I. emelet, ajtó 22

Krúdynál a szanatóriumban

Írta: NÁDAS SÁNDOR

 

A ligeti szanatóriumban az első emelet 22. számú szobában található Krúdy Gyula, a nagy író, aki mostanában betegeskedik.

Az ajtón tábla lóg, hogy a beteget nem szabad meglátogatni.

Talán a régi jó barátra mégse vonatkozik e szigorú rendelet, kijön az ápoló, egy alacsony kis emberke, kinyílik az ajtó s én beszólok:

– Gyulám!

Krúdy Gyula felöltözve széken ül, az ablak felé fordulva. Háttal az ajtónak.

Az ablak tejüveg, Krúdy e vaküvegre néz, egyhangúan, rosszkedvűen.

 

Egy régi kép...

Krudy Gyula Ősbudában

 

Szép ősz fején, mint a pucolt ezüst, úgy ragyog a fehér haj.

Megmozdul.

– Gyula! – szólok újra – szabad bejönni?

Most megfordul. Meglepetve néz, én is nagyon meglehetek lepődve.

Krúdyn nem látszik, hogy beteg, arca nyújtott, nyakának a színe egészséges, vörösesbarna.

Nagy betegeknek a nyaka fehér szokott lenni s a fülük átlátszó és sápadt.

Az első, amit Krúdy Gyulán észrevettem, hogy hálisten, a színe jó, egészben erősnek látszik.

Egy erős, nagy ember, akiben ellenállás van.

Ma rossz kedve van. Persze, a postakocsik csavargója nem szeret szobában ülni, a szanatóriumi csend nem lehet zsánere egy Krúdy Gyulának, aki az élet szagában nőtt ilyen nagyra, füstben, zajban, zeneszó mellett.

Keveset beszél. Szomorú. Szeretne elmenni innen.

– Hová, a Szigetre?

Keserűen int, hogy nem. A szigetet nem szereti.

Talán Balatonfüredre?

Ne, oda se. Ott sokat éjjelezett, ivott, nem szívesen gondol Füredre.

Egyáltalán sehova se szeretne menni. Csak innen el. Ma ilyen a hangulata. De csak ma.

Esetleg ma se mindig. Ahogy ott ülök, beszélgetünk, elneveti magát.

Én tudom, hogy miről kell vele beszélni. Azt mondom: „Náczi, a borozóból”.

Elneveti magát, fejét leejti nevetés közben, kezét a szája elé tartja. Bólogat.

Mály Gerőről beszélek, azon is nevet egyet.

Mikor jöttem, rosszkedvű volt, ideges, később nevetgélt, tartóztatott is, hogy maradjak.

Reggelre csokoládét kapott. Mást nem evett. Szomorú kis vajaskifli kettévágva, vajjal bekenve ott fekszik az asztalon, reggeliről maradt.

Délre mi lesz?

– Weisz bácsi, délre mi lesz? – szól Krúdy barátságosan az ápolóhoz.

És Weisz bácsi mosolyogva felel:

– Egy kis szárnyas!

Persze Krúdy jobb szeretne pörköltet enni a London étteremben, vagy marhahúst az Erdélyi borozóban.

Most egy kicsit tiltva van. Egy darabig. No fogunk mi még enni malackocsonyát és Ujházy-levest. Egész biztos.

Gyulának most semmit nem szabad. Inni se. Cigarettázni se.

Ott van egy skatulyában cigaretta, hozzá se nyúl. Bágyadtan mutat rá a dobozra, neki nem kell, a liftesnek adja, meg egy-egy küldöncöt kínál meg vele.

Hogy mi baja? Kimerült egy kicsit, elfáradt s néha elvesztette a mértékletesség colstokját s élt csak úgy könnyen, szemmérték után.

Azt hittem, ágyban fogom találni. A nagy írónak, hála isten, már nem kell feküdni. Ül. Sőt járkál, mintha egészen egészséges volna.

Délceg, elegáns. Hogy őszinte legyek, mikor eljöttem, ki szerettem volna csalni a szanatóriumból.

 

(Színházi Élet, 1929/44. /október 27./ 36-37. p.)