SZINDBÁD

 

Ruttkai Éva játssza az egyik főszerepet Huszárik Zoltán: Színbád[sic!] című filmjében. (B. Müller Magda felvétele)

Szindbád: Latinovits Zoltán

Nem vagyok filmológ, így különösebb szégyenkezés nélkül vallom be, hogy Huszárik kisebb műveinek felsorolására vagy rövid méltatására ezúttal nem vállalkozom. De mint mozinéző-kritikus, akit mindvégig lenyűgözött ezzel a filmjével, határozottan állíthatom, hogy igényes művész, akit csak a tökéletes megoldás elégít ki – s tán az sem mindig.

Az következik-e ebből, hogy tökéletes filmalkotás a Szindbád? Ez így végül is elhamarkodott állítás lenne. De az bizonyos, hogy minden részlete tökéletes: Sára Sándor, az operatőr segítségével – s itt az együttműködés és együttalkotás messze túlmegy a „segítség” szó legtágabb fogalomkörén is – a krúdys hangulatoknak valami olyan varázslatos képcsarnokát tudták megteremteni, ami azt hiszem, még a legelszántabb Krúdy-rajongók igényeit is kielégíti, mert minden várakozásunkon messze túlmegy. Ezek az igazán-magyar, igazán-erdélyi, igazán-felvidéki tőrőlmetszetten kisvárosi külsők és enteriőrök, ezek a temetők, behavazott templomok, juharlombtól sárguló allék, emlékkönyvből kihulló daguerrotipiák, bordélyból kihulló csapzott gavallérok; ezek az újratalálkozások, könnyes-mosolyos, kicsit groteszk és nagyszerűen kisszerű emlékek, amiket felidéznek a hajdan volt szeretők – mindez Krúdyé, legsajátabban az övé, akár a húsleves zsírkarikája, a sör lecsapott hanzlija vagy a csontvelő delikát remegése.

S az előadás módszere is a Krúdyé: az önmagukban hol szentimentális, hol groteszk, hol patétikus epizódok, amelyeket az előadás nyelvi iróniával gazdag „gordonkahangja” fűz egységbe szintén itt van, sajátos képi-zenei megfelelésben. A zenei építkezésnek megfelelő képi elbeszélőmódszer legsajátosabb – s megint csak legkrúdysabb – eljárása az „emlékezésre emlékezés”: Szindbád visszaemlékezik arra, hogy végigjárta hajdan volt szeretőit, s visszaemlékezett velük vagy révükön arra, ami az életben számára-számukra emlékezetes volt. S mivel e filmben szinte sehol sem találkozunk az egyszerű, közvetlen tapasztalatként adott valósággal, hanem mindig annak emlékeken átszűrt visszfényével, amely a szerző, a szerzők akarata és szándéka szerint az álomszerűség bizonytalanságával lebeg átélt és elképzelt valóság, tapasztalat és vágykép között – a film alkotói kénytelenek voltak egy ennek megfelelő képi formanyelvet is kialakítani, amely a kép plaszticitását és pontosságát a vágás sajátos, asszociációs kulcsrendszerével – oldja fel? gazdagítja? zavarossá teszi? több fokú-an értelmezi? – mindeme igék egyaránt és egyszerre megfelelnek az eljárás jellemzésére vagy körülírására, mely, félek, még ezután is kicsúszik az elemző tolla alól némely részletével.

S ha a helyszínkiválasztás, a fotográfia, a vágás csak lelkes dicséretet érdemel, ugyanezt elmondhatjuk a színészi játékról is: Latinovits Zoltán a címszerepben hallatlanul nehéz feladatot oldott meg kitűnően: tett és szöveg nélkül tud egy filmen át érdekes, színes és végül is egy életsorsot elénk állító lenni. Ruttkai Éva az ellentett színészi bravúrban ragyog: néhány perces jelenetben játszik el egy sorsot, egy kisszerűén nagyszerű tragédiát. S Dayka Margitot is régen láttam oly megejtően és hibátlanul jónak, mint ebben a minden férfivágy őstípusaként megjelenő anya-szerető szerepben. De a többi szereplők – a sok nő s a kevés férfi – mind kitűnő, mert hibátlan, helyén van, s éppen azt a színfoltot adja hozzá a Krúdy-körképhez, amelyre a rendezőnek szüksége volt.

 

 

S a dicséreteket tovább folytathatnék: a hangulatos és szép jelmezeken, a korfestő és hangulatkeltő belsőkön, s nem utolsósorban a hangulatfelkeltéshez-aláfestéshez valóban egyéni és alkotó módon hozzájáruló kísérőzenén, Jeney Zoltán munkáján.

S ha kifogásokat tennénk, azok lényegtelenek lennének: hogy a nyitóképsor, a szőke és barna leány tánca túl akartan szimbolikus és mértéktelenül hosszú; hogy a beszédhangok kellemetlenül és sokszor az érthetetlenségig kemények.

A film lényegi problémája nem a részletekben: a módszerben s talán magában Krúdyban van.

Feltehető, hogy Huszárik és Sára – mert e film esetében s az egyszerű néző számára is kétségtelen módon nem együttműködésről, hanem együttalkotásról van szó – eleve a film művésziségére, „krúdyasságára”, s nem tömegvonzására, közönségsikerére tették a hangsúlyt. Mert ha valamire, a széles közönség érdeklődésére ez a film bizonyára nem számíthat: a Szindbád-novellák alapos ismerőjének s a képi vagy filmi kifejezésmódra érzékeny nézőnek kell lenni ahhoz, hogy ebbe a filmbe valaki valóban bele tudja élni magát s annak ritmusával együtt tudjon rezegni, ne pedig újra meg újra megzavartnak, hangulatból és értelmi követhetőségből kibillentettnek érezze magát. De ez csak annak a jogos és sikeres törekvésnek a következménye, hogy a film alkotói nem a Szindbád-novellák meséjét akarták közvetíteni – nem is egy lenne, amely kerekebb könyvben, mint itteni megjelenési formájában – hanem hangulatát, ízét; mintegy lírai film-verset írtak egy általuk nagyon szeretett és nagyrabecsült prózaíróról. S eljárásukat mi sem dicséri jobban, mint az a tény, hogy a filmben a Krúdy-szövegek elsápadnak a képmegoldások plaszticitása és hangulatgazdagsága mögött: a minden Krúdy-olvasó számára drága mondat a harisnyakötőre hímzett Puskin-sorról itt süketen csendül el, míg a páros tavi korcsolyázás s a ködben ellebegő nőalak, melynek pedig nem tudom, van-e Krúdynál közvetlen szövegi-epizódikus megfelelője, egy kötetnyi Krúdy-novella hangulatát tolmácsolja töményen.

Előreláthatólag kevesek filmje lesz ez; de ezek a kevesek újra meg újra vissza kívánnak majd járni ehhez a filmhez, hogy újra kortyinthassanak költőisége, nosztalgiája, technikai és vizuális tökéletessége tiszta forrásvizéből.

NAGY PÉTER

 

(Filmvilág, 1971/23. /december 1./ 1-4. p., címlap)