NÁVAI ANIKÓ
A NOVELLA
CSELEKMÉNYE MINT HELYZETSOR, MELY A SZEREPLŐK,
HELYZETEK, (NARRÁTOR) VISZONYAI ÁLTAL JÖN LÉTRE
1.1. Az elemzés során megkísérlem mind a 4 elbeszélést vizsgálni. Az elbeszélés olyan rövid terjedelmű prózai műfaj, melynek cselekménye van. A cselekmény mindig valamilyen értelemben vett történés, a történés pedig olyan folyamat, amely részekre bontható. Elemzésemben ezeket a történés-részeket helyzeteknek nevezem. A helyzetek (H1...H2...H3) határait egy-egy történésegységről szóló írói kijelentés szabja meg.
A cselekmény tehát egymásra következő helyzetek sorozata: helyzetsor. A szereplők alakítják a helyzetet. Ezek a szereplők nem feltétlenül élő személyek, lehetnek tények is, olyan tárgyak vagy körülmények, melyekhez bizonyos élő személyek viszonyulnak, s így a helyzetek kialakításában lényegi a szerepük.
1.2. A viszonyulás fogalmával bővíteni kell terminológiánkat. Minden helyzetet szereplők hoznak létre, azáltal, hogy egymással viszonyt alkotnak. Adott helyzeten belül a szereplők viszonyulhatnak egymáshoz, korábbi/későbbi helyzetekben előforduló szereplőkhöz, más szereplők viszonyaihoz, más helyzetekhez, sőt a megelőző egész helyzetsorhoz is. A szereplők így viszony pólusokként (P1..; P2..; P3) értelmezhetők. (Tekintettel arra, hogy nemcsak élő személyek válhatnak viszonypólussá, hanem tények is, ezeket elemzésemben más jelöléssel jelzem (T1; T2) figyelembe véve, hogy csak az élő személyek lehetnek aktív pólusok, a tények nem.)
1.3. Előzetesen még egy differenciálást kell elvégezni. Az elbeszélés gerince a cselekmény, vagyis a helyzetsor. Ez a helyzetsor az elbeszélésben megjelenhet önállóan, tehát történik. Abban az esetben, ha narrátor (P) mondja el, jelentőssé válik a helyzetsorhoz való viszonya. A narrátor és a helyzetsor viszonya többféle lehet. Amennyiben a narrátor olyan történetet mond el, melynek ő maga nem szereplője, csak informátora, akkor a vele szemben statikus helyzetsorral alkotott viszonya dinamikus. (A szereplők nem viszonyulhatnak egy, a történeten kívül álló személyhez.)
Amennyiben a narrátor maga is szereplője az általa elmondott történetnek, akkor a helyzetsorral kölcsönösen dinamikus viszonyt alkot. (Önmaga is szereplővé válik, a történést létrehozó szereplők egyikévé.)
A műelemzést a narrátor nélküli elbeszélésekkel kezdem.
2.1.Móricz elbeszélése 4 viszonypólust tartalmaz:
Bodri juhász (P1)
veres juhász (P2)
juhászné (P3)
vizsgálóbíró (P4),
melyek egymással 3 fő – személyek közti – viszonyt alkotnak: veres juhász – Bodri juhász; veres juhász – juhászné; veres juhász – vizsgálóbíró.
Szó van továbbá egy latens viszonyról – Bodri juhász és a juhászné viszonyáról mely nem az általam értelmezett cselekmény szintjén alakul, a helyzetsort mégis determinálja.
Az író által adott szerkezeti felosztást tehát nemcsak a 3 rész helyszíni differenciáltsága indokolja, hanem az is, hogy a 3 viszony az egyes szerkezeti egységekben valamilyen értelemben megoldódik.
Az I. részben (HA) a viszony a két juhász közi fennálló ellenséges álláspontból fakad, és megoldódik azzal, hogy a veres juhász megöli ellenfelét.
A II. rész (HB) komplexebb: a juhászné 2 viszonyát tartalmazza. Egyrészt ahhoz a tényhez, hogy a férjét nem találja a helyén, másrészt pedig a veres juhászhoz.
A holttestek megtalálása után a juhászné már az egész megelőző helyzetsorhoz viszonyul – ennek alapján vádolja be a már letartóztatott veres juhászt.
A III. rész (HC) a vizsgálóbíró viszonyát tartalmazza a veres juhásszal, valamint a juhászné és a rabok vallomása alapján szerzett ismereteivel.
Ez a szerkezeti egység így a legkomplexebb: a korábbi helyzetekhez való visszacsatolás szempontjából ez a rész az, ahol az egész megelőző helyzetsorhoz történik kapcsolódás.
2.2. A Kosztolányi-elbeszélés egy – Caligula és az összeesküvők közti – ellenséges viszonyt tartalmaz. Az összeesküvők reprezentánsa Cassius. Alaphelyzet (HA).
Ezen a viszonyon belül azonban még egy antagonisztikus viszony is fennáll: Caligula személyiségének problematikája, a császár és az ember oppozíciója (HB).
A viszonypólusok így tehát a következőképpen írhatók fel:
Az elbeszélés alaphelyzetében megadott viszony egészen a záróhelyzetig változatlan, a császár és az összeesküvők mindvégig változatlanul szemben állnak. Ami a viszonyban változik, az a feszültség intenzitásfoka: az összeesküvőket (Cassiust) Caligula révén állandó – hol direkt, hol indirekt – hatás éri (HC).
Ugyanakkor az összeesküvők nem értik Caligula viselkedését: zavaruk vele szemben csak növeli a feszültséget. A feszültség másik oka tehát az, hogy Cassiusék nem ismerik fel a császár személyiségproblémáját.
Mindez odáig vezet, hogy a feszültség tarthatatlanná válik, az összeesküvők megölik a császárt. Ezzel egyben Caligula problémája is megoldást nyer, csak az ember marad ott, akiről „lehullt a téboly álarca”. (Császárgyilkosság, és a viszonyok tisztázása (HD).
2.3. A 2 elbeszélés helyzetfejlődési sémáját a következőkben írhatjuk fel:
A 2 elbeszélés összehasonlításánál indokoltnak látszik az a következtetés, hogy a Kosztolányi-elbeszélés helyzetsora a viszonyok tisztázása érdekében épül, Móricz elbeszélése pedig a viszonyokat bővítve tisztáz egy helyzetsort.
3.1. A másik 2 elbeszélésben a történést narrátor mondja el. A Krúdy-elbeszélés főszereplője egy ezredes, aki párbajozni készül egy újságíróval, mert az megsértette a Kaszinót. Leendő áldozata iránti nagylelkű kegyeletből „leszáll” annak társadalmi régiójába, hogy párbaj előtti uzsonnáját a periférikus kiskocsmában költse el. A kiskocsma csaposa (János) a sosem látott idegen bűvkörébe kerülve szolgálja ki az ezredest, s tanúja lesz egy jelenetnek, melynek során az ezredes a vadidegen fiatalemberben ellenfelét, az újságírót véli felfedezni.
Az ezredes befejezi a falatozást, elmegy. Az olvasó pedig megtudja, amit már szinte sejt; a késődélutáni párbajban nem az újságíró, hanem az ezredes veszti életét.
3.2. Az elbeszélés helyzetsora 42 helyzetképben írható fel. Ha az elbeszélést a helyzetsor-narrátor viszony összességeként értelmezzük, a következő struktúrát állapíthatjuk meg (kiemelés a 36. helyzettől):
|
az ezredes fizet, a kocsmárosné számol, és érdeklődik, jó volt-e a vacsora |
H36(P1-P6) |
az ezredes a Kaszinó főpincérére gondol |
(P) |
|
az ezredes szivart ad Jánosnak, és maga is rágyújt |
H37(P1-P4) (P1-P2) |
olyan szivarra, amilyenre még nem gyújtottak rá az Arabs szürkében |
(P) |
|
az ezredes szivarozik |
H38(P1-T2) |
közben arra gondol, hogy miért is akart hasonulni az újságíróhoz |
(P) |
|
EZ AZ EZREDES UTOLSÓ |
SZIVARJA |
(P) |
|
|
mindenki megérkezik az Arabs szürkébe |
H39 |
a hétköznapi események zajlása közben János el is felejti a furcsa vendéget |
(P) |
|
megérkezik a hullaszállító (P7) és elmondja aznapi szállítmányát Jánosnak |
H40(P7-P4) |
||
|
a csapos nem felel |
H41(P4-P7) |
||
|
János este gondolkodik a délutáni vendég furcsaságairól, aki után |
H42(P4-P1) |
nem jutott az eszébe, hogy ő volna az a hulla, akit elfuvaroztak. Aki után |
(P) |
|
a cifra szivarszalag maradt a sarokban |
|||
3.3. Az elbeszélés egyébként homogén helyzetsora 2 helyzetcsoportra osztható (H1-H38; H39-H42): határukat a narrátor különös funkciója határozza meg.
A narrátor beavatkozása – EZ A SZIVAR AZ EZREDES UTOLSÓ SZIVARJA, törést jelent a helyzetsorban. Mindezt úgy értelmezhetjük, hogy bizonyos helyzetek átugrásával, a hiányzó helyzetekre való utalással folytatódik, illetve zárul a cselekmény. A narrátor tehát kiemel egy vagy több helyzetet a helyzet sorból, s ezáltal természetesen az objektív időbeliség is megtörik. (Jelen esetben 2 részre szakad a cselekményszál, így egyidőben párhuzamosan zajlanak az események a kocsmában és a párbaj színhelyén.) E helyzetkiemelésnek kettős funkciója van:
– a narrátor bizonyos helyzeteket (s a hozzájuk tartozó információkat) az olvasó és önmaga számára tart fenn
– másrészt ez a fenntartás azt jelöli, hogy a szereplők – jelen esetben János – nem ismerik a kiemelt helyzeteket, így az ezekhez kapcsolódó információkat tévesen értelmezhetik.
Ez teszi lehetővé, hogy a zárómondat egyrészt pozitív, másrészt negatív szimbólum lehessen: a szivarszalag Jánosnak a különös, lenyűgöző idegent jelenti, a narrátornak és az olvasónak a nagyképű, műveletlen ezredest.
3.4. Nagy Lajos: Január c. elbeszélésében is jelen van narrátor. Ebben az elbeszélésben nem okozati alapon összefüggő helyzetek alkotják a helyzetsort, mint Krúdy elbeszélésében: különböző epizódok kapcsolódnak össze, s alkotják az elbeszélés cselekményét.
Minden epizód arra szolgál, hogy a társadalmi „hideget”, a társadalmi igazságtalanságot nyomatékosítsa. (Erre szolgálnak a nemlétező, képtelen nevek, az abszurd kapcsolatba hozott személyek és fogalmak is a valóság tragédiáját és komédiáját egyszerre hangsúlyozva.)
Az egyik epizód szereplőjét a másik epizód szereplőjével a narrátor kapcsolja össze. Ezáltal a helyzetsor olyan láncolatként jön létre, melyben a láncszemeket a narrátor egyesíti megjegyzései révén. A láncolatok bizonyos helyzetcsoportokat alkotnak: egy-egy helyzetcsoport zárt kör, mely zártságától függetlenül összefügg a többi helyzetcsoporttal: így jön létre a helyzetsor. A helyzetcsoportok egyetlen mag köré képeznek koncentrikus köröket: ez a mag a JANUÁR. Minden helyzet viszonyul ehhez a maghoz, annak mind bővebb jelentést adva. Pl.
(A fenti rövidített idézetből világosan kitűnik a szöveg rendkívüli szemantikai sűrítettsége; az egymásra utaló, egymással szándékoltan kapcsolatba állított – aláhúzott – szavak/fogalmak hivatottak erősíteni az epizódok funkcióját az egyik részről; a narrátor kommentár-jellegű ironikus közbeszólásai pedig a másik oldalról látják el ezt a funkciót, mintegy nyomatékosan összekapcsolva az amúgy is összetartozó részeket.)
A narrátor egészen addig külső perspektíva, míg olyan helyzetet nem kapcsol a sorba, mely az ő szubjektumát is tartalmazza:
|
Ó, feltekintek a rám kirótt légoszlop tetejére... |
H28(P) |
Végül a narrátor egy – a jövőben megvalósuló – helyzetcsoportot épít a már meglévő helyzetcsoportok köré, s ez minden mozzanatában átöleli az eddig helyzetsort, lezárva azt.
|
Fázunk, reszket minden porcikánk ... De nem lesz mindig így |
H36(H1...H34) |
(Az elbeszélésnek ebben az un. zárótételében a narrátor még a saját szubjektumán is túlmegy: általános alanyt (plurális első személy) tartalmazó helyzetet csatol a sorhoz, ezzel mintegy társadalmasítva a saját hangján megszólaló igényt.)
3.5. A Krúdy és a Nagy Lajos elbeszélését összehasonlítva megállapítható, hogy a narrátor 2 alapvető funkciót láthat el:
A narrátor lehet az elbeszélésnek csak narrátora, tehát a történés informátora. Ez esetben külső szemlélő marad, önmaga a történésben nem vesz részt, tehát helyzetet nem teremt.
Végbemehet mindez úgy, hogy a narrátor ragaszkodik a történés kronológiájához, azaz az objektív időhöz, s végbemehet úgy, hogy beleavatkozik a történések sorába, onnan bizonyos momentumokat kiragad, máshová helyez, vagy nem is közöl. Ebben az esetben él azzal, hogy a helyzetsorral szemben dinamikus viszonypólust képez, s szubjektív időben szemlélő külső perspektíva. Ez az utóbbi eset áll fenn a Krúdy-elbeszélésnél, ahol a narrátor maga nem helyzetteremtő, a helyzetek elrendeződésébe viszont beleszól, tehát formaszervező.
Abban az esetben, ha a narrátor maga is résztvesz az általa elbeszélt történetben, akkor helyzetteremtővé, belső perspektívává lesz. Nagy Lajos elbeszélésében ez a funkció specifikusan jelentkezik, a narrátor ugyanis a történet egy bizonyos pontjáig – a Krúdy-elbeszéléshez hasonlóan – csak informátor, a helyzetsor építményét megalkotó külső perspektíva, azon túl azonban helyzet teremtő belső perspektívává válik.
(A novellaelemzés új
módszerei. (A szegedi novellaelemző konferencia anyaga. 1970. április 9-11.)
Szerk. Hankiss Elemér.
Bp. 1971, Akadémiai Kiadó. 137-144. p.)