Krudy Gyula családjánál
A kalandos, érdekes, nagy író, aki szerette a bort s az asszonyokat,
a romantikus lélek, aki budai zeg-zugos utcákon
szeretett sétálni, félrebillentett fejjel pihen a Kerepesi temetőben, behunyt
szemmel álmodja tovább Szindbád meséit.
Májusban volt egy éve, hogy meghalt s máris kezdik elfelejteni.
Néhány ivópajtás, óbudai söntésekben, koccintgatás közben
emlegeti még a legendás alakot, de a szerkesztőknek nem nagyon hiányzik, a
romantikus lovag meghajlott alakja nem veti már árnyékát a karácsonyi számok
duzzadt oldalaira.
Maradt utána néhány regény és néhány gyönyörű novella. S
egy hátrahagyott kis család él a Riadó-utca 2. szám alatt, a Hidegkúti-út
sarkán.
Zsuzsi, a fiatal feleség, akit bakfiskorában vitt el
hazulról az akkor negyven éves Krudy. S egy
kislányka, Zsuzsika, aki tizenhat éves.
Karácsony előtt, kimentem a két Zsuzsihoz, a mamához, aki
tanítónő s a lányhoz, aki most jár tanítónőképezdébe.
–––
Déli vizit, ebéd előtt vagyunk, Krudy
kis családja itt él a téli Hűvösvölgyben, apró, rendes szobákban, csöndben, visszavonultan,
szerényen, a papa képei közt.
Molett kedves asszony a mama, a Zsuzsika
pedig olyan nagy lány lett, hogy az ajtóban bemutatkoztam neki, holott annak
idején az ölemben ült pólyás korában.
Ülünk, beszélgetünk. Persze Gyuláról, a karácsonnyal kapcsolatban.
Hogy nem szerette az ünnepeket. Szilveszterkor
pedig különösen szomorú voltmindig, mert ez volt apja halálának az évfordulója.
Mindig el volt hazulról, csak Szilveszterkor maradt
otthon Krudy Gyula.
Furcsa ember, a legkisebb ajándéknak nagyon örült, ha karácsonykor
egy nyakkendőt, vagy szipkát kapott, mindenkinek mutogatta.
Vendégeket nem szerette, egy-két família járt hozzájuk, Szakács
Bandiék, Szudy Elemérék.
– Hogy állnak most anyagilag? – kérdem özvegy Krudynét.
Mosolyog: „Köszönöm rosszul, de legalább rendezetten. Mikor
meghalt szegény Gyula, temérdek adósság maradt utána. De kérem
ne írjon meg ilyesmit, nem szeretem, ha sajnálnak. Nem kérek semmit, nem akarok
úgy szerepelni, mint író nyomorgó özvegye. Gyula belém nevelte, hogy ne kérjek
senkitől semmit. Csöndben élünk a lányommal, a tanítónői fizetésemnek
lefoglalható részét 1938-ig lefoglalták, a bútorunk is le van foglalva a
Közmunka Tanács nevében, de legalább tudom, hogy az a kevés, ami maradt, az biztos. (Zsuzsika a
lábánál ül zsámolyon, felnéz a mamára, nagyot sóhajt.) Csöndesen és
magunknak élek. (Megsimogatja a lány fejét.) Úgy-e,
rettentően hasonlít Zsuzsi az apjára?! Ugyanaz a nagy szem!”
Végnélküli beszéd az elhunyt papáról. Hogy tízszer is felkelt éjjel
a kislányhoz és betakarta. Ha kimaradt, kocsmákban, vendéglőkben összevásárolt
az éjjeli árusoktól haszontalan dolgokat, színes rongyokat, egy csomó zicherheitz-tűt, hazahozta reggel a lump író a tiszta kis
lányának.
– Csokoládé malacokat, – mondja Zsuzsika nevetve – apró,
édes vacakokat. Erre adta ki a pénzét.
Rendetlen ember volt. A családnak rendetlen, az
irodalombúvár azt mondja rá: „érdekes ember egyéniség”.
Egy papa ne legyen egyéniség. Krudy
elment délután, néha nem látták napokig. Nem jött haza. Járt kocsmáról
kocsmára. Közben kicsavarták a gázt s a villanyt is otthon. Hideg volt a szobában.
Borzasztó volt a sötét óbudai kis lakás, gyertyavilág mellett
éltek. Kosztra se volt mindig pénz. Ma romantikus színben áll a dolog, a kis
Zsuzsika félrenéz, azt mondja:
– Aranyos, jó ember volt, csak nagyon szélsőséges.
Mit szeretett a legjobban! A romantikus budai utcákat.
S legjobban a rádióra s a motorbiciklire haragudott.
Sok szenvedés, nélkülözés, sok bánat. A zseni családjának
nehéz a sorsa.
– De azért volt egy szép év, 1929-ben, amikor kijött a szanatóriumból
s leszoktatták az italról... Nem ivott egy pohár bort
se. Akkor egy évig a világ legboldogabb emberei voltunk.
– Apa akkor remekül nézett ki, – mondja Zsuzsika – kövér
volt.
– Nagyon boldogok voltunk, – folytatja az özvegy – volt
telefonunk, vettünk egy-két darab bútort. Szépen dolgozott Gyula, vitte be a kéziratokat s hozta a pénzt. Ebédet rendelt, ő
maga beszélte meg a szakácsnéval, mi legyen ebédre. Sétálni ment velünk,
disznót vett és disznóölést rendeztünk. Arról álmodozott akkor, hogy
földbirtokos lesz.
– Mikor kezdett aztán megint inni?
– Egy év múlva, a születésnapján. 1930. október 21-én. Emlékszem
a szomorú dátumra. Víz volt az asztalon s én a vendégekkel bementem a másik
szobába. Mikor visszajöttem, ránéztem a poharára. Megszagoltam. Borszaga volt.
Akkor letagadta, hogy ivott, de én tudtam, ha egyszer megszagolja a bort,
végünk van.
Harminchárom májusban halt meg. Rossz volt a szíve, diaréja volt, addig maradt
fent, addig ivott, míg tönkretette a vas szervezetét.
A nagy író testi és anyagi nyomorúságban halt meg.
kilakoltatás előtt állt, éppen ezért nem mert bemenni
a kórházba, félt, ha ő elmegy, családját kilakoltatják.
Az utóbbi években egyáltalán nem is evett már, csak ivott.
Anyagilag a legszívtépőbb helyzetben volt a kis család, mikor meghalt.
Nem volt energiája otthagyni a rémes óbudai lakást, nem volt
ereje új, tűrhető otthont teremteni.
A kis Zsuzsika rózsaszínű fátyolon át
rajongva beszél az édesapjáról:
– Apa a legédesebb ember volt, ragaszkodott az óbudai fecskefészekhez
s a templomhoz, mely szemben volt velünk, eljárt esküvőkre, idegen
menyasszonyokkal csókolódzott, nevetve mesélte, hogy a vőlegény azt hitte, a
menyasszony rokona, a menyasszony azt hitte, a vőlegényé. (Szomorúan.) Ha nem
ivott volna, a legnagyobb író lett volna s leggazdagabb ember. Apu hatszor,
nyolcszor annyit keresett, mint anyu, mégse tudtunk megélni.
Mama:
„Nem neki
való világ volt, nem tudott ebben a világban élni. Csak vánszorgott szegény...”
Kislány: „nem tudta magát adminisztrálni. Ez volt a baj”.
Mama: „kuszáltak voltak az anyagi ügyei, végül
összeomlott az egész”.
*
Szomorúan, de megnyugodva hagytam ott Krudyékat.
Derék, rendes asszony. Áll a lábán, eltartja magát s a kislányát. Csupa
tisztaság minden. Áhítatos csönd, csak a tűzhelyen sül a vasárnapi ebéd.
– Mi lesz ebédre, – kérdem.
– Libuci és dobostorta...
Nádas Sándor.
(Pesti Futár, 1934/24. /december 15./