csak nagyon szélsőséges.

Mit szeretett a legjobban! A romantikus budai utcákat.

S legjobban a rádióra s a motorbiciklire haragudott.

Sok szenvedés, nélkülözés, sok bánat. A zseni családjának nehéz a sorsa.

– De azért volt egy szép év, 1929-ben, amikor kijött a szanatóriumból s leszoktatták az italról... Nem ivott egy pohár bort se. Akkor egy évig a világ legboldogabb emberei voltunk.

– Apa akkor remekül nézett ki, – mondja Zsuzsika – kövér volt.

– Nagyon boldogok voltunk, – folytatja az özvegy – volt telefonunk, vettünk egy-két darab bútort. Szépen dolgozott Gyula, vitte be a kéziratokat s hozta a pénzt. Ebédet rendelt, ő maga beszélte meg a szakácsnéval, mi legyen ebédre. Sétálni ment velünk, disznót vett és disznóölést rendeztünk. Arról álmodozott akkor, hogy földbirtokos lesz.

– Mikor kezdett aztán megint inni?

– Egy év múlva, a születésnapján. 1930. október 21-én. Emlékszem a szomorú dátumra. Víz volt az asztalon s én a vendégekkel bementem a másik szobába. Mikor visszajöttem, ránéztem a poharára. Megszagoltam. Borszaga volt. Akkor letagadta, hogy ivott, de én tudtam, ha egyszer megszagolja a bort, végünk van.

Harminchárom májusban halt meg. Rossz volt a szíve, diaréja volt, addig maradt fent, addig ivott, míg tönkretette a vas szervezetét.

A nagy író testi és anyagi nyomorúságban halt meg. kilakoltatás előtt állt, éppen ezért nem mert bemenni a kórházba, félt, ha ő elmegy, családját kilakoltatják.

Az utóbbi években egyáltalán nem is evett már, csak ivott. Anyagilag a legszívtépőbb helyzetben volt a kis család, mikor meghalt.

Nem volt energiája otthagyni a rémes óbudai lakást, nem volt ereje új, tűrhető otthont teremteni.

A kis Zsuzsika rózsaszínű fátyolon át rajongva beszél az édesapjáról:

– Apa a legédesebb ember volt, ragaszkodott az óbudai fecskefészekhez s a templomhoz, mely szemben volt velünk, eljárt esküvőkre, idegen menyasszonyokkal csókolódzott, nevetve mesélte, hogy a vőlegény azt hitte, a menyasszony rokona, a menyasszony azt hitte, a vőlegényé. (Szomorúan.) Ha nem ivott volna, a legnagyobb író lett volna s leggazdagabb ember. Apu hatszor, nyolcszor annyit keresett, mint anyu, mégse tudtunk megélni.

Mama: „Nem neki való világ volt, nem tudott ebben a világban élni. Csak vánszorgott szegény...

Kislány: „nem tudta magát adminisztrálni. Ez volt a baj”.

Mama: „kuszáltak voltak az anyagi ügyei, végül összeomlott az egész”.

*

Szomorúan, de megnyugodva hagytam ott Krudyékat. Derék, rendes asszony. Áll a lábán, eltartja magát s a kislányát. Csupa tisztaság minden. Áhítatos csönd, csak a tűzhelyen sül a vasárnapi ebéd.

– Mi lesz ebédre, – kérdem.

– Libuci és dobostorta...

Nádas Sándor.

 

(Pesti Futár, 1934/24. /december 15./ 14-16. p.