Az író erkölcsi hitele.
Vettük a következő felszólalást:
Tisztelt Szerkesztő úr! A Magyar Múzsa új számának
gazdag irodalmi szemléje többek közt Krúdy
Gyulának egy novellás kötetével is foglalkozik, szigorúan, de érdemlegesen
és a hitelét el nem játszott írónak kijáró tisztességgel. Nem tehetek róla,
Szerkesztő úr, de kimondom, hogy én ezt a figyelembevételt, azt, hogy a Magyar
Múzsa előkelő hasábjain Krúdy Gyulával szóba állunk, legalább is ez idő
szerint, amíg Krúdy Gyula irodalmi múltjának egy pontját nem tisztázza vagy
érte nem vezekel, hibának látom. Útálok minden terrort, akár vöröset, akár
fehéret; útálok minden hajszát, minden oknélküli »áruló«-leleplezést
és feljelentést, ami sokszor csak személyes bosszú kitöltése vagy arra való,
hogy aki másra rákiáltja: »áruló«, magának szerezze meg a hiányzó erkölcsi
tőkét. De nem tudom elfelejteni életem egyik legkellemetlenebb irodalmi
impresszióját. 1918. évi november 8-án, egy jó héttel az októberi forradalom
után, a Déli Hírlap címe, akkor elterjedt utcai lapban egy Fehér napló felírású cikk összehasonlítást tett az épen lezajlott
forradalom és az 1848-iki közt. E cikkben ezeket olvastam:
»Az októberi forradalomnak semmi köze sem volt a
színpadhoz és a színészekhez. Ennek a forradalomnak nem volt Laborfalvi Rózája,
sem öreganyja; félbolond Jókai Mórica sem, csörgő, feltűnési viszketegben
szenvedő ifjúsága sem... Az októberi forradalom
görögtűz nélkül, bömbölő kóristák, rossz-szagú színházi rendezők közreműködése
mellőzésével született. Sőt szavalat is alig volt, amiről hiába keresünk
feljegyzést a márciusi régi komédiában. (Értsd: a 48-iki
márciusi forradalomban.) És azért lehet inkább bízni ebben a
forradalomban, mert nem komédiásnők és szerepelni vágyó csepűrágók segítették
világra az újszülöttet. Hanem az világra jött kócosan,
mosdatlanul, a munkások zubbonyában, mint a szegény ember gyereke«. (Csodálatos,
hogy az zubbonyban születik!)
»Ezeknek a napoknak nincs Jókai Mórica, aki ötven esztendő
múlva költői hazugságokkal és nőszemélyek szoknyafodraival díszítse a korszak
krónikáját. Félbolondok, megkótyagosodott forradalmárok, eszeveszett komédiások
alig szaladgáltak az utcákon. Pontosan ment minden, mint egy gyári munka. Még
az éretlen ifjúság se vigyorgott. Szemen köpték volna azt az orcátlant, aki itt
Petőfi pózában, hóbortosságában akart volna szerephez jutni. A komoly, megtört,
bánatos emberek forradalma volt ez. Az erőt lenek nyelvöltögető szatírája, a
gyávák gúnyolódása, a félkegyelműek röheje nem tud megkapaszkodni egyetlen
tüskében sem az októberi forradalom történetében. Senki sem üvöltött
céltalanul, a bolond kakastollat egyetlen kalapnál sem láttuk; a múlt század
negyvenes éveiből való színészkedő magyar helyett egy új típust láttunk
kibontakozni az elmúlt napokban: - a mindennapi munkáját nem szüneteltető,
józanul tervelő és nyugodalmasan lefekvő forradalmár stigmáját. Az eskük
elhangzottak s mindenki ment a dolgára... Rosszkabátos
tanárok s szervezett munkások, csak az íróasztaluk mellől lázító hírlapírók és
eszményi anarchisták, a hosszadalmas reménytelenségben megtisztult politikusok
és átszellemült katonák vitték az októberi forradalmat«.
stb.
A cikk aláírása :
Krúdy Gyula.
Nos, t. Szerkesztő úr, az az író, aki ezt
leírhatta, nézetem szerint eljátszotta erkölcsi hitelét. Nem azért, mert a
következő kilenc hónap ugyancsak furcsán kommentálta a cikket: minő eszményi
anarchistáink voltak nekünk s minő megtisztult politikusaink. Az új forradalom
jóindulatú megítélését akkorra még elfogadhatjuk jóhiszeműnek. Nagyon csekély
ítélőképességre vall ugyan, ha valaki az 1918-iki forradalmat ilyen
makulátlannak látta, mindjárt az első napok gyilkosságai, rablásai után és
Tisza István legyilkolásának friss benyomása alatt. Az is lehet tudatlanság, ha
valaki a 48-iki forradalmat csupán a pesti mozgalomban látja
s nem tudja azt, hogy az országgyűlés is forradalomba lépett, és azt a
kormányt, melyben egy Széchenyi, egy Kossuth, egy Deák, egy
Eötvös, stb., stb. vett részt, nem becsüli annyira, mint azt a »nemzeti
tanácsot«, melynek legkimagaslóbb alakjai Károlyi Mihály és Hock János voltak.
De nagyon rövidlátó optimisták akkor még lehettek jó véleménnyel az új forradalom
embereiről, efelől még lehettek jóhiszeműek. De arra mi szükség volt, hogy
Krúdy Gyula meggyalázza nemzeti múltunk egy legideálisabb korát, hogy sarat
hányjon a nemzetnek naiv, egyben-másban túlzó, egyik-másik képviselőjénél talán
színpadias, de azoknál is őszinte, egészben véve fenséges és szent és lángoló
lelkesedésére, hogy ne átallja megrágalmazni egész akkori közéletünket és
irodalmunkat, ifjúságunkat, férfi és női társadalmunkat, káromolni többek közt
nemcsak Jókai, hanem Petőfi emlékét is?!
Nem, t. Szerkesztő úr, ez már nem rövidlátás,
nem is tudatlanság, hanem tudatos rosszhiszeműség, ami abban a pillanatban;
mikor nemzetiségünk aláaknázása folyt, száz szorosan fájt és ezerszeres bűntény
volt. Én ebben nem most, hanem mindjárt akkor nemzeti hűtlenséget és irodalmi
perverzitást láttam és megundorodtam tőle. És mikor most egy éve a
Kisfaludy-Társaságban valaki szóba hozta Krúdy Gyula tagul jelölését, én e cikk
alapján a legerélyesebben tiltakoztam ez ellen, s a jelölést azonnal el is
ejtették. És ez a tüske megvan a lelkemben ma is. Én Krúdyt e cikkéért ma is
felelősnek érzem. Krúdyt én nem ismerem, tudtommal nem is láttam, személyi
bosszú nem vezet; ami kis erkölcsi tőkém van, azt más úton kívánom gyarapítani,
mint írótársaim bemártásával. Épen azért elfogulatlanul Krúdy személye iránt,
de felelősséget követelve tőle, mint írótól, mint a közélet emberétől, azért,
amit írt, azt mondom; hogy az irodalomban Krúdyval addig foglalkozni nem lehet,
nem szabad, amíg fenti cikkét elfogadhatólag meg nem magyarázza, vagy érte a
megsértett ízlésnek, mindenekfölött a megsértett nemzeti és irodalmi szellemnek
kellő elégtételt nem ad.
Szerkesztő úrnak tisztelő híve
Négyesy László.
(Magyar Múzsa, 1920/3. /február 1./ 135-137. p.)