Búcsúlevél Krúdy Gyulához

Írta : NÁDAS SÁNDOR

Gyulám, most jöttem haza a temetésedről, leírom és gyorsan elküldöm Neked a tudósítást.

Szép idő volt, a temetés előtt közvetlenül elállt az eső, barátaid édes napsütésben kísérték koporsódat.

Mindenki ott volt, akit szerettél, kedves, sápadt fiúk, akiket harsogva szoktál üdvözölni az Otthon Körben. Szépen felkeltek vasárnap reggel korán és megberetválkozva, megfésülködve, szemükben könnyekkel hallgatták a beszédeket.

Nem mondhatnám, Gyulám, hogy valami díszes temetést kaptál, de azt hiszem, az ilyesmi Téged nem nagyon izgat, ez nem volt díszes, hivatalos temetés, viszont akik ott voltak, azok teljes szívükből gyászoltak. Mellettem egy felhajtott gallérú, rongyos télikabátú fiatalember állt, vonaglott az arca, piros lett a bőr az orra körül, úgy zokogott, hogy féltem, hogy elvágódik.

Kis ősz emberke állt a másik oldalamon, egy hepehupás arcú, ősz bajuszú bácsi, valami öreg lump lehet, akivel elbeszélgettél éjszakai sétáidon. Az öreg lump is sírt, az ilyen öreg emberek nem szokták meg a zokogást s ha egyszer sírni kezdenek, olyan vastag könnyek csúsznak ki szemükből, mint amikor a pólyásak sírják első keserveiket.

Magában motyogott az öreg, valami asztaltársaságról, amelynek Te voltál a tizenharmadik tagja, mindenki meghalt már, csak ő él. Sírt az öreg keservesen, arra gondolt, hogy most már majd neki kell következnie.

Krúdy Gyula családja körében

Így kell mondanom, ez egy kedvedre való temetés volt, itt nem álltak autók sorfalat, cilinderek fénylő erdeje nem sorakozott a koporsó körül.

Szekula Jenő szomorúan sétált a gyászolók közt és fehér üstökével, kedvenced, Reinitz Béla, a zeneszerző, fogcsikorgatva és elkeseredve nézett körül, hogy hát mi az, Te tényleg meghaltál?!

Ott volt Márkus Miska, Lenkey, ott láttam Kádár Lehelt, Zsolt Bélát, Hatvany Lacit, Szép Ernőt.

Előttem állt Kemény Simon, a feleségével a tragikus percben, amikor nők zokogása közt kihozták koporsódat, barátod, Madarasi Gyula megszólalt súgva, mellettem: «megbeszéltük, hogy szerdán együtt leszünk, borzasztó, nem látom többé.»

Szegény anyád nagyon sírt, hangosan kiáltozta: «itt hagytál fiam, itt hagytál.» Zsuzsika, a feleséged, akit szerettél fehéren és nevetve látni, a sok fekete fátyol közül ki se látszott, összetörve ment, halkan zokogott. Ketten is támogatták.

Mögötte mentek apró gyerekeid, nem volt kalap rajtuk, szegénykék nagyon meg voltak ijedve, odabújtak a mamához s csak azért nem fogództak bele a szoknyájába, mert féltek a gyászruhától.

Krúdy Gyula árván maradt íróasztala

Az ilyen temetésen legszomorúbb kis gyerekeket látni, a felnőttek maguk is közel vannak a sírhoz, de a gyerekek félnek és megdöbbenve néznek az ismeretlen sírgödörbe, melyről csak a mesében hallottak. Összebújtak a kis gyerekek s egymásra néztek rémülettel a szemükben, nem tudják, mi a halál, mi a sírbeszéd, mi az, hogy a hivatalos körök nem jelentek meg a temetéseden s hogy a kormány sem képviseltette magát.

Ők még nem tudják, ez mit jelent, ők, csak egyet tudnak s ma éjjel ágyacskáikban erről fognak sugdolódzni, elment a papa, eltemették.

Éjszakánként erről fognak egymás közt sugdolódzni, sírnak is majd, nappal azonban vigasztalni fogják a mamát, mert a Te gyerekeid. Okosak és szívük van.

Szépen húzta a cigány a temetéseden, egy nyíregyházi, fiatal prímás, sárga, felhajtott felöltőben, egyszerűen, meghatóan hegedülte: Isten veled édes, Isten veled kedves.

Nem tudom, behallatszik-e a koporsóba a hegedűszó, lehet, hogy hallottad a szép dalt, Gyulám, talán bólogattál is a sötét magányban, mely egyelőre lakásod lett.

Mialatt szólt a dal, barátaid szeme teli lett könnyel, Mann vezér alig tartotta vissza a sírást, kedvencednek, a kis Kállay Pistának ajkai vonaglottak, sápadt, finom bőre rózsaszínű lett az izgalomtól.

Ez a jó gyerek ült legtöbbet melletted, éjjeleit Neked szentelte s most itt hagytad őt is árván, szája körül keserű mondat vibrált, fájdalmasan: «ez nem szép Tőled, Gyula!»

Ott volt Tarján Vili is, akin olyan nagyokat tudtál nevetni, felhajtotta felöltőjét, holott, nem volt hideg egyáltalán. Belülről fázott és reszketett. Egyed sétált vele szomorúan.

A kis Lázár gyönyörűen beszélt s a többi szónok se mondott frázisokat. A nyíregyházi helyettes polgármester szavait is a szeretet s a meghatottság fűtötte.

Temetésed éppen egyszerűségében és puritánságában lett megrendítően szép. Mialatt a cigányok játszottak, ott állt a sír mellett a temetési kocsi. A kocsisok, akik pedig már megszokták a temetéseket, felálltak a kerekekre és érdeklődve néztek a sor felé. Érezték, hogy itt most egy nagy embert temetnek.

Igen. Nagyember voltál, Gyula, de nem vigyáztál magadra. Éjjel nem aludtál, orvosaidnak nem fogadtál szót. Nem törődtél a beteg szíveddel, májaddal, Te rossz fiú. Ahelyett, hogy dicsérünk s remek tulajdonságaidat égig magasztaljuk, azt érdemelted volna meg, hogy alaposan megmondjuk Neked a véleményünket. Gyula, ennek nem kellett volna így lenni.

De nem szóltunk semmit, könnyeztünk és meghatva álltuk körül a sírt, mely befogadott. Olyan nagy voltál, olyan bölcs voltál, olyan vígan éltél s annyi gyönyörű perced volt az életben, Gyulám! Biztosan ebben is Neked volt igazad.

Ahogy utolsó sétája után letette felöltőjét,kalapját és botját

(Színházi Élet, 1933/22. /május 21-27./ 8-9. p.)