Az író erkölcsi hitele.

Vettük a következő felszólalást:

Tisztelt Szerkesztő úr! A Magyar Múzsa új számának gazdag irodalmi szemléje többek közt Krúdy Gyulának egy novellás kötetével is foglalkozik, szigorúan, de érdemlegesen és a hitelét el nem játszott írónak kijáró tisztességgel. Nem tehetek róla, Szerkesztő úr, de kimondom, hogy én ezt a figyelembevételt, azt, hogy a Magyar Múzsa előkelő hasábjain Krúdy Gyulával szóba állunk, legalább is ez idő szerint, amíg Krúdy Gyula irodalmi múltjának egy pontját nem tisztázza vagy érte nem vezekel, hibának látom. Útálok minden terrort, akár vöröset, akár fehéret; útálok minden hajszát, minden ok nélküli »áruló«-leleplezést és feljelentést, ami sokszor csak személyes bosszú kitöltése vagy arra való, hogy aki másra rákiáltja: »áruló«, magának szerezze meg a hiányzó erkölcsi tőkét. De nem tudom elfelejteni életem egyik legkellemetlenebb irodalmi impresszióját. 1918. évi november 8-án, egy jó héttel az októberi forradalom után, a Déli Hírlap címe, akkor elterjedt utcai lapban egy Fehér napló felírású cikk összehasonlítást tett az épen lezajlott forradalom és az 1848-iki közt. E cikkben ezeket olvastam:

»Az októberi forradalomnak semmi köze sem volt a színpadhoz és a színészekhez. Ennek a forradalomnak nem volt Laborfalvi Rózája, sem öreganyja; félbolond Jókai Mórica sem, csörgő, feltűnési viszketegben szenvedő ifjúsága sem... Az októberi forradalom görögtűz nélkül, bömbölő kóristák, rossz-szagú színházi rendezők közreműködése mellőzésével született. Sőt szavallat is alig volt, amiről hiába keresünk feljegyzést a márciusi régi komédiában. (Értsd: a 48-iki márciusi forradalomban.) És azért lehet inkább bízni ebben a forradalomban, mert nem komédiásnők és szerepelni vágyó csepűrágók segítették világra az újszülöttet. Hanem az világra jött kócosan, mosdatlanul, a munkások zubbonyában, mint a szegény ember gyereke«. (Csodálatos, hogy az zubbonyban születik!)

»Ezeknek a napoknak nincs Jókai Mórica, aki ötven esztendő múlva költői hazugságokkal és nőszemélyek szoknyafodraival díszítse a korszak krónikáját. Félbolondok, megkótyagosodott forradalmárok, eszeveszett komédiások alig szaladgáltak az utcákon. Pontosan ment minden, mint egy gyári munka. Még az éretlen ifjúság se vigyorgott. Szemen köpték volna azt az orcátlant, aki itt Petőfi pózában, hóbortosságában akart volna szerephez jutni. A komoly, megtört, bánatos emberek forradalma volt ez. Az erőt lenek nyelvöltögető szatírája, a gyávák gúnyolódása, a félkegyelműek röheje nem tud megkapaszkodni egyetlen tüskében sem az októberi forradalom történetében. Senki sem üvöltött céltalanul, a bolond kakastollat egyetlen kalapnál sem láttuk; a múlt század negyvenes éveiből való színészkedő magyar helyett egy új típust láttunk kibontakozni az elmúlt napokban: – a mindennapi munkáját nem szüneteltető, józanul tervelő és nyugodalmasan lefekvő forradalmár stigmáját. Az eskük elhangzottak s mindenki ment a dolgára... Rosszkabátos tanárok s szervezett munkások, csak az íróasztaluk mellől lázító hírlapírók és eszményi anarchisták, a hosszadalmas reménytelenségben megtisztult politikusok és átszellemült katonák vitték az októberi forradalmat«. stb.

A cikk aláírása : Krúdy Gyula.

Nos, t. Szerkesztő úr, az az író, aki ezt leírhatta, nézetem szerint eljátszotta erkölcsi hitelét. Nem azért, mert a következő kilenc hónap ugyancsak furcsán kommentálta a cikket: minő eszményi anarchistáink voltak nekünk s minő megtisztult politikusaink. Az új forradalom jóindulatú megítélését akkorra még elfogadhatjuk jóhiszeműnek. Nagyon csekély ítélőképességre vall ugyan, ha valaki az 1918-iki forradalmat ilyen makulátlannak látta, mindjárt az első napok gyilkosságai, rablásai után és Tisza István legyilkolásának friss benyomása alatt. Az is lehet tudatlanság, ha valaki a 48-iki forradalmat csupán a pesti mozgalomban látja s nem tudja azt, hogy az országgyűlés is forradalomba lépett, és azt a kormányt, melyben egy Széchenyi, egy Kossuth, egy Deák, egy Eötvös, stb., stb. vett részt, nem becsüli annyira, mint azt a »nemzeti tanácsot«, melynek legkimagaslóbb alakjai Károlyi Mihály és Hock János voltak. De nagyon rövidlátó optimisták akkor még lehettek jó véleménnyel az új forradalom embereiről, efelől még lehettek jóhiszeműek. De arra mi szükség volt, hogy Krúdy Gyula meggyalázza nemzeti múltunk egy legideálisabb korát, hogy sarat hányjon a nemzetnek naiv, egyben-másban túlzó, egyik-másik képviselőjénél talán színpadias, de azoknál is őszinte, egészben véve fenséges és szent és lángoló lelkesedésére, hogy ne átallja megrágalmazni egész akkori közéletünket és irodalmunkat, ifjúságunkat, férfi és női társadalmunkat, káromolni többek közt nemcsak Jókai, hanem Petőfi emlékét is?!

Nem, t. Szerkesztő úr, ez már nem rövidlátás, nem is tudatlanság, hanem tudatos rosszhiszeműség, ami abban a pillanatban; mikor nemzetiségünk aláaknázása folyt, száz szorosan fájt és ezerszeres bűntény volt. Én ebben nem most, hanem mindjárt akkor nemzeti hűtlenséget és irodalmi perverzitást láttam és megundorodtam tőle. És mikor most egy éve a Kisfaludy-Társaságban valaki szóba hozta Krúdy Gyula tagul jelölését, én e cikk alapján a legerélyesebben tiltakoztam ez ellen, s a jelölést azonnal el is ejtették. És ez a tüske megvan a lelkemben ma is. Én Krúdyt e cikkéért ma is felelősnek érzem. Krúdyt én nem ismerem, tudtommal nem is láttam, személyi bosszú nem vezet; ami kis erkölcsi tőkém van, azt más úton kívánom gyarapítani, mint írótársaim bemártásával. Épen azért elfogulatlanul Krúdy személye iránt, de felelősséget követelve tőle, mint írótól, mint a közélet emberétől, azért, amit írt, azt mondom; hogy az irodalomban Krúdyval addig foglalkozni nem lehet, nem szabad, amíg fenti cikkét elfogadhatólag meg nem magyarázza, vagy érte a megsértett ízlésnek, mindenekfölött a megsértett nemzeti és irodalmi szellemnek kellő elégtételt nem ad.

Szerkesztő úrnak tisztelő híve

Négyesy László.

Sietek válaszolni Négyesy László tisztelt barátom nyílt levelére. Véleményünk Krúdy Gyuláról teljesen megegyezik: mint íróról és mint a közélet emberéről egészen egyformán gondolkodunk róla. Még abban is egyet értek vele, hogy azzal az íróval, aki a föntebb lenyomtatott együgyű és nemzetgyalázó cikket írta, a Magyar Múzsa nem állhat szóba. Tovább azonban nem mehetek. Irodalmi folyóiratnak a kritika nemcsak joga, hanem kötelessége is, s ha az író eljátszotta is hitelét nemzete előtt s ezzel azt a jogát, hogy meg várhassa a kritikától, hogy foglalkozzék műveivel: számunkra megmarad az a kötelesség, hogy azoknak esztétikai értékét vagy értéktelenségét kimutassuk. Az irodalmi becs független írójuk erkölcsi értékétől – nekünk pedig csak az előbbivel van dolgunk. Az erkölcsi szempontot csak akkor kellett volna belevegyítenem, ha Krúdy irodalmilag értékes könyvet írt volna. Ekkor meg kellett volna mondanom olvasóimnak, hogy Krúdy nem az az író, akinek művéért magyar ember pénzt adhat, akit bármi módon is támogathat. Ilyen csoda azonban nem történt, s ha volt is valakinek kedve megvenni vagy elolvasni Krúdy új könyvét, bírálatom után mindenesetre elment a kedve. Azt hiszem; Krúdy igen hálás volna nekem, ha politikai múltja miatt lemondanék arról, hogy könyveivel foglalkozzam. Ezt a szolgálatot azonban nem teszem meg neki.

Császár Elemér.

(Magyar Múzsa, 1920/1. /január/)