Szindbád látogatása

 

Janovits István rajza

Krúdy Gyula úr nyugodt mozdulattal süllyesztette a zsebébe a Mennyei Könyvkiadónál most árnyék-világot látott regényének tiszteletdíját és kegyes fejbiccentéssel köszönve elhagyta a kiadó felhőépületét. A kapunál a portás mélyen meg­hajolt Gyula úr előtt s sapkalevéve várta a nektárravalót.

— Rendeljen egy szelídjárású postako­csit! Szabadságra utazom — utasította az író a kapu őrét és elgondolkozva nézegette a tejút felett gomolygó fellegeket.

A mennyei postakocsi gyorsan haladt Buda felé. Gyula úr, szokásától eltérően, nem állította le az országúti csárdáknál, mert némi előítéletei voltak a tejúti ven­déglőket illetően. Így is késő este lett, mire beértek a kivilágított városba.

— Odafenn is bevezethetnék ezt az ostornyélvilágítást gondolta magában az író, miközben keresztül hajtatott a körutakon.

Persze, nem fér bele az ötéges tervbe, mert Őszentsége miniszterei csillagokra, ekliptikákra és más csillogó haszontalanságokra költik a Mennyek Országának bevé­teleités az isten pénze sem elég ne­kik! ...

Az óbudai halászkert előtt állt meg az álom-postakocsi. Gyula úr keresztül sé­tált az ivón s leült az étterem egyik üres sa­rokasztalánál. Kezébe vette az étlapot s szeme megelégedéssel futott végig a régi, kedvelt ételek, italok nevén.

— Igen, itt nem változott semmi!ál­lapította meg jókedvűen és önelégülten, miközben megrendelte vacsoráját. Derűje csakhamar komoly, ünnepélyes örömmé kerekedett, amikor szájában érezte az oly régóta áhított, drága étkek s szomjoltó ne­dűk ízeit. Szívetmámorító boldogság áradt szét egész testében.

Igen, ez az én városom! —- suttogta maga elé Szindbád s könnyeket csalt szemébe a gyönyörű érzés, hogy hazaérke­zett.

Éjféltájt város­nézésre és feketéket inni indult Szindbád, a most már mennyei hajós. Benézett a régi New York kávéházba, majd az újjávarázsolt Abbáziába, míg végül is Budapest új színfoltjánál, a mennyei fé­nyekben tündöklő Berlin kávéházban kö­tött ki. Bár a bejáratnál kinn függött a »Megtelt« tábla, az egyenruhás ajtónálló meglátva a diplomáciai rendszámot viselő mennyei postakocsit, utat engedett Krúdy író úrnak. Az étterem és kávéház teli lé­vén, Szindbádunk betért a bárhelyiségbe, ahol is egy dupla partján iszogatta a ha­misítatlan berlini harmónika-muzsikát...

Hajnalodott, amikor Szindbád, a hajós mély sóhajtással beszállt a mennyei posta­kocsiba. Fázósan behúzódott az ülés sarká­ba és kiadta az utasítást a bakon szunyó­káló kocsisnak, hogy hajtasson vissza Fel­hő birodalomba!

A kocsis megemelte ósdi kürtőkalapját, jelezve, hogy megértette a parancsot. Az­tán nem mozdult, nem nyúlt gyeplő, ostornyél után, csak ült s csendben odaszólt a lovaknak:

— Indíts!

S az időből kivénült paripák lehajtott fejjel lépegetni kezdtek. A körutak gránitkockáin ütemesen koccantak a lópa­ták lépésesőinek kemény cseppjei. A rég­ismert hangokat álmosan itták fel az öreg körúti házak...

NAGY GYULA

 

(Ország-Világ, 1960/51. /december 21./ 15. p.)