Szemlék és kritikák

[...]

Mi is a különbség már első pillanatra is Toma István regénye és Krudy Gyulának Palotai álmok c. műve között, amely arra sem tarthat igényt, hogy a legtágabb értelemben vett keresztényies irodalom termékei közt foglaljon helyet? Az, hogy Krudy – ugyanabban a zsánerben – sokkal jobban ír. Tehát egy közönségesen mulattató, kanapén olvasható szerzőről van szó, aki a maga finom léhaságaival, sokaknak kellemetlen, bizarr ötleteivel, mindig és mindenre kész hangulatképeivel, csevegő ürességével, megszokott s régi bútorként jól eltört modorosságával: a tucat szerző e kétes előnyeivel – tisztán irodalmi szempontból – még mindig nagyon fölötte áll egy törekvést eláruló katolikus írónak. Elszomorító, majdnem sivár látvány. – Magukról a Palotai álmokról nem sokat. A babonás, jó vidék, a dzsentri elmaradott, korlátolt, vidéken is hátraszorult, kivesző típusainak hízelgő, elábrándozó rajza, merengés egy meg nem értett, nem értékesített múltnak külsőségein, csinált levegőjének ideges, inkább bódító mint üdítő belélegzése, mindez valamicske érzékiséggel, pár jól leplezett durvasággal elegyítve: kipróbált recipéje már Krudynak. Hőse, aki arról, és csupán arról nevezetes, hogy bizonyos Adamovics Pál nevű dzsentlmennek unokaöccse, csakolyan hóbortos, képtelen árnyékember, mint Zathureczky és a többi urak voltak. Ha a számtalanszor utánnyomott és agyonutánzott Jókai leggyengébb, a Hecht-bankház céduláin megjelent kényszerfolytatású regényeiben is elevenebb embereket nem teremtett, – gáncs ne érje epigonjait. Ők – Szekszti kisasszonnyal együtt – beteggé terhelt gyomorral álmodtak valamit az életről s kijózanodva, tétován ide-oda kapkodnak, mit lehetne megfogni belőle. Bocsánat, még mindig Krudy regényéről van szó: gyengébb nőíróink nem fogják tűrni, hogy ennyire szintetizáljuk heves versenytársuk tulajdonságait . . .

[...]

Nagy Péter

 

(Magyar Kultúra, 1914/12. /június 20./ 562-563. p.)