Krónika

A Magyar Irodalomtörténeti Társaság két felolvasó ülése

A Magyar Irodalomtörténeti Társaság magyar tagozata a vándorgyűléseken kívűl Budapesten is szándékozik felolvasó üléseket tartani a jövőben. Ezek elsejeként került sor 1963. március 11-én Czine Mihály előadására Krúdy Gyuláról; az előzetesen felkért hozzászólók Rónay György, Szabó Ede és Szauder József voltak.

Czine Mihály azzal kezdte előadását, hogy ezt a nagyságban Jókaiéhoz mérhető életművet filológiai alapossággal még csak most kezdjük megismerni, s értékelése is kiforratlan, szélsőségek között mozog: korán- és későn-jöttnek, tudatosnak s megrögzött ösztönösnek, a dzsentri hegedűsének s legszigorúbb leleplezőjének egyaránt nevezték Krúdyt halála óta. Élete bohém volt, „szabálytalan”, eszménye mindvégig a Reviczky-típus, az álmodozó, lázongó, magányos újságíró, de nem volt duhaj, még kevésbé munkátlan kocsmázó. Az előadás szerint Krúdy az 1910-es évekre forrott ki, a Nyugat és az irodalmi hivatalosság között is ekkor választott: Ady és Móricz társadalomújító törekvéseitől éppúgy távol tartotta magát, mint Herczeg Ferencéktől. „Csak író” akart lenni, megteremtette Szinbádot, stilizáló, álomszerű művészet felé haladt, amelybe átformálódva illeszkedtek be korábbi pályaszakaszainak fontos művészi vívmányai: a különc dzsentri Mikszáthtól ellesett rajza s a turgenyevi finom érzelmesség és atmoszférateremtés. Gyökeresen új szemlélete és formanyelve legnagyobb arányokban „A vörös postakocsi” (1913) c. regényében bontakozott ki, mely az ismert társadalomkritikai regényhagyományt mellőzve „emberről és világról mindent a férfi és a nő kapcsolatán át” mondott el.

A forradalmak magukkal ragadták, hisz a dzsentri osztályt írásaiban régóta menthetetlennek rajzolta, de bukásuk után teljes reménytelenség vett erőt rajta. Beteg, öregedő, nagyon szegény és majdnem elfeledett íróként a korábbiaknál is jelentősebb műveket alkotott. Realizmusa nem annyira az életképtől elszakadni nem tudó történeti regényeiben, inkább dzsentri és Budapest ábrázolásában teljesedett ki („Valakit elvisz az ördög”, „Hét bagoly”, „Boldogult úrfi koromban”. – A summázás során Czine kifejtette, hogy Krúdy nem realista írásai is nagy értékek, cselekménytelen, lírai, szubjektív időszemléletű stílusával „némiképp megelőzte Proustot is.” E nagysúlyú újításai fáradt, reménytelen, a cselekvéstől elforduló életformájából eredtek, a menekülés alakította ki az emlékező stílust, az idő egybemosását. „Móricz mellett a század első felének legnagyobb magyar prózaírója” vonta meg a mérleget az előadó, de hozzátette: „Móricznál kevesebbet mondott, s többnyire mellékmondatokba szorult nála a lényeges.”

A hozzászólók Czine munkáját a szintézis első kísérleteként üdvözölték, általában inkább a bővítés, árnyalás igényével léptek fel, mintsem alapvető tételeit vitatták volna. Erősebb ellenvetéseket hangoztatott azonban több ponton Szabó Ede. Rónay György figyelmeztetett arra, hogy Krúdy emberi énjét nem ismerjük még eléggé: nem szabad őt csupán bohém álmodozónak tekintenünk, számolnunk kell nyersebb,, indulatosabb kitöréseivel is. Részben ebbe az irányba mutattak Szabó Ede tömör megjegyzései is Krúdy művészetének rejtettebb rétegeiről, amelyekben drámaiság és kiábrándultság éppúgy helyet kap, mint beteges erotika vagy cinizmus. Krúdy stílusirányzatokhoz való kapcsolását is többen sürgették. Szauder József meggyőzően fejtegette: Czine részéről hiba volt a nyelvi-stilisztikai jellemzés mellőzése. Éppen ennek segítségével lehet világosan kimutatni a szálakat, melyek őt a szimbolizmushoz kötik. Jobban kell hangsúlyozni azt is, hogy prózánk líraivá és szubjektívvá változtatásában Krúdy egy 1870-ig visszamenő folyamat betetőzője (Szauder). Vitatható az is, hogy olyan erősen a dzsentrihez kapcsolható-e Krúdy társadalmi nézőpontja, mint Czine előadásából kicsendült (Szauder). Bóka László szerint semmiképp sem feledkezhetünk meg az író „törvénytelen” származásáról. Bóka László és Szauder József egymással is polemizáltak a történelmi regények értékelése körül: Bóka az Ál Petőfit Krúdy legjobb alkotásai közé sorolta. Világirodalmi párhuzamot keresve Czine Giraudoux-ra is utalt, ennek helyességét azonban Rónay kétségbe vonta.

Czine Mihály alapos válaszából különös figyelmet érdemel az, hogy elutasította a szemléletet, amely tagadja a nagy író erős dzsentri kötöttségét. Krúdy megvesztegethetetlen, kemény társadalmi ítéletei láttán inkább azt kell felismernünk, hogy még hanyatló szakaszában sem szabad oly egysikúan megítélni ezt az osztályt, amint ez ma szokásos – mondotta.

[...]

Nagy Miklós

(Irodalomtörténeti Közlemények, 1965/1. 133-135. p.)