Krúdy Gyula
legendás termékenysége megnehezíti a művészi korszakok pontos datálását.
Az biztos, hogy 1911 fontos évszám az író pályáján. Ekkor adja ki a Nyugat könyv alakban a Szindbád
ifjúságát. 1913-ban nagy
siker A vörös postakocsi. A siker
osztatlan és egyértelmű. Krúdy erre az időre csakugyan „meghódítja” Pestet. 1910-től 1914 végéig tíz
novelláskötetet, négy regényt és három színdarabot írt.
Jóllehet ebben az időben
többféle hatás érvényesül Krúdy alkotásaiban — leginkább a Mikszáth Kálmáné — megszületik s kikristályosodik az az ábrázolási
módszer és stílus is, amelyet ebben az időszakban a Szindbád ifjúsága, majd a Szindbád-történetek
reprezentálnak. A korai Szindbád-elbeszélések egyszerre stílusbravúrok,
ugyanakkor a próza új lehetőségeinek a felvillantói is.
A Szindbád ifjúságáról először a Nyugat írt (1911. május l6. sz.). Szép Ernő érzékletesen és pontosan fogalmaz, amikor Szindbád
lényegét keresi: „Szindbád az a magános, melankolikus hajós, aki nem viharos
tengereken hánykolódik, nem a csodák s borzalmak tartományai felé evez, hanem a
múlt holt vizein kalandoz álomszigetek között, bárkája fehér vitorláját nem
tépik a szelek, csak a sóhaj rezegteti, egész messziről, mint egy búcsút
lebegtető patyolatzsebkendő... Az a csodálatos, festhetetlen szín van
a Szindbád történetein, amely a régi fotográfiákon teszi nemesebbé az arcokat,
amely ócska tükrökre lehet, megőrzött selymeket illatosít, antik ékszerek
köveit teszi gyöngédekké és bánatosakká. Ahogy Szindbád mesél, gyöngédebb és
érzékenyebb a muzsikás cigányok üveghangjainál, az ember régi hangszereket
képzel...”
Nem célom itt ismertetni a
Szindbádról szóló irodalmat, csak annyit jegyzek még meg, hogy a bírálók —
köztük Kosztolányi Dezső és Várady
István — a Szindbád-történetek zeneiségére, a zenével való rokonságukra
nagyon hamar felfigyelnek. Kosztolányi egyúttal arra is figyelmeztet, hogy a
Szindbád-mesefolyam összefüggő egész, amelynek „hőse egy ősz és
fiatal költő, egy ábrándos bölcs...”
Érthető Ady fölkiáltása is:
„Krúdy szemérmetlenül és egészen lírikus, szemérmetlenül és pompásan.” A zeneiségre való hajlam és a lírai
túltelítettség az író egész életművét végigkísérik.
Duna mentén
Szindbád egyszer magányosan, barát nélkül élt egy kis faluban a Duna
mentén, és megbomlott agyvelejét, zúgva kalapálgató szívét gyógyította. Idegen
embereknél lakott, és egy árnyékos veranda volt az a hely, ahol lábát
kinyújthatta. (A parasztház szobájába szinte négykézláb kellett bemennie.) Itt
élt elhagyatva, a verandáról a nagy Dunát nézte, amely olyan széles volt e
helyen, mint egy tó. A túlsó parton esténként egy lámpa égett a víz felett, és
fehér sugarakat küldött a fehér vízre. Nappal kormos vontatóhajók vonultak a
nagy vizen, meg-megálltak, horgonyt vetettek, és a kis piros-fehér zászlócska
olyanformán lengett Szindbád felé, mintha éppen az ő tiszteletére állottak
volna meg a hajók a kis falu alatt. (Szindbád ilyenkor egy harcsabajuszú és
hallgatag kormányosra gondolt, aki ott pipázik valahol az állati hangon
bőgő vontatóhajó farán, míg a felesége az ingét mossa a csónakban.)
Délután a bécsi hajó szelte át a vizet, és a potrohos hajó olyan
méltóságteljesen evickélt tova, mint egy kövér pap. A kémények gőgösen füstölögtek,
a kerekek hűségesen és komolyan lapátolták a vizet, míg a fedélzeten
fehérabroszos asztalok látszottak, ahol kövér idegenek sonkát esznek, és hozzá
jégbehűtött sört isznak; a korlát mellett színesruhájú asszonyok és
leányok állnak, nagy szalmakalappal a fejükön, és kis zsebkendőiket
Szindbád felé lobogtatják. (Ilyenkor Szindbád fehér nadrágos és aranyos sapkájú
hajóstiszt szeretett volna lenni. Hófehér cipőben ábrándos lépésekkel megy
végig a fedélzeten, és hódító pillantásokat vet a nyersselyem ruhás,
nagyszemű román asszonyokra.) Aztán a bécsi hajó eltűnt a folyó
kanyarulatánál, és Szindbáddal csak a romok maradtak, amelyek a túlsó part
hegyeiről integettek. A hegyeken hajdan királyok laktak, és a fák még nem
nőtték be teljesen az utat, amerre a királyok (bíborpalástban és nagy
sarkantyús csizmában) a lovagokkal és az udvarhölgyekkel a várba felmentek. A
nők hosszúderekú ruhát és arannyal hímzett bársonyszoknyát viseltek.
Csizmát hordtak, mert gyakran lóra ültek, és göndörhajú ifjakkal nyargalásztak
a lapos partokon. Bár a Duna a hegy lábát nyaldossa, a nők nemigen
fürödtek, mert az még nem volt divat abban az időben. (Szindbád
gyóntatóbarát óhajtott lenni a vártemplomban, és fehér kendőt nyomva
szemére, kihallgatni a nők gyónásait, amelyek bizonyára őszintébbek
voltak akkoriban, mint manapság. Hisz a pokol sokkal közelebb esett a földhöz.
A gyóntatóbarát csak egyet mordult, és már megjelent az ajtóban az ördög.
Szindbád Nagy Lajos király nejét szerette volna gyóntatni nagyhétben a vár
kápolnájában...)
Aztán este lett.
A hegyek, erdők, régi királyi lakok és pirostetejű
parasztházak eltünedeztek a leereszkedő sötétségben, egy csónak sokáig
látszott a régi ezüsthöz hasonlatos Duna hátán, a csónakban fehér ruhás
nők ültek, és egy kibontott hosszú fehér fátyolt lebegtettek a víz felett,
majd megjelent a rév lámpása a túlsó parti sötétségben, és erre csend lett a
nagy Dunán. A habok láthatatlanul, álmodozva suhantak tova, és elvitték hírét
Szindbádnak a messzi tengerekre, amint búbánatosan üldögél egy kis faluban, egy
rozzant verandán. (Mire a habok messzire érnek — gondolta Szindbád —,
elérkeznek egy messzi tartományba, idegen országba, ahol egy kis falu alatt
fekete szemű, domború keleti asszony füröszti fehér, gömbölyű térdeit
a Duna hullámaiban. A hűs habokból egyszerre meleg áramlat támad, és a
meleg hullámok körülfogják a fehér lábakat. Ezek azok a hullámok, amelyekre a
hegyek között Szindbád vágyakozó szeme tapadt.) — Aztán éjszaka lett, és ekkor megérkeztek végre Szindbád barátai
— a magas töltésen tovarohanó vonatok...
A magányosan, elhagyottan élő Szindbád verandájáról arra a magas
töltésre látott, amely ott húzódott keresztül a falucska közepén, és a töltésen
naponta százötven vonat elrohant. Napközben a mozdonyok mulattatták Szindbádot.
A nagy fekete gépek, amelyek gyors kerekeiken sietve gurultak tova, idővel
élőlények alakjában jelentkeztek a Szindbád képzeletében. Voltak közöttük
hatalmas, haragos és gőgös fajták, amelyek csupán kötelességtudásból
vetődtek erre a tájra. A gyorsvonatok amerikai típusú szörnyei egy-két
füstfelhőt pöffentettek a kis falucskára, aztán eltüntek. A kis
cilinderkalapok sebesen szaladtak el a fák teteje felett, a nagy kerekek olyan
gyorsan forogtak, mintha ma volna az utolsó napjuk, és a vashíd
tiszteletteljesen, röviden zörrent meg, mintha egy nagyon tisztelt, ismert,
nagyra becsült látogató lépne a tájra, akit már nem szükséges hosszasan
bejelenteni. „I. e.”
mondta a vashíd, és a Buffalo-mozdony átrepült a kis falun, hogy a
következő percben már csak a hegyek közül hangozzék vissza lihegő
futása. Nyurga távírópóznák ijedten, szinte csodálkozva bámultak a kocsisor
után, ahol finom nők és urak állnak az ablakokban, az étkezőkocsi
csillogó üvegtáblái mögött fehér abroszok és borospalackok villantak meg, a
szakács fehér sapkában néz ki a tájra, és a mozdony hídján komolyan és
megfontoltan áll a kormos fűtő. A hosszú kocsik sietve futnak céljaik
felé, és egy úr a kezét fogja egy úrnőnek az utolsó kocsi folyosóján.
(Szindbád természetesen nászutas szeretett volna lenni, aki a zöld pamlagon
most néz először komolyan egy fiatal lány szemébe, de az ajtón diszkréten
kopog a fehérkabátos pincér: az ebéd tálalva van...)
Majd köhögve és már messziről zörögve bukkan fel a kanyarulatnál a
személyvonat vastag kéménye, és sűrűn ontja fekete füstjét a tájra.
Hö-hö-hö... mondja a mozdony, amint átgurul a vashídon, és a mozdonyvezető
kék zubbonyában, kormos sapkájában a mozdony ablakába könyökölve, elgondolkozva
néz előre a síneken. A gőz fehéren, sisteregve repked a kerekeknél,
és a mozdonynak olyan kürtője van, mint egy adóhivatalnoknak újév napján,
midőn főnökéhez tisztelegni megy. A kopottas, poros személyszállító
kocsik fáradt egykedvűséggel sorakoznak egymás után, de odabent az ablak
mögött víg élet van, kerekszemű gyerekek bámészkodnak a falura, a
bőrkanapékon fűző nélkül ülnek kövérkés mamák, és kiterített
szalvétán sonkacsontot esznek. A férfiak ingujjban és hangosan nevetgélve,
vidám dolgokat mondogatnak az asszonyoknak, egy kopasz ember éppen a függönyt
ereszti le gondosan, míg a vonat végéről víg énekszó hangzik.
Fiatal parasztlányok énekelnek karban, és a legények félrecsapják
virágos kalapjukat, a harmadik osztályú kocsik közepén álldogálva. A kalauzok
kipedrett bajuszú, jókedvű szemű fiatalemberek, akik vidáman kiáltják
az állomás nevét, miközben katonásan tisztelegnek egy fekete ruhás, fehér
harisnyás és kövérkés özvegyasszonyka felé, aki megelégedett mosolygással,
lassan ereszkedik le a magas lépcsőkön. A széltől megborzolt hajú
lányok — talán utazgató nevelőnők vagy tanítónők, akik végre
kineveztetvén, messzi állomásukra igyekeznek — világos blúzban, könyökig
meztelen karral kihajolnak az elmenő vonat ablakából, és kacéran forgatják
vidor tekintetüket az állomáson ődöngő Szindbád felé.
Egy kukoricanadrágos, izzadt férfi keresztülhajol a lányok gömbölykés
vállán, mire egy sovány, magas leány a karjába csíp. A vonat tovább halad, egy
pajkos parasztmenyecske felcsípi a szoknyáját, és úgy mutatkozik Szindbádnak a
harmadik osztályról, és a vállas kalauzok hetykén állnak meg a
lépcsőkön... (Szindbádunk vasúti kalauz szeretett volna ekkor lenni;
midőn is fehér kesztyűben lépne a női osztályba, ahol a meleg
miatt kibontott ruhában üldögél egy lesütött szemű menyecske, aki
körülményesen tudakozódna a vonatok érkezéséről, indulásáról, és a kalauz
csendesen bezárná az ajtót maga mögött...)
És éjjel, midőn halkan, szinte zajtalanul suhan át az
expresszvonat a magas töltésen, a mozdony röpülni látszik jól megkent kerekein,
míg a lámpások hosszú fénysávot vetnek előre a sínekre, a kocsik tompán
görögnek, és a nyitott ablakok mögött sajátságos arcú és tekintetű
külföldi nők vetkőződnek a hálófülkékben, és becsületrend
jelvényes urak újságlepedőt olvasnak az étkezőkocsiban, a
kőszénfüst szagán keresztül megérezni a havanna és a parfüm illatát: ekkor
Szindbád fekete hajú és Henry-szakállas hálókocsiellenőr volt, aki aranyos
sapkában előkelő nyugalommal nyit be a hálófülkébe, és a szundikáló
szép román asszonytól hűvösen, de finomkodva megkérdezi: „Asszonyom, nem
parancsol még valamit?” És
az expresszvonat tompán gördül tova a síneken, míg az elmaradozó kis
parasztházakban eloltják a mécsest, és nyugalomra tér a házigazda
feleségével...
Valahol messze, az éjben lámpácskáival haloványan pislogva húzódik tova
egy bús tehervonat, a mozdonyon szemébe húzott sapkával ül a gépész, és hosszú
füstöket szív pipájából...
Nem, a tehervonatra már nemigen gondolt Szindbád, midőn így élt
egy nyáron a Duna mentén.
A Duna mentén című elbeszélés a korai Szindbád-történetek közül
való. Nem is igazi elbeszélés, cselekménye úgyszólván nincs, lényegében
önrefleksziók sorozatából áll. Úgy
indul, mint egy mese: „Szindbád egyszer magányosan, barát nélkül élt egy kis
faluban a Duna mentén, és megbomlott agyvelejét, zúgva kalapálgató szívét
gyógyította.” Az indító mondat amellett, hogy rögtön
beleringat valamilyen fáradt, szomorú, nosztalgikus hangulatba, jellemzi
főhősét is.
Szindbád kimerült a világgal,
az emberekkel vívott küzdelemben, vidékre vonul, hogy idegeit, egészségét
rendbehozza. Naphosszat a Dunát figyeli, a fölbukkanó, eltűnő
hajókat. Nem is a sovány történet az érdekes és szép, hanem ahogy
Szindbád-Krúdy fantáziája szétburjánzik, ahogy a „semmiből” sorsokat, élethelyzeteket, élményforrásokat
varázsol. A visegrádi Fellegvár romjai a történelmi múltat kínálják, a folyó
idegen országokba röpítheti a képzeletet, míg az innenső parton futó
vonatok a hétköznapok realitását kínálják.
Nézzük az asszociációs
lehetőségeknek ezt a három színterét! A korai Szindbád-történetekben a
valóság és az arra épülő asszociációk még egymás mellett futnak. A
kettő egymástól jól elkülöníthető. Azzal is jelzi a különbséget
Krúdy, hogy az asszociációt zárójelbe teszi. „A hegyen — írja Krúdy — a
Fellegvár romjairól — hajdan királyok laktak, és a fák még nem nőtték be
teljesen az utat, amerre a királyok (bíborpalástban és nagy sarkantyús
csizmában) a lovagokkal és az udvarhölgyekkel a várba felmentek. A nők
hosszúderekú ruhát és arannyal hímzett bársonyszoknyát viseltek. Csizmát
hordtak, mert gyakran lóra ültek, és göndörhajú ifjakkal nyargalásztak a lapos
partokon. Bár a Duna a hegy lábát nyaldossa, a nők nemigen fürödtek, mert
az még nem volt divat abban az időben.) Szindbád gyóntatóbarát óhajtott
lenni a vártemplomban, és fehér kendőt nyomva szemére, kihallgatni a
nők gyónásait, amelyek bizonyára őszintébbek voltak akkoriban, mint
manapság. Hisz a pokol sokkal közelebb esett a földhöz. A gyóntatóbarát csak
egyet mordult, és már megjelent az ajtóban az ördög. Szindbád Nagy Lajos király
nejét szerette volna gyóntatni a vár kápolnájában...)"
Jól látható, hogy a távoli múlt
visszaidézésének élményére mint primér élményre, ráépül egy másodlagos réteg,
egy szubjektív önvallomásos jellegű, belső élményvilág. Még jobban
meg-figyelhető ez a valósághoz jobban kötődő esemény leírásakor.
„Délután — írja Krúdy — a bécsi hajó szelte át a vizet, és a potrohos hajó
olyan méltóságteljesen evickélt tova, mint egy kövér pap.
A kémények gőgösen
füstölögtek, a kerekek hűségesen és komolyan lapátolták a vizet, míg a
fedélzeten fehérabroszos asztalok látszottak, ahol kövér idegenek sonkát esznek
és hozzá jégbehűtött sört isznak; a korlát mellett színesruhájú asszonyok
és leányok állnak, nagy szalmakalappal a fejükön, és kis zseb-kendőiket
Szindbád felé lobogtatják. (Ilyenkor Szindbád fehér nadrágos és aranyos sapkájú
hajóstiszt szeretett volna lenni. Hó-fehér cipőben ábrándos lépésekkel
megy végig a fedélzeten, és hódító pillantásokat vet a nyersselyem ruhás,
nagyszemű román asszonyokra.)”
A két réteg egymásra épülése,
paralel futása jól érzékelteti a belső világ alapvetően érzelmes,
érzéki, szexuális jellegét. A vágyak előre visszafogottan csak belül
muzsikálnak.
Ahogyan az este összemossa a
délelőtt és a délután ezernyi apró eseményét, fényét, ragyogását, úgy
olvad össze lírai egységbe a túlsó partról integető orom és a folyó
hordozta távoli, meleg üzenet. A királyi vár végképp eltűnik a szem elől,
a „régi ezüsthöz hasonlatos Duna” hátán a
sötétbe bukik az utolsó csónak is. A nappal ragyogásában senki sem vette észre
a vonatokat. Most feléjük fordul a figyelem. Impressziók sorakoznak, ahogyan
felbukkannak a vonatok a kanyarulat mögül. Először a gyors-, majd a
személy, végül az expresszvonat. És itt érhetjük „tetten” a fantázia gazdag szárnyalásának,
csapongásának feltételét: a nagy valóságismeretet. Érezhető, hogy az író
itt érzi a leginkább otthon magát. Egy-egy villanással érzékelteti csupán, hogy
más-más utasai vannak a vonatoknak.
A gyorsvonatokon „finom
nők és urak” utaznak, nászutasok nézik egymást a kocsik
folyosóin. Más a személyvonatok „közönsége”: „Az
ablakok mögött víg élet van, kerekszemű gyerekek bámészkodnak a falura, a
bőrkanapékon fűző nélkül ülnek a kövérkés mamák, és kiterített
szalvétán sonkacsontot esznek. A férfiak ingujjban és hangosan nevetgélve,
vidám dolgokat mondanak az asszonyoknak, egy kopasz ember éppen a függönyt
ereszti le gondosan, míg a vonat végéről víg énekszó hallatszik. Fiatal
parasztlányok énekelnek karban, és a legények félrecsapják virágos kalapjukat,
a harmadik osztályú kocsik közepén álldogálva.”
Csupa ragyogás, túláradó jókedv
jellemzi a személyvonat egyszerű utasait. Az expresszvonat
„becsületrendjelvényes” urai az
étkezőkocsiban üldögélnek, „külföldi nők vetkőznek” a hálófülkékben, minden szép, de hűvös.
A mozdonyok is rendkívül érdekesek. A gyorsvonatok „amerikai típusú szörnyei
egy-két füst-felhőt pöffentettek a kis falucskára, aztán eltűntek.” A személyvonat „köhögve és már
messziről zörögve bukkan fel a kanyarulatnál... és sűrűn ontja
füstjét a tájra.” Az expresszvonat „halkan, szinte zajtalanul
suhan át... a magas töltésen, a mozdony repülni látszik jól megkent kerekein...”
Krúdy Gyula
stílusáról köteteket írtak eddig. Ahogy korábban jeleztem, a Duna mentén
című írásnak is ebben a vonatkozásban vannak értékei. Az elbeszélés az
impresszionista próza egyik szép darabja. Vegyük szemügyre néhány
jellegzetességét!
„Az impresszionista
művészet jellemző sajátossága az érzékelhetőség, a pillanatnyi
benyomás érzékletes visszaadása, az egyszerű élmény, ami Krúdynál a
visszavonhatatlanul elszállt ifjúság élménye” —
írja Krúdy stílusáról Harsányi Zoltán.
Az impresszionista író úgy
alkotja meg mondatait, hogy sok apró, látszólag jelentéktelen részletet
fűz össze. A részletgazdagság nyelvi megfogalmazása a halmozás gyakori
alkalmazása: „A gyorsvonatok amerikai típusú szörnyei egy-két füstfelhőt pöffentettek
a kis falucskára, aztán eltűntek. A kis cilinderkalapok sebesen szaladtak
el a fák teteje felett, a nagy kerekek olyan gyorsan forogtak, mintha ma volna
az utolsó napjuk, és a vashíd tiszteletteljesen röviden zörrent meg, mintha egy
nagyon tisztelt, ismert, nagyra becsült látogató lépne a tájra, akit már nem
szükséges hosszasan bejelenteni.”
Színkezelése is az impresszionista festményeket idézi. Az esti alkonyatban piros tetejű parasztházak
tűnnek el, a „régi ezüsthöz
hasonlatos”, a Duna hátán egy árva csónak ring, amelyben
fehér ruhás nők ülnek, fehér fátyolt lebegtetnek a víz fölött.
A személyvonat fekete füstöt ont a
tájra, a mozdonyvezető kék
zubbonyban, fekete sapkában könyököl
a mozdony ablakában, a gőz „fehéren
sisteregve repked a kerekeknél.”
Érdemes itt néhány szót szólni
Krúdy jelzőiről. Az elbeszélés csaknem 150 jelzője közöl a
színek dominálnak, mintegy 40 százalékkal. A színek közül a fehér és a fekete
szerepelnek a legtöbbször. A következő részlet ilyen szempontból rendkívül
jellemző: „A hegyek, erdők, régi királyi lakok és pirostetejű parasztházak
eltünedeztek a leereszkedő sötétségben, egy csónak sokáig látszott a régi ezüsthöz hasonlatos Duna hátán, a
csónakban fehérruhás nők ültek,
és egy kibontott hosszú fehér fátyolt
lebegtettek a víz felett, majd megjelent a rév lámpása a túlsó parti
sötétségben, és erre csend lett a nagy Dunán. A habok láthatatlanul, álmodozva
suhantak tova és elvitték hírét Szindbádnak a messzi tengerekre, amint
búbánatosan üldögél egy kis faluban, egy rozzant verandán. (Mire a habok
messzire érnek — gondolta Szindbád — elérkeznek egy messzi tartományba, idegen
országba, ahol egy kis falu alatt fekete
szemű, domború keleti asszony füröszti fehér,
gömbölyű térdeit a Duna hullámaiban. A hűs habokból egyszerre meleg
áramlat támad, és a meleg hullámok körülfogják a fehér lábakat. Ezek azok a hullámok, amelyekre a hegyek között
Szindbád vágyakozó szeme tapadt.)”
Az idézett részlet a
színhatásokra való törekvés mellett jól érzékelteti Krúdy prózájának mindig
jelen lévő költőiségét is. Az impresszionista színkezelést jól
kiegészíti az elbeszélés dallama. Egyfajta hangulatszuggesztió jön létre, amely
álmodozó, emlékező, kicsit elmélázó hangzást eredményez.
Ha elvégezzük az elbeszélés
hangstatisztikai vizsgálatát, a következő eredményt kapjuk: az 1416 mély
magánhangzóval 1310 magas áll szemben. A délelőtt és a délután leírásában
is dominálnak a mély magánhangzók (457 — 360), pedig az ellenkezőjét
várnánk. Az éjszaka leírásában természetszerűleg a komor hangulatot jól
kifejező mély hangoknak van döntő szerepük (847 — 788).
Csupán az elbeszélés
középső harmadában (a fent idézett részlet), a hangulati fókuszban, ahol a
leginkább érezhető az írói lelkesültség, vannak túlsúlyban a magas
magánhangzók (160 — 112). Ez a részlet még egyszer összefoglalja, mintegy
sűríti a nappal ezernyi ragyogását.
Ez az egy írásra
leszűkített vizsgálat úgy érzem, jól jellemzi — a más források által is
megerősített — azt a tényt, hogy Krúdy elbeszélői tónusa szomorú,
esetenként komor.
Krúdy szóhasználata — már a
korai periódusban is — rendkívül árnyalt, sokszínű. Választékosan,
hajlékonyan fogalmaz. Egyetlen egy sajátosságra érdemes felfigyelni. Krúdy igéi
ritkán fejeznek ki siető mozgást, energikus cselekvést, a felpezsdülő
életöröm kifejezésére alig találni igei példát, Krúdy egész életművében. A
viszonylagos mozdulatlanság, állóképszerűség jellemző erre a világra,
amelyet a mozgás, a dinamizmus helyett sokoldalú részlethalmozással mutat be
pontosan, alaposan. Lássunk egy példát:
„Délután a bécsi hajó szelte át
a vizet és a potrohos hajó olyan méltóságteljesen evickélt tova, mint egy kövér
pap. A kémények gőgösen füstölögtek, a kerekek hűségesen és komolyan
lapátolták a vizet, míg a fedélzeten fehérabroszos asztalok látszottak, ahol
kövér idegenek sonkát esznek, és hozzá jégbehűtött sört isznak; a korlát
mellett színesruhájú asszonyok és leányok állnak, nagy szalmakalappal a
fejükön, és kis zsebkendőiket Szindbád felé lobogtatják.”
Szorosan az impresszionista
technikához tartozik Krúdy mondatszerkesztésének egyik fontos sajátossága: nem
kedveli az alárendelő összetett mondatokat. Az elbeszélés mondatainak
túlnyomó része mellérendelői jellegű. Következménye ez a festői
látásmódnak, a pointillista módszernek, amely a foltok felrakásából, a részletek
halmozásából áll. Krúdy mindig láttatni akar, ezért jellemző külső
részletekkel teszi megfoghatóvá a belső gondolatot.
(Pedagógiai
Műhely, Nyíregyháza, 1978. 4. sz. 45-54.)