Krúdy jubileumára

Írta: Nádas Sándor

Tisztelt Gyula!

Engedje meg, hogy huszonötéves jubi­leuma alkalmából, mint szerény idegen, magam is odaálljak az ünneplők közé és rövid köhécselés után elmondhassam kis mondókámat.

Nem hagyom magamat zavartatni sem­miféle szubjektív befolyástól, mi most nem ismerjük egymást, tisztelt jubiláns, én, mint a küldöttség egyik izgatott tagja re­szelem a torkomat, miközben jobbkezemmel kapkodva nyúlkálok ferencjózsefem hátsó zsebébe zsebkendőt keresgélve.

Ön, tisztelt Gyula úr huszonötéve író.  Szülővárosa Nyíregyháza, ebből az alka­lomból nagy ünnepélyeket rendez az ön tiszteletére. Szabadjon nekem is felköszön­tem Krúdy Gyulát. Isten éltesse a Vörös postakocsi szerzőjét. Éljen!

Az isten tartsa meg Szinbád szerzőjét, a szép, hosszú embert, aki esténként szo­morúan ül barátai közt, cigarettázva, borozgatva, némán és bánatosan, mint egy szép, régi szomorufűzfa, fejét, ahogy mé­lyen lehajtja.

Éljen, éljen, sokáig éljen az őszi esték nemes költője, a budai kis utcák mélyhangú gordonkását őrizze meg a teremtő.

Éljen a vidéki szép, régi élet kedvenc dalnoka, érett korcsmárosnék regőse, klasszikus keblek ihletett rajzolója.

Emelem poharamat Krúdy Gyulára, akinek pennájában ott csepegnek sorsok és korok, egész világokat tud leírni Gyula úr, ha egyszer bemártja tollát s megrázza gondolkodva a tintatartó felett.

Köszönjük szépen az istennek, hogy Krúdy úr barátunk és kortársunk nekünk, hogy nem száz év előtt élt s nem huszonötév múlva született. Éljen.

Éljen azért, mert sok száz gyönyörű könyvet írt, s elérzékenyített, boldogított, elaltatott szépen esténként, ha egyik regé­nyét olvasva megigazítottuk fejünket a vánkoson s kissé felnézve a plafonra, ábrándozva szépen lehunytuk a szemün­ket.

Isten tartsa meg, hogy olyan hosszú. Az isten tartsa meg, hogy olyan okos. Él­jen, éljen, mert mindig hallgat és csak bólogat és csak mosolyog s ha alszik is, hall és lát, mindent észrevesz és álmában is rosszalólag csóválja a fejét, ha valaki a környéken nem helyesen cselekszik.

Éljen, éljen. Éljen azért, hogy írjon. Éljen soká, hogy lássuk őt, hogy hosszú ujjaival megrázza a kezünket, ha talál­kozunk véle. Ne kelljen neki sokat dol­gozni, csak éljen, csak nézegessen, csak nyújtsa ki hosszan a lábát a margitszigeti úton, ahogy a padon ül, kezeit hátratéve a karfán.

Boldogan, mosolyogva. Gondtalanul. Éljen!

 

 

(Színházi Élet, 1924/45. /november 9-15./ 11. p.)