Krúdy-show

 

Krúdy Gyula: Rezeda Kázmér szép élete Ruttkai Éva MTI fotó. Keleti Éva felvétele

Kapás Dezső szereti Krúdy Gyulát. Ez jó dolog. Kapás Dezső szereti Ady Endrét. Ez is jó dolog. De az már nagyon is nem jó dolog, hogy azt hiszi: azért, mert szereti Krúdy Gyulát és Ady Endrét, szabadon gazdálkodhat a műveikkel, s tetszése szerint készíthet belőlük „játékot a régi szép Budapestről, két részben”.

Mi kivetnivaló lehet ezen? Először is – elméletileg – az, hogy beteg tendencia, amely minden írásból színművet akar csinálni. Különösen olyan írók írásaiból, akik maguk is tudták, mi a színház, s azt is, mi az irodalom; a múltban is rájuk kell bízni, hogy eldöntsék: egy művüket, témájukat színpadra szánták-e vagy sem? Mert ha nem, volt okuk rá: különösen Krúdynak, aki – ezt minden iskolásgyerek tudja – mindig krónikus pénzzavarral küzdött, s akinek az idejében, mint ezt szintén minden irodalom körüli ember tudta, az egyetlen aránylag könnyű és nagy pénzkereseti forrás a színpad volt.

Másodszor – gyakorlatilag – beteg tendencia az, amely az új darabok hiányát (de van-e igazán darabhiány? Nem inkább az új, eredeti darabok létrehívásához szükséges erőfeszítés hiányáról van-e szó?) háziipari „kiszereléssel” próbálja eltüntetni, vonzó nevű írók nyersanyagának felhasználásával.

Hogy ez minden szempontból bajos dolog, azt szinte iskolapéldaszerűen bizonyítja a Rezeda Kázmér szép élete, a Vígszínház új bemutatója. Először is, mert megcsalatásnak vagyunk az áldozatai: Krúdy és Ady fényes nevére megyünk a színházba, de a színpadról felénk áradó szellemi fény igencsak pislákoló; mindkét kitűnő és imádnivaló szerzőből csak a legesendőbb, leginkább időhöz kötött és múlandó, művészileg leginkább morzsalékony anyag kerülhetett be a színpadi szövegbe és játékba. Olyan az egész, mint egy kifordított szamovár: kívül pakfon, belül ezüst – de a tetejét nem lehet felnyitni, hogy meglássuk benne a nemesfémet.

Mert mit is tudunk meg a színházban? Először egy fehér leplekkel letakart, meglehetősen rendetlen bútorraktárban találjuk magunkat, ahol Rezeda Kázmér lakik, hírlapíró a század eleji Budapesten. Rezeda az elidegenedés csodája: egy hírlapíróban három személy, sőt négy, mert ő a Rezeda, meg ő a Regényes Fiatalember, meg ő a Beteges Úriember, meg bizonyára a Vendég is, akik kezdettől a színpadon vannak s részben egymással, de főleg egymás mellett beszélgetnek. (Darvas Iván, Tahi Tóth László, Tomanek Nándor, Kozák László küzdenek hősiesen azzal, hogy színpadi életet öntsenek ezekbe a fantazmagóriákba.) Rezeda mind a négy alakjában iszonytató laposságokat mond életről, halálról, szerelemről, melyeken alig-alig csillog át itt-ott Krúdy humora, iróniája; majd egyszer csak találkozik Fruzsinával, a pesti szépasszonnyal (Ruttkai Éva nagyszerű alakítása), majd Fruzsinán keresztül a pesti polgárasszonyok és polgárlányok társaságával, akiknek áldozata lesz Rezeda, mert az ártatlan fiatalembert a nők folytonosan elcsábítják, s ő sosem tud nekik ellenállni, pedig a szíve csak Fruzsináért dobog, mindaddig, míg rá nem jön, hogy ő is csak szánni való bohóc ebben az egészben, bekeni fehér porral a képét, mire az összes nők neki adják a kalapjukat, nyilván azzal a szándékkal, hogy később, ha felhagy a hírlapírással, kalaposboltot nyithasson. Ezzel a reménnyel a szívünkben megyünk mi is a ruhatárba, a magunk kalapjáért.

Hónaposszoba – kávéház – Stefánia – nyilvánosház – temető – kiskocsma; ezekből a panelelemekből van összeszerelve ez a színpadi „régi jó Budapest”. Nem színikritikai: társadalomszociológiai kérdés, miért pusztít a századvégi Budapest iránti nosztalgia manapság, mint a hajdani spanyolnátha. De – s ez a darab megint kitűnő példája – attól „régi jó” az a hajdani Budapest, mert eltűnt belőle a társadalom, a társadalmi feszültség, az osztályharc. Nem mintha nem lett volna; nem mintha Ady, s a maga közvetett, sokszori tükörjátékba bonyolódott módján Krúdy nem beszélt volna róla, mint ahogy attól volt hangos abban az időben az egész sajtó, melynek állítólag munkása lenne Rezeda. Itt – mármint a darab világában – Rezedát egyáltalán nem lehet megkülönböztetni egy stricitől, s a demokráciához annyi köze van, hogy vidéki dzsentrifiú létére gyakran hajlandó zsidónékkal hálni szállodai szobájában: ezenkívül még nincs kedve háborúba menni, míg mások ezért lelkesednek. Ez, hogy úgy mondjam, demokráciában még a századfordulós Budapesten is nagyon minimálprogram, s ezen elérzékenyülni manapság – furcsa dolog.

Amellett ez a történet semmi áron nem akar színdarabbá összeállni. Krúdy írói modora ellenáll ennek. Az ő szinte soha egymásra nem vágó, hanem inkább egymás mellett elúszó, valamiképpen mégis az olvasó lelkében összerezgő monológjai nem drámaiak a szó műfaji értelmében; de nem az a történet sem, amelyet ezeken keresztül az író s az átdolgozó előad. Kapás, az író, ezen úgy próbált segíteni, hogy időnként Ady-verseket tett a szövegbe, amelyeket Darvas Ferenc zenéjére énekelnek. Biztos kézzel sikerült itt is a legkorhozkötöttebb verseket összeszedni; s amelyek ezen túlmutatnának, ennél többet hordoznának, azokat a Reinitzből, Weillből visszaköszönő zenével semlegesíteni.

Amikor Kapás, az író anyagát kézhez kapta, Kapás, a rendező nyilván nem találta elég drámainak; úgy próbálta mégis színpadképessé tenni, hogy igen erősen visszaemlékezett Fellini Júlia és a szellemek című filmjére s annak a szürrealizmusát próbálta színpadra varázsolni. Technikailag sok mindent ügyesen meg is oldott; csak éppen a poézist sikerült kifelejteni belőle. S ezen az sem segít, hogy a színészek, amint mondani szokták, „tehetségük legjavát” adják a produkcióba: azzal együtt is csak vergődnek a lehetetlen feladat béklyóiban.

Ennek a bemutatónak egyetlen mentsége lehet: ha azt mondjuk rá, hogy kísérlet. De sürgősen fel kell ismerni, hogy sikertelen kísérlet; s az ilyenfajta kísérletezést abba kell hagyni.

NAGY PÉTER

 

(Kritika, 1976/4. 28. p.)