SZINDBÁD Krúdy Gyula emlékének Vándorol a
nagy szomjazó az évszakok hajóján, hétrétű szivárványon, lángpalotában.
Hajózik a szerelem harmatán, kínok tuskóin át a végleges télbe. És csak árnya
zuhan vissza a csókok és borok poharára. Szindbád havazik. S mert a nagy
szomjazok nagy szenvedők is: eljő a másnap, a
megtestesült útálkozás, a bűntudat hóhéri
csigasora. Eljő Búcsú bácsi feketén, atyamestere a
vezeklésnek. De minden vezeklés elfajul pihenéssé. És a harmadnap: megújulás,
csokornyakkendősen, violaszín mellényben a férfi föltámadása. Hajó lesz a
koporsó, kitépi magát a siratok görcseiből. Megállj, a csókok és borok nem
lehetnek mind a tiéd! Rikolt penésztorkával az arany középszer. De
törekszünk, hogy a miénk legyen! Férfiasabb válasz nincs. Kinek van
igaza? A szindbádi lángnak, vagy a kriptáig lehűlő fokozatoknak? Ha neked
emberi a mértéktartás, az igénytelenség, nekem emberi a magasra csavart láng.
Emberek vagyunk, s meghalunk mindenképpen. De jobb, ha az asszonyok
hajsarlója vágja el a torkom. Jobb, ha alvadó kokárdát üt számra a veszély,
mintsem lepecsételt szájjal járjak. Mert lezárva megromlik bennem a szerelem,
kő lesz a szeretet, értéktelen a bánat. Ebben az átmeneti korban. Mondja
Szindbád. Átmeneti
korban, mikor a nyíri homokból csak a Rákóczi-legények haját emeli föl a
szél. Mikor a branyiszkói dobok is legurultak az
orfeumokba. Budapest pedig fölépül a tülekvésnek. Nem járt meg a
hazában ilyen csodahajó. Ilyen láthatatlan ácsolatú, mert nyír-fátyolos, mert
nyár-leveles. Ecetfapirulással bukik át a télbe. Hömpölygő csipkeszoknyákon,
asszonyok ujján, kalapjuk tollain. Elhagyva a majálist, a zöld erdőt, ahol az
elszórt zsebkendőcskékben tengerillat: illetlen szerelmi nátha. |
(Nagy László:
Versek és versfordítások. 1. köt.
Bp. 1975, Magvető. 416-417. p.)