KRÚDY GYULA
ÓBUDÁJA
Nemere
József (1966)
A Császárfürdőnél
végződik az országút és ott elkezdődik az Újlak nevű városrész. Ez
a környék ugyan valamikor közigazgatásilag
a főváros harmadik kerületéhez, Ujlak-Óbudához tartozott, de felerész Újlakkal
együtt már régen a második közigazgatási kerülethez csatolták. Amikor azonban
elindulok Krúdy Gyula Óbudáját felkeresni, mégis a gyógyudvar hatalmas
platánfái alatt lépek be a múlt kárpitja mögé. A Császárfürdőt ugyanis
megemlített földrajzi helyzete dacára általában Óbuda kezdetének tartották,
talán azért, mert az előtte elvonuló Frankel Leó utcát valamikor Óbudai
főutcának nevezték. Bizonyság erre Halász Gábor 1935-ben írt, Vázlat Óbudáról
című kitűnő tanulmánya. Szerinte hol is kezdődik Óbuda? „Ahogy a Császárfürdőn
túljutunk...”
Krúdy Gyula Óbudája tehát ott veszi
kezdetét, ahol a villamos átrobog a József-hegyi forrástó fedett részén a
Császárfürdő szállodaépülete és a szemközti egyemeletes régi ház között, amely
eredetileg a Fekete Sashoz címzett vendégfogadó volt. A kis tavat Nymphea
thermalis tónak is nevezik – mint Kitaibel Pál hévvízi tündérrózsáinak
termőhelyét -, újabban azonban felvette legrégibb nevét a bástyatornyokból
átalakított Császármalom korából: most megint Malom-tó.
Rezeda Kázmér szép életében
(Krúdy regénye a szép Budapestről) a Császárfürdő a Választó Herceghez van
címezve. Az épülettömb nagyobb és kisebb udvarát körülvevő klasszicista
szárnyaival, a hozzájuk csatlakozó török kori fürdőcsarnokkal és romantikus
épületeivel nagy fürdőtelepet képez, amelyet szerzetesek vezetnek, mint
valami kolostort. A kávéházban és az étteremben, valamint a nagy gyógyudvart
körbefutó folyosón régente országra szóló mulatságok, híres Anna-bálok
zajlottak le, amelyekről oly sokat tudnak városhistorikusaink. Idény után
azonban elcsendesedik a társudvar, és az egész épülettömb a
biedermeier-romantika fátyola alól sárgállik elő. Ilyenkor a fürdőszálló
alkalmassá válik titkos találkákra, eljöhet tehát Késő Fáni, de Silvia is abba
a földszintes kis szobába, amely a kör alakú platánfákkal beültetett nagy
udvarra nyílik, ahol nyaranta a vendégek étkeznek. A Választó Herceg vendégszobái
bolthajtásos építkezésűek és vastag falúak, úgyhogy nyáron a legnagyobb
melegben is kellemes a bennük való tartózkodás, télen pedig melegtartók. Annak
a szobának a száma, amelyben Rezeda látogatóit fogadja, hogy az egykönnyen
elfelejthető ne legyen, numero 100. Ide kíséri Kázmér az óbudai jósnőtől jövet
Júliát is. Az igazi nevén szereplő fürdőszállóba igyekeznek téli alkonyatkor a
Hét Bagoly bűntudatos Józsiása és Zsófiája is. A Margitszigetről az
összetorlódott jégtáblákon kísérlik meg az átkelést a Dunán, amelyet még nem
lepett be teljesen az éjszakai köd. Jobbra Óbuda alszik sötétkék tornyaival,
szürke fedelű házaival, egy-egy piros ablak úgy mutatkozik a messziségben, mint
a boldog emberek tanyája. Szemben a Császárfürdő ódon épülete bújik meg a
homályban, mintha a legnagyobb kedvvel tűnne el a messziségben, a múlt időkben...
Amint a befagyott Duna-ágon mennének át Budára, felkeresni azt a szobácskát,
ahol először találkoztak, az egyre sűrűsödő ködben hirtelen megindul alattuk a
zajló folyam. Amíg úszik velük a jégtábla, először az óbudai harangokat vélik
hallani, majd az újlakiakat, pedig már valamelyik vízivárosi torony közelében
haladnak a Dunán. Zsófiát és Józsiást végül a Lánchíd budai oszlopánál húzzák
partra, miután az úszó jégtáblán megülték nászukat, mint a vadkacsák.
Krúdy
Gyula valódi nevén is gyakran látogatott el a Császárfürdőbe. Hűvös hajnalokon,
kalandos éjszakai vándorlásai után szerette fáradt tagjait itt a gőzfürdőben
áztatni, pihentetni, miközben Balassa Jenő, a Vígszínház „beugrásairól” híres
művésze, a népszerű mesemondó Basa bácsi és színiiskolai tanár szórakoztatta.
Volt nap, amikor a gőzfürdőben nem pihente ki magát eléggé, ilyenkor befeküdt,
ha az történetesen szabad volt, a 100-as szoba bolthajtásai alá, az
István-kápolna reggeli harangszavát hallgatni. Közel van ide ugyanis a hozzá
csatlakozó kórházépülettel Szent István kápolnája, amely kis középtornyos
klasszicista homlokzatával Hild József tervei szerint épült. A kápolna
harangszavát Krúdy margitszigeti lakos korában is jól hallotta. Átlengett az
a Dunán József főherceg volt nyári-laka ablakába. A „kastély” egyemeletes,
sárga épület volt, mely az egykori premontrei templom magas romfalához volt
tapasztva. Az épület bizony nem volt kastély, csak szerény lakóház, és csak az
ablakai voltak kastélyos nagyságúak. (A Margitsziget egyébként régen szintén
Újlak-Óbudához tartozott.)
Bródy
Sándor vidéki olvasói, a rajongó, regényes hölgyek, ha Pestre jöttek,
szerettek a Császárfürdőben és ott leginkább a 100-as szobában megszállni.
(Krúdy Gyula: Bródy Sándor, vagy a nap lovagja.)
Ilyenkor
Sándor bá’ esténkint meglátogatta őket, és amint végigment a homályos, hosszú
folyosón, olyanformán nézegette az itt-ott már ajtó elé készített csizmákat,
cúgos lábtyűket, női cipőket, mintha a lábbelik minőségéből egész
élettörténeteket akart volna kitalálni.
Török
Gyula sebzetten, betegen menekült a Császárfürdő kis földszinti, kertre nyíló
lakosztályába. Az elismerés, amely azelőtt esztendőkig elkerülte és a hőn
áhított, de sokáig késlekedett irodalmi sikerek perzselő, vakító napfényként
hirtelen szakadtak harmincesztendős fejére. Török – aki szakállt viselt, mint
Keleten az urak – elszegényedett nemesi családból származott. Érvényesüléséig
a büszke emberek lemondásos, magányos életét élte. Szíve nem is bírta el a
lármás, követelődző, kegyetlen nyilvánosságot, a hajszát, a dicsőség lázát. Csakhamar
megpróbált visszamenekülni a nyugalomba és magányba, de már késő volt. Úgy
esett el, mint egy rajongó, Mekka falánál. Krúdy Gyula akkor már a Margitszigeten
lakott. Szakállas Török című karcolatát (1918) az alábbi sorokkal fejezte be.
„Az
özvegy őszi Margitszigetről, ahol
az októberi boldogtalan fák alatt meghallottam
a szakállas Török halálát,
a sárga lombok alól, a nagy vizen át,
reszkető, öreges ködben hosszan átnézek
a Császárfürdőre, ahol Török Gyula
a halállal kezet fogott. A régi fürdőépület
és emlékkönyves környéke
most tűnik fel, mint az a hely, ahol romantikus magyar írónak méltóan befejezni
lehet életét. A fehér rámás apró ablakok, az oszlopos kastélyos falak, bíborpiros szőnyegek, tágas
folyosók, emlékezetesen csendes szobák,
ahol a falakból régi, múlt századbeli asszonyok zokogása hangzik, a csörgő,
száradó kertek, ahol már annyi regényes fiatal szív várta a halált; látták a
magyar írót meghalni. A sárga falaknak mindegy, hogy ötven, vagy tíz
esztendővel hosszabb, vagy rövidebb az
idő. S az ajtózárak már akkor sem voltak a legbiztosabbak a halál előtt,
amikor én laktam ezen a helyen, és az őszt figyeltem a fürdő sétányain és
szívemben. Valamely furcsa véletlen folytán meg tudtam szökni az elmúlással
barátkozó helyről, de szegény Török szelídebb és gyöngédebb volt, mint én.
Halkan beleegyezett az őszi halálba.”
A
Császárfürdő platános nagy társasudvarán vagy Duna-parti parkjában, a fából
épült vendéglő és a zenepavilon körül, a kényelmes fehér padokon köszvényes
öreg Krúdy-hősök találkoznak rég elvirágzott hölgyekkel, egykori
imádottjaikkal. De járnak ide fiatalok is. „A Császár-fürdő parkjában valaki
szórakozottan olvas piros kötéses könyvet, az ember megemeli kalapját, és
hódolattal üdvözli a szív fölé tűzött piros rózsát.” (Budai útmutató.) Bár
lágymányosi ifjú valék, több mint fél századdal ezelőtt én is gyakran időztem
a Császárfürdőben. Abban az időben a divat szerint öltözködtem, egyáltalán,
divatos életet kívántam élni. Dr. Bányász László tanárom jóvoltából híres
mesterektől, Fodor Károlytól és Santelli Italótól tanultam vívni, és Zubovics
Fedortól sajátítottam el mindazt, amit a Kirner – és a Henteller-pisztolyok
használatakor tudni kellett. Ami pedig a fő, a táncra és az illemre Mazzantini
Luigi oktatott, Fő utcai intézetében a legszebb és a legkedvesebb segédtanárnő,
Dörgei Erzsi egykori operaházi szólótáncosnő közreműködésével. Szóval a
divattal jártam. És a Császárfürdő akkor divatban volt. Ha szép volt az idő, a
Duna-parti sétányon korzóztunk, ha borús volt, vagy esett, a csász. és kir. 4.
számú bosnyák ezred zenekara hangversenyének hangjánál a társasudvarban
sétáltunk a zenepavilon meg a faszerkezetű nyári vendéglő körül. A piros fezes
bosnyák katonazenekartól megtanultam az összes Waldteuffel-keringőket kívülről
fütyülni, és mindig roppant csodálkoztam azon, hogy amikor a vörös hajú
Irmával beszélhettem, a torkomban hangosan dobogó szívem nem ugrott egyenesen a
zöld szemű leány lába elé. Ekkor vettem meg az 1863-ban megjelent
Császárfürdő-albumot, amely hosszú évtizedeken át hűségesen elkísért változatos
életutaimon. Majd olvasgattam Nagy Ignác 1845-ben megjelent Magyar titkok
könyvében a Ferdői kaland című fejezetet. Ebből megtudtam, hogy a Császárfürdőre
Duna-parti főbejáratának homlokzatán, a két ölnyi magas erkély fölött
biedermeierék korszakában ez a felirat volt olvasható: Császárferdői kéjhely.
Ebből a könyvből azt is megtudtam, hogy 10 krajcár volt akkor a gőzhajó
viteldíja Pestről a Császárfürdőig. Nagy Ignác kortársától, Lauka Gusztávtól,
mégpedig annak Császárfürdői kaland című 28 strófás verséből tudom továbbá,
hogy a nyitott omnibusz viteldíja 1 hatost (6 krajcárt, lesexerlit) tett ki a
Magyar király szállodától (a mai Vörösmarty téren volt) ugyancsak a
Császárfürdőig (a hajóhídon át). Én az Átlós útról (ma Bartók Béla út) 20
filléres átszállójeggyel utaztam először a Császárfürdőbe – persze már
villamos-vasúton. (Mindezt azért mondom el, mert amikor elmerülök a múltba
Krúdy Gyula Óbudáját bejárni, egyszersmind felidézem az én emlékeimet is a
régi Óbudáról, szóval ilyenkor elhessent ifjúságom lába nyomát keresem.)
Hevesi
Lajos, a múlt század hetvenes éveiben számos budapesti „karckép” írója, egyik
cikkében annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy Óbudát négyszínű, mégpedig
fekete-fehér-barna-kék zászló használata illetné meg. Lakosságát ugyanis ez a
zászló jellemezte volna a legjobban, amennyiben a fekete szín jelzi a lőpormalmok
kormos arcú munkásait, a fehér a molnárokat, a barna a „braunhaxler”
szőlőmíveseket, halászokat és csónakosokat, végül a kék szín jelzi az
indigóskezű kékfestőket. Krúdy Gyula már nem tudta Óbuda lakosságát ilyen
egyszerű módon osztályozni. Időközben bizony megszüntették a Filatorigát
közelében és az Arany-hegy tövében a puskapormalmokat, a munkások – mi egyéb
maradt nekik hátra – elszéledtek más pályákon keresni meg mindennapi
kenyérkéjüket. Lassacskán a vízimalmok is eltűntek, de lebontották a Zsigmond
téren a Gyártelepi és a Kolossy téren a Lujza gőzmalmokat is. Krúdy tehát molnárral
nemigen tudott találkozni Óbudán. Vízimalmot sem lelvén, egy ilyet csak arról
a fafaragásos domborműről írt le, amely a hosszú, görbe Lajos utcában
díszelgett a 150. számú, klasszicista homlokzatú, egyemeletes ház kapuján.
(Az épület a második világháborúban elpusztult, de a dombormű szerencsére
megmaradt, azt ma a Budapesti Történeti Múzeumban őrzik.) Krúdy szerint a
faszobrász igen akkurátusán ábrázolta a malmot és mindazt, ami hozzá
tartozik, csupán a Jóistent és a molnárt felejtette el kifaragni. „De tudjuk,
hogy a jó Isten az égből vigyáz az óbudaiakra, míg a vízimolnár odabent van a
malomban és menyecskét ölelget, mint a régi molnároknak ez szokásuk volt.”
(Ódonságok városa) Majd az óbudai hegyoldalakra telepített gyönyörű szőlőket
irgalmatlanul kipusztította a filoxéra. Ezzel a „braunhaxler” szőlőmívesek
napja végleg leáldozott. (A szőlőkapásokat a halászokat és csónakosokat egyébként
nem azért nevezték barnalábúaknak, braunhaxlereknek, mert mesterségüket
többnyire mezítláb űzvén, lábuk megbarnult – másutt is vannak ilyenek, mégsem
nevezik őket barnalábúaknak -, hanem mert német anyanyelvű őseik egykor barna
lábszárvédőt, „kamásnit” viseltek. Ugyanis a trinitárius kolostor, miután II.
József feloszlatta a rendet, „kórkatonaház” lett, vagyis katonai kórház és az
osztrák ármádia veteránjainak otthona. A rokkantak egyenruhájához barna
posztóból készült, térden felül érő lábszárvédő tartozott. Sok közülük az
óbudai lányokból választott feleséget, és házhelyet kapván, Óbudán telepedett
le. Megkülönböztetésül ezek és leszármazottaik kapták a „braunhaxler”
elnevezést, a hajdan viselt egyenruhadarab után. A szőlőkapások és
vincellérek, ha már egyszer értettek a borhoz, elmentek pincérnek,
kocsmárosnak, csaposlegénynek vagy pincemunkásnak Budafokra, és egykori
szőlőskertjeikben gyümölcsöt termesztettek, de a szüreti mulatságot minden
ősszel, még sokáig megtartották. Ami pedig a halászokat és a csónakosokat
illeti, az óbudai hajógyár kiépülésével, a gőzhajóforgalom növekedésével
kihaltak azok is. Alig maradt belőlük hírmondó, azonban egy részeges csónakos,
bizonyos Drapcsik nevű még sokáig evezett a Dunán. Krúdy Zsuzsa elbeszélése
szerint, amikor a Margitszigeten laktak, hívásra Drapcsik mindig kikötött a
parton, és átevezett
szüleivel Óbudára bevásárolni. Szóval Krúdyék úgy vitették magukat Drapcsikkal
a Dunán, akár Lajos bácsival, a fiákeressel a szárazon. Ezt a csónakost Krúdy
Gyula szerepelteti ugyan más írásaiban is, mégis Dunai életmentő című remek
beszélyével tette halhatatlanná. Az utolsó óbudai halászokról pedig Krúdy Gyula
például a következő sorokat írta: „A halászok
hálói még néha ellengedeznek a folyamban, de többnyire csak
hullát fognak, amelyet Szentendre felől kormányoznak az Óbudaiak nyakára.
Plébániai sekrestyésnek kellene lenni, hogy az ember ne káromkodjon, ha potyka
helyett egy összekötőhídról való életunt kerül a hálójába.” Ami végül a
kékfestőket illeti, azokat a feltörő kapitalizmus fosztotta meg mesterségüktől,
önállóságuktól. Elmehettek más pályára, vagy Goldbergerhez kizsákmányoltatni
magukat. Velük Krúdy már csak elvétve találkozhatott, mert írásaiban alig
említi őket, holott irántuk is, mint azt egykori Felvidékünk kékfestőivel
szemben tette, bizonyára rokonszenvvel viseltetett volna, annak emlékére,
hogy kisdiák korában kékfestőlegények mentették ki a Poprád dermesztő vizéből,
amikor korcsolyázás közben egy halászléken át a jég alá pottyant.
Hevesi
példájára Krúdy mindezekért nem tudhatta Óbuda lakosságát csoportokba osztva
általánosító módon jellemezni, ő mesteri tollával inkább egyes alakokat
ábrázolt, végeredményben így sikerült neki Óbudája lakosságáról valóban
tökéletes képet alkotni. Szerette Óbuda sajátságos figuráit, mint
csodabogarakat, tolla hegyére tűzni. Mint ilyen csodalény, itt van mindjárt az
óbudai jósnő. „Általában e korszakban szokás volt, hogy bizonyos kérdések megoldását Óbudára vitték, mint a korabeli hölgyek
tanúskodhatnak ebben az ügyben. Igen
felvilágosodott, a különböző babonáktól csak kicsit félő és vidám
kedélyű úrhölgyek keltek útra a hidakon át (jó volt a Lánchídon menni), hogy
egy kártyavetőnőt meghallgassanak, aki a Vörösvári út egy mellékutcájában lakott.
Egyik asszonyság a másiknak szolgált az illető címmel, mindenféle álmok,
boldogtalan érzések és lelkibetegségek ellen jó volt a kártyavetőnő. Eljártak
ugyan a háború előtti hölgyek a különböző nevezetesebb templomokba is gyónni,
de a kártyavetőnőhöz is elmentek, ha valami nem volt egészen rendben az
állapotukban. A lelkeknek a feszültségét ugyan enyhítette a gyónás, amennyire
az ilyen enyhülés egy álvallásos korszakban lehetséges, amelyből aztán a
világháború fakadt: de a babonákat, a mindenkiben rejtőző babonákat mégiscsak
az óbudai asszonysághoz vitték. Pláne szerelmi ügyekben mindig merev
állásponton tartózkodtak a gyóntatóatyák, míg az óbudai asszony könnyebben
adott útbaigazítást a legtitkosabb szerelmi ügyekben is. Csak emlékezzenek
kissé a ma már tiszteletre méltó életkort élt hölgyeink, hányszor szaladtak át
a hídon a kártyavetőnőhöz, amikor nem tudtak más megoldást találni.” (Rezeda
Kázmér szép élete.) Júlia és Rezeda a tarkabarka, vidékies boltokkal
cifrázott, idegen képű, alig fővárosi arculatú emberek jövésével-menésével
mozgalmas Flórián téren találkoznak. A Szőlőskert utcába mennek girbegurba, kövezetlen
utcákon át, amelyek csókra, ölelésre csábítják az itt megforduló kirándulópárokat,
mert a gyalogjáró igen keskenyre van szabva, így két ember csak szorosan
egymáshoz simulva mehet tovább. Magányos terecskén csak egy kecske mekeg magában,
őrzői messzire elmentek. Szőlőfürtös kiskocsmák piros terítékes udvarba,
gesztenyefák alá invitálják a kirándulókat. A Szőlőskert utcában aztán félig
földbe süppedt, az aranjuezi szép napokat, ifjúságot, kacajt, szerelmet régen
elfelejtett házikó zöld kapuja nyeli el Júliát. Itt lakik a kártyavetőnő.
Rezeda a mesebeli házikó előtt vagy fél óráig várakozik. A házikón nem jelzi
semmi, hogy ott benn csodák történnek, még a macska se mutatkozik...
Natália, a
hűtelen kis komorna Henrikhez menekült egy óbudai utcácskába. (Asszonyságok
díja.) Milyen volt ez a kis utca? Henrik néha elment Óbudáról, és napokig
bezárva felejtette Natáliát abban a kis szobában, amelyet itt béreltek.
Natália étlen-szomjan várta szerelmesét, a függöny hasadékán megfigyelte a
járó-kelő embereket, görbe testtartású, gondterhelt óbudaiakat, bóbitakalapú
asszonyságokat, fésületlen lányokat, földön mászkáló gyerkőcöket, kapuk alatt
hosszadalmasan tereferélő vénasszonyokat. (Vajon miről tudnak olyan sokat
beszélgetni, amikor a tél biztosan elviszi őket? – gondolta magában Natália.)
A bezárt szobában hallotta litániára megkondulni a harangokat; látta az ablakon
át a sekrestyést kék szoknyában, összefont kézzel mendegélni, de hirtelen
megállott, ha kövér asszonyt látott elhaladni és ájtatos szemeit
felfordította; a Flórián-szobornál szabadságos katonák dévajkodtak, zsebre
dugott kézzel állott a csirkefogó, papagájtotyogással mendegélt az
öregasszony, míg a fiatal lányok, akik a Flórián téren feltalálhatók, többnyire
lovaglópálcával a kezükben sétálnak, amely jelvényt barátjuktól, az óbudai
tengerésztől kértek kölcsön; „ah, hányszor elnézte Natália bezárt szobájából a
helybeli nők élnivágyó kedvét, tolakodó mohóságát, szerelemre, ruhára, cipőre,
harisnyára vágyakozó szemét...” A legutolsó
követválasztás ringy-rongy plakátmaradványaival díszített deszkakerítések
mellett öreg koldusokként, vén papucsokként ócska télikendőkként, szürke,
szemétdombi kályhacsövekként vonultak hazafelé szüleik, inarogyott apák és
anyák, akik bár egész életükben mostak, maguk mindig a legszennyesebb ruhában
mutatkoztak. És ezeknek az embereknek az ajkáról mindig csak a nyomor
üvegcserepes, szakadt cipős, másvilágias siránkozása, rikácsolása, dühe
hallatszott. Ilyen volt tehát az óbudai utca, amelyet a függöny mögött lapulva
figyelt Natália, amíg a kis házak bedőlt kéményei gyengén füstölögtek az esti
égbolt alatt. Palacki, Natália szerelmesének, Henriknek gonosz szelleme, ez a
pesti kávéházi románcokból való figura, őszi borulatban, amikor keserűen, de
mégis aranyszínekben pompázva hervadt a Margitsziget, a zárda romjai között
mindenféle óbudai történetkékkel mulattatta Natáliát. „...A
Flórián-szoborról azt tudta Palacki, hogy a részeg pestiek, akik a környékbeli
kocsmákban ittak kora délután óta, estefelé rendszeresen felmászni szeretnének
a szoborra. Ámde vigyáz a rendőrség. Még Hérok, a legügyesebb póznamászó sem
tudott itt nagyobb eredményt elérni, mert többet ivott a megengedett harminc
cseppnél a Kéli borából.” Eljött azután a nap, melynek délutánján, miután
Natália pénzecskéje már elfogyott, a mérges házigazda kidobta a szerelmeseket
szobácskájukból. Ez este egy kiskocsmában üldögéltek. „...Henrik
kétségbeesetten nézett maga elé, míg Natália úgy megijedt, hogy gondolkozni sem
tudott. Mi lesz? Mintha hófúvás kerekedne odakünn a sötét ablakok mögött! A hegyek közül előront a szél és
végigszáguld a Lajos utcán, megpróbálgatja a rozzant kapukat, túlkáromkodja az
alsónadrágos házmestereket, torkon ragadja a bundás
rendőrt és a Vörösalsót bezárja Anton, a hórihorgas csapos...” „Az óbudaiak
korán aludni mennek. Legtovább van ébren egy elmebeteg öregúr,
aki hátrafont kézzel, egy züllött kis kutya társaságában sétálgat a zsidótemplom
környékén, és hosszú, sovány
árnyéka rávetődik az ablakokra, amelyek mögött asszonyok s lányok vetkőznek.
Ezen ártatlan passzióját az öregúrnak már megszokták az óbudaiak.
Elviselhetőbb, mintha felgyújtanák a háztetőket. Tehát csak az öreg Siketánc
volt még ébren Óbudán, amikor Palacki és Henrik Natáliával elhagyták a
Vörösalsót. A szél panaszosan bújkált a kutyaszorító mellékutcácskákban,
mintha nem találná meg a kijárást a sötét palánkok, szemetes udvarok, földhöz
nőtt bús házikók közül...”
Mindig sok hangulatos kiskocsma és sok jó hírű
kisvendéglő volt Óbudán, ahol mindenütt jó bort mértek, és jól főztek. Krúdy
Gyula gyakran emlékezik meg róluk, amikor is hajlamos az óbudai bornak különös
hatást tulajdonítani. (Lásd Kéli „nyolcvanas” borát mint csodálatos erőforrást
az Asszonyságok díjában.) A nagy író véleménye szerint tulajdonképpen a tél
elején a legjobb a borital. „Ez a bor legszebb életkora, mert ekkorára
megtisztul mindenféle hibájától, zavarosságától, rossz erkölcsétől, mint az
ember, amikor nagykorúvá lesz. Ilyenkor legemberebb a bor, mert egészen
hozzáalkalmazkodik az emberhez, aki fogyasztja. Nyáron, melegben a legtisztább bor is okozhat főfájást. Tavaszkor
a legtöbb ember hajlamos a pattanásokra, amelyeket a borfogyasztás még jobban
fokoz.” Ezt Kálnay László mondja – az egykori nyíregyházi ügyvéd, aki nagy szerepet játszott Krúdy
életében, amiért írásaiban sokszor szerepelteti, többek között Szomjas Guszti
néven is —, a hegy lábánál fekvő Barnalábnak (óbudaiasan mondva:
Braunhaxlernek) nevezett vendéglőben. Barnaláb a Hegy és a Temető vendéglője,
ugyanis a hegyről jövet mindenki ide szokott betérni, a temetőből jövet is ide
gyülekeznek a gyászolók. (Etele király kincse.) Kálnay Laci azután így
folytatja. „De késő ősszel, mondom, borongós, télhajlamos, bús időben, amikor
már érezni a háztetők felett lógó hópelyhek szagát, a legtöbb ember magában hordja
az időjárás melankóliáját, mélabúsan kel és nyugszik a nap, korán ébred a hűvös
holdvilág, a szellő fújdogál a temető felől, annak is megfájdul néha a szíve,
akinek arra különösebb oka nincs: késő ősszel a bor az egyetlen, ami
megvigasztal a csalódásokért. Mert a merengő költészet kiment a divatból a
tizenkilencedik századdal együtt...” Krúdy Gyula egyszer hosszabban, máskor
rövidebben írja le az óbudai kocsmákat és vendéglőket. Milyen volt például és
hol volt az a Gindele vendéglő, amelyet Krúdy két művében is vázolt, csak
röviden pár sorral, de találóan? Rezeda Kázmér szép élete szerint a Gindele az
óbudai hajóállomás közelében van. A fehér terítékes kisvendéglőben nincsen
semmi más, csak egy öreg pincér és néhány vadászkép a falon. A Budai útmutató
szerint az óbudai zsidótemplomon túl Gindele kocsmája nyáron paprikás
csirkével vár, és öreg urak üldögélnek az asztalok körül, akik már mindent
elfelejtettek.
Mint már hangsúlyoztam, a Margitsziget azelőtt a főváros
harmadik kerületének tartozéka volt. Régente is Óbudához tartozott, s amikor
Pest és a budai részek egyesültek, a Margitszigetet ebbe a házasságba Rexa
Dezső szavaival elmondva: Óbuda hozta magával gyönyörű jegyajándékul. A Margitsziget
tehát, bár ma a XIII. kerülethez tartozik, Krúdy Gyula Óbudájának
elválaszthatatlan része. A nagy író 1930-ig, kevés megszakítással több mint
másfél évtizedig élt és írt az egykori Nyulak szigetén.
A
Margitsziget akkor a főhercegi nyárilakkal, szállodáival, vendéglőivel,
kaszinójával, ásványvízüzemével, a tizenkilencedik században telepített
terebélyes fáival, középkori romjaival, a múlt század nyolcvanas éveinek divatja
szerint épült fedett sétányával, lófogatú vasútjával, gyönyörű Margit – fürdőjével,
37 méter magas víztornyával, csónakházaival, rózsakertészetével, gazdasági
épületeivel, bérvilláival és üzletsorával a főváros kellős közepében önálló
fürdőváros, egy külön kis világ benyomását keltette. Az elsoroltakból – amit
nem tartottak még elavultnak, és ezért addig nem bontottak le – a második
világháború iszonyú zivatarában sok minden elpusztult. Eltűnt a volt
főhercegi lak, amelyet József nádor emelt 1800 körül az egykori premontrei,
illetőleg ferences apátsági templom és kolostor romjain. A nyári lak
Schönbrunn-sárga falán fehér márványkéz mutatta az 1838-as árvíz magasságát.
Az épület előtt, a hatalmas hársak lombsátora alatt – körülbelül ott, ahol
most az autóút vezet – haladt el majd hatvan évig a lóvonat, amely a
Margitsziget két csúcsát kitérőkkel ellátott, egyetlen sínpárral kötötte
össze. A tizenhat
üléses, nyitott oldalú, ernyős és függönyös kocsit egy kis ló vontatta mindig
lassan és kényelmesen, hiszen akkoriban a Margitszigeten senki sem sietett. Ez
volt létesítésekor, 1871-ben az első és 1928-ban, megszüntetése évében az
utolsó lóvasút Európában. Lebontották azután a harmincas évek elején – miután
Szép Ernő mint „szigetlakó” versben és prózában meghatottan elbúcsúzott tőle —
a fedett sétányt is. a kisszállók,
a bérvillák, a gazdasági épületek nagy része az üzletházacskákkal együtt, a
nádori kerti lak sorsát osztva, a háború áldozatai lettek. A háború után eltűnt
az 1870-es években Ybl Miklós tervei szerint épült Margitfürdő is. A napisajtó
évekig foglalkozott vele, míg az illetékesek hosszasan azon tanakodtak, mitévők
legyenek a romos, rendkívül értékes bontási anyagot tartalmazó épülettel. A
huzavona hirtelen vége halálos ítélet volt: lázas sietséggel lebontották a
sérült Margitfürdőt. Ez a váratlan elhatározás nagy feltűnést és nem kisebb
meglepetést okozott, mind a hírlapok hasábjain mind a közönség körében. Így
tűnt el ez a szép műemlékünk, a Margitsziget világszerte ismert és csodált
kincse... Negyvenöt után – mint a nagyszálló – felépült ugyan néhány a régi
épületek közül is, főleg azonban sok új létesült a Margitszigeten. Bizony, ott
sok minden megváltozott, az a Margitsziget tehát, amelyet Krúdy Gyula ismert,
már a múlté, és ma már csak emlék.
Az
Emeletes lak a Duna mentében – ahogy Krúdy a volt nádori nyári lakot nevezte –
egy évtizeden át volt otthona a nagy írónak és családjának. Ebben az épületben
lakott persze más is, egy időben különösen csodadoktorok kedvelték, és akadt,
aki tánciskolát tartott benne, az emelet teremnagyságú szobáiban pedig divatos
volt kardpárbajt vívni. A lakóépületet egykor, az empire ízlésnek megfelelően
romfalhoz, középkori templomhomlokzat maradványához támasztották. Az a kis fal,
amely a bombatámadások után Krúdy Gyula margitszigeti lakóházából megmaradt,
most is a templomromokhoz támaszkodik. A romfalon egy érctábla felirata arról tudósít,
hogy Krúdy Gyula ezen a helyen élt és írt egy évtizeden át. Az emléktáblát a
Hazafias Népfront
XIII. kerületi bizottsága helyezte el 1958-ban, a nagy
író születésének nyolcvanadik évfordulóján.
Immár
régi ez a kedvenc légvártervem: építsük
fel újra Krúdy Gyula margitszigeti lakóházát! Ahonnan egykor kitiltották, éljen
ott emléke sokáig, örökké! Legyen könyvtár, múzeum, előadóterem az új épületben,
amely egyúttal a megalakítandó Krúdy-emléktársulat székháza is lenne. Az itt
létesített Krúdy-könyvtárba hordanánk össze a nagy író könyveit, teljes,
hatalmas életműve szétágazó, összes kiadásait. A Krúdy-házban esetleg helyet
lehetne adni azoknak a kortársainak – Bródy Sándor, Hunyady Sándor, Kárpáti
Aurél, Lestyán Sándor, Molnár Ferenc, Salamon Ödön, Szomory Dezső és mások
emlékének -, akik szintén „szigetlakók” voltak egykoron. De hagyjuk ezt, hiú
ábránd csupán!
Az
emléktábla leleplezésekor az időközben elhunyt ifjabb Krúdy Gyula megmutatta
annak az ablaknak a helyét, amely mögött atyja – írás közben néha elmerengve,
falatozva, iszogatva – oly gyakran s hosszan rótta apró betűs, lila tintás
sorait. Korábban már Hargitay István, a hű kísérő, a kitartó cimbora, a Huszár
és Garabonciás is megemlékezett arról a bizonyos zöld zsalus ablakról. „A zsalugáter,
amely az elhagyott szülőföld és egy régi ház felejthetetlen hangulatát
varázsolta vissza, nemcsak a napvilággal takarékoskodott, hanem gondos őrzője
volt egy-egy sonkacsontnak is, amelyen még bőségesen találhatott a szentesi
csillagos bicska jóízű faragnivalót, továbbá egész vagy fél rozskenyérnek, s annak a sötétzöld üvegnek, amely hasonlatos volt a bibliabeli özvegy
asszony olajoskorsójához, mert nem volt olyan reménytelen nap, ami felett ez az
üveg ne diadalmaskodott volna. Amint ez a készlet az ablak közül az asztalra
került, az engedelmesen rohanó toll udvariasan visszavonult a teleírt
többrendbeli árkussal együtt, mint aki jó iskolába járt, és tudja, hogyan kell
viselkednie. Ilyenkor eltűntek az állandó vendégek és a nélkülözhetetlen
pajtások is, akik álomban és valóságban egyaránt elmulattatták az előkelő
házigazdát. De azért, csak úgy fél szemmel, az utolsó papírlapra pillantott,
és a számozás vigasztaló könnyedséggel örvendeztette meg. A legfelső árkuson
lévő szám azt mutatta, hogy az elkészült kézirat túlságosan is kielégíti
valamelyik szerkesztőt, akinek Szücs pátri hosszadalmas és különös ebédje
leírását megígérte.”
Kárpáti
Aurél is felnézett valamikor arra az ablakra. Ezért írta Krúdy Gyula
pályakezdésének huszonötödik évfordulóján közzétett cikkében a következő
sorokat: Ott lakik a Nyulak szigetén, egy vén kúria öles falai között,
amelynek padlója valamikor főhercegek léptei alatt csikorgott. Nyilván ördöge
van – rejtélyes Hartwig -, aki téli éjszakákon, a kürtőn keresztül súgdos
fülébe furcsa történeteket rég elment emberekről, míg tolla a hunyorgó lámpa
világa mellett szaporán fut a fehér papíron rákéklő hajnalig. Szomszédjában
lakva, hányszor szelte át magányos utamat, késő éjjeleken, az ablakból kihulló,
rózsaszín fénysáv. A megfagyott fák összekocódó ágai pengtek, mint a triangulum
s benne, a világos szoba öblén, ördög motollája szőtte a csudálatos szőttest,
csillogó aranyfonalakból. Ilyenkor sokasodtak nagyszerű írásai. Vagy ködös,
végetérhetetlen novemberi délutánokon, mikor hajók vontatott tülökszava zengette
a Duna némaságát.”
Krúdy
Gyulát elbűvölte a Margitsziget üde szépsége, sajátságos hangulata.
Ragaszkodott a három szép szobából álló, tágas, világos lakásához is, amiért a
Margitszigeten több időt töltött otthon, mint máshol bármikor. Sokszor írt a
Margitszigetről, a házról, amely otthona volt. Több írása volt már készen,
azonkívül számos témája is volt a Margitszigetről, ezek felhasználására
1921-ben lapot indított Szigeti Séták címmel. Ennek a folyóiratnak – egyedül
volt írója, szerkesztője, kiadója, adminisztrátora. (A Szigeti Séták összesen
hét számot ért meg, s beszüntetése után Krúdy sokáig törlesztette
lapkiadóként szerzett adósságait.) A Margitszigetről szóló írásai közül keveset
csak, de a legszebbeket, a legérdekesebbeket és a legjellemzőbbeket 1958-ban
Kozocsa Sándor válogatta ki és gyűjtötte össze a Pestbudai séták című kötetbe.
Nagy
kópé című regényébe Krúdy Gyula 1921-ben gyönyörű sorokat írt a
Margitszigetről. Sárga ház a fák között – ezen a néven szerepel ebben a
kisregényben a rózsákkal körülvett lak, melynek öles falai között építtetője,
a nádorispán hallgatta hajdan a fák zúgását. Rezeda Kázmér búcsúzik a régi
háztól, mintha a neve mögé bújt író előre megérezte volna, nincs is olyan
messze a búcsú napja. „Rezeda úr a folyam közepéről hosszadalmasan nézte a zöld
lombok között sárguló régi házat ott a sziget közepén. Világoszöld
zsalugátereivel, cserepes tetőjével, sárga falával a ház is utánanézett,
mintha hívogatná magához. Hová mégy, te bolond, sehol jobb helyed nem lehet,
mint itt, szólt utána az öreg lak. De Rezeda úr csak a dobogó szívére
szorította a kezét.” Kilenc év múlva a Margitsziget gazdája, a Közmunkatanács
kegyetlen lakásfelmondó végzésével kiűzte a nagy írót a paradicsomból,
szeretett Margitszigetéről, a terebélyes platánok, tölgyek, hársak és
vadgesztenyefák alól.
Krúdy
Gyula 1930-ban költözött családjával Óbudára, a Közmunkatanács által tervezett
óbudai híd miatt kisajátított Dugovics Titusz tér (akkor Templom utca) 15.
szám alatti régi kis házba. A margitszigeti sárga házban sportegyesületek
kaptak helyet, és itt nyitották meg a szomszédos lovaspólóegylet után
elnevezett mulatóhelyet, a Póló bárt. A régen csendes lak ezután a „felső
tízezer” fiatalságának botrányos tivornyáitól lett hangos és hírhedt. Óbudán
azonban az új lakás utcai szobácskájában csend honolt. A nagy író mindjárt
munkához látott, és sokat dolgozott abban a kis szobában. De már csak rövid idő
adatott neki, röpke három...
|
|
|
|
Krúdy Gyula
óbudai (Templom utca 15.) otthona |
|
Krúdy Gyula
vendégekkel óbudai lakásának udvarán |
Aki
már korábban is alaposan ismerte Óbuda közéletét és megoldásra váró
ügyét-baját, Krúdy Gyula óbudai lakos korában hírlapi cikksorozatban foglalkozott
a tervbe vett új híddal, amelyre az óbudai lakosság évtizedek óta minduntalan
csalatkozva, mégis újra reménykedve várt. A Dugovics Titusz téri házikóban
lakva még közelebb férkőzött a lakosság lelkivilágához, a városrész múltjához,
jelenéhez, örömeihez, gondjaihoz. Szerette Óbudát, és romantikus neveket adott
neki (Százesztendősek, Ódonságok városa), de ha 1930-ban hajlandó is volt
hinni, hogy Óbudán még a csillagok is szebben ragyognak, mint máshol (A magyar
király csillaga, elbeszélés az Egy pohár borovicska című kötetben), az óbudai,
sajnos, oly kevés évben éppen úgy látta és rajzolta mesteri vonásokkal Óbudát,
mint azelőtt. Nagy kópé című, 1921-ben született kisregényéből valók például az alábbi idézetek:
„A doktor nevetve, könnyű szívvel
ment a Dunapart felé, ahol a lankás, gyepes, szakadékos partokon kecskék
legeltek, dologtalan vének üldögéltek a vasúti vágányok mentén, bújdosó pesti
szerelmesekre fittyentett rá a szentendrei vonat masinisztája, tarka rongyokba
burkolt gyerekek dugták lábukat a Dunába, hátha belekapaszkodik egy pecsenyének
való hal.” „Az óbudai Duna – parton elérték azt a helyet, ahol a hajógyár
felett oly szakadékos a folyam partja, mintha az öngyilkosjelöltek erre
koptatták volna legtöbbször a csizmáikat. A zsidótemplom mellett sikátorok
lapulnak, mint Eugen Sue regényeiben, és a szél csendes időben is lóbálja az
ablakokra akasztott rongyokat. A kapuk alatt szenny folyik, a grádicsokat az
eső mossa, döglött patkányt húznak az utcagyerekek, és ezen omladékos tájon sétálnak
a titkos szerelmesek, akik Pestről ide menekülnek.” „Most is egy ifjú pár
andalgott a keskeny utcán, a földbesüllyedt házikók között. A nő oly
elszántsággal karolt az ifjúba, mintha az imént esküdtek volna meg, hogy
örökké szeretik egymást.” Doktor Kisilonka Jácint és kísérője ezt látták az
óbudai Duna-parton: „Rézveres arcú, bocskoros öreg csónakos állott a parton,
mint Charon, aki lelkekre vár. – Itt van Drapcsik, hajósom – szólt Rezeda úr és
a doktorral csónakba ülve, a sziget felé indultak.” Az óbudai Dunapart-részlet
fenti leírása után olvassunk most el néhány idézetet az 1931-ben Óbudán írt
Etel király kincse című kisregényből. A sok mindenről elmélkedő „argonauták”,
Szabolcs vezér és kísérője, Kálnay László egy özvegy asszony meghívólevelére elmentek
felfedező utazásra Óbudára, miután Kálnay kitudakolta az utat és módot, hogyan
lehet megközelíteni a Duna-parton, az úgynevezett „Óbudai rakparton” az 55-ös
számú házat, amelyben levele szerint özvegy Boryné lakott. „Argonautáink ilyen
és hasonló épületes beszélgetés közben töltötték idejüket, amíg az »óbudai
rakpartra« megérkeztek, amelyet nyilván azért neveznek rakpartnak, mert ide
sohase raknak ki semmit, kivéve kilyukadt bádogedényeket, törött fazekakat,
életunt csuprokat, amelyeket máshol a szemétdombra szoktak vetni. Óbudán
ellenben a Dunapartra hordják ki őket. Néhány öreg naplopó is ült itt a parton
és a Dunát nézte, azzal a lustasággal, amely százesztendőssé teszi nyomban
azokat a fiatalembereket is, akik véletlenül ezek közé a vizet bámuló naplopók
közé telepednek... Volt egy ember Óbudán, aki húszesztendős korában ült ki a
Dunapartra, hogy a szomszédjától valamit megkérdezzen. Talán csak éppen azt,
hogy milyen véleménnyel van arról a hídról, amelyet itt emberemlékezet óta
terveznek, hogy a pesti és budai oldalt összekössék. A szomszéd megmondta a
maga véleményét, vagy tán felelet helyett csak nyújtózkodott, mint ezek a
semmittevők szokták. Elég az hozzá, hogy a fiatalember, aki itt letelepedett
egy kődarabra, amilyen a parton van elegendő: még mai napig is ott ül azon a
helyen, és a Dunát nézi. Pedig ennek már ötven esztendeje.” „Boryné egy zöld
kapus, földszintes házban lakott, és mikor ennek udvarába utazóink
bepillantottak: nyomban látták, hogy ez az a ház, ahonnan a léket kapott
pléhsütőket, öreg kályhacsöveket, használhatatlan kocsikerekeket a Dunapartra
időnként kidobálják, mert még temérdek ilyen kidobálni való szemét hevert
szerteszét az udvaron.” „Sőt Boryné maga is olyannak látszott az első pillanatra,
mint egy régi csónak, amelynek csak a fakult vitorlája maradt meg,
bebizonyítván megjelenésével azt a régi igazságot, hogy Óbuda az a hely, ahol
az emberek és dolgok legtovább maradnak meg.” „Éppen levelet írt Boryné,
amikor hőseink a zöld kapus ház egy ablakánál megtalálták, s az ablak olyan
volt, hogy az még akkor sem nézett volna senkire, ha akart volna. Valami
csodálatos vénség lepte be az ablakot, mint akár az óbudai öregembereket, akik
már csak abból a szempontból sem tartják érdemesnek a külsőségekkel, ruházattal
való törődést, mert úgyse mennek el többé életükben arról a helyről, ahol
megtelepedtek. Boryné ablakát úgyis ösmerte mindenki, aki akarta. Minek kellett
volna tehát az ablakot néha megtisztítani?” Felfedező útjuk során a hunok
látogatása az özvegynél hosszú ideig tartott. Tudós, fontoskodó arccal jöttek
ki végül a dohos lakásból, mintha valami titoknak bukkantak volna a nyomára.
„Aztán mindkét hun álldogált még egy darabig az óbudai rakparton, miközben
szemügyre vették a félig földbe süllyedt házikókat, amelyek rongyosságukban,
szégyenletükben évről évre mélyebben bújtak be a veteményeskertekbe. Eltűnni
vágytak itt a házak, mint a nagyon szegény emberek, akik legjobban tudnak
rejtőzködni gazdag embertársaik elől. Ha az a néhány, száradás végett
kiakasztott férfi – és női fehérnemű
nem lebegett volna a dunai szélben a veteményeskertek sövényén, azt lehetett
volna hinni, hogy innen már régen minden lakó elköltözött. De egy
férfilábravaló, amely egymagában libegett egy ágasfán, világosan azt
bizonyította, hogy tulajdonosa javában él odabent a
házban, és a lábravaló megszáradását várja.”
Az
1921-ben és az 1931-ben kelt ábrázolások között alig van különbség, legfeljebb
annyi, hogy a két írásmű keletkezése között eltelt tíz év alatt – ha ez
egyáltalán még lehetséges volt – Krúdy Gyula ábrázolásmódja, művészi eszközei
még tökéletesebbre fejlődtek. Elmondhatni, mindkét művében, amelyekből az
imént idéztem, mint valamennyi óbudai tárgyú írásában, kitűnő megfigyelőnek
bizonyult, aki igaz szeretettel, sok megértéssel, néhol azonban gúnyos
mosollyal, de mindig takarékos eszközökkel és az életmegvilágítás
tárgyilagosságával valóban mesteri módon rajzolta le Óbudát. A műveiben
szereplő Óbuda az igazinak tükörképe, Krúdy Gyula Óbudája tehát a korabelinek
találóan hű leírása.
Valahányszor
bejárom a nagy író Óbudáját, az utolsó stációt mindig a Dugovics Titusz téri
házikó előtt tartom. Ebben az emléktáblával jelölt földszintes házban, a
kaputól balra, kétablakos szobácskában az 1933. május 11-ről 12-re virradó
éjszaka álmában lepte meg a halál Krúdy Gyulát. Szindbád nagy útra indult.
Utolsó utazásáról Kárpáti Aurél 1943-ban a Palotai álmok bevezető tanulmányában
a következő „krúdys” sorokat írta. „...Szindbádért eljött az utolsó postakocsi.
Gyorsan, sietve járt. Betegítő ősszel indult, s tavasz végére már oda is ért az
ablaka alá. Nem az élet színeivel festett vörös postakocsi volt ez, amelyen a
hajós annyi kalandos utat tett meg a »tegnapok ködlovagjainak« társaságában,
hanem az a másik fekete batár, amelynek kereke az örök éjszaka csendjében
gördül nyirkos sírkertek felé. Egy májusi hajnalon az óbudai regényes kisház
előtt megfújta koszorúba-hajtott kürtjét a bakon ülő postakocsis, és Szindbád
beszállott a kopott bőrülésre, mindnyájunk kegyetlen gondossággal fenntartott
helyére. Bánatos-vad, szép cigányfeje, a mindig álmodó, álomtalan fehéren
hanyatlott hátra. Így vágott neki az utolsó kalandnak, a nem ismert tartomány
felé, honnan nem tér meg az utazó. Kacskafejű kövekkel kirakott, görbe budai
utcákon, hajdan híres szőlőtermő dombok hajlatán vágtatott el vele a halál titokzatos
kocsija, mind halkabb, egyre távolodó ostorpattogás közepette, mígnem végleg
eltűnt a magyar halhatatlanság hamar felejtő, feledtető ködében. Az óbudai vén
házak – amelyeknek szobáiban szú percegése méri az időt, s kéményeiben szeles
éjjeleken Hartwig kísértő lelke sóhajt – azóta nem látták a bolyongó-kedvű,
magányos sétálót.”
|
|
Krúdy Gyula
íróasztalánál |
Krúdy
elárvult óbudai szobája |
Óbudai
bolyongásaim közben sokszor elgondolkozom azon, vajon milyennek látná Krúdy
Gyula napjaink Óbudáját, akkor, ha Gordonkázás című beszélyében elmondott
óhaja teljesülne, és visszatérhetne Budapestre. Nemcsak a Nagyopera környékén
járna, mint azt 1916-ban elképzelte, hanem főként Óbudán, mert közben ez lett
kedvenc városrésze. Nem sírboltszagú szalonkabátban sétálgatna, hanem nem
kevésbé ünnepélyes öltözetben, frakkban, akár egy vőlegény. Zsuzsa lányától
tudjuk, ez az öltöny volt halálakor kéznél, mert rendkívül nagy mérete miatt
nem folyósított rá kölcsönt a zálogházi becsüs. Akár Salamon Ödön hajdan a
Margitszigeten, Krúdy Gyula is frakkban sétálna tehát a holdvilágos és
csillagfényes éjjeleken. Látná, megvalósult az óbudai híd, amelyért kitartóan,
elszántan harcolt a tollával. De az új híd a tervezettnek csak fele szélességében
létesült. Meglepetten tapasztalná továbbá, szobrot emeltek neki, igaz, csak
mellszobrot, amelyet egy csendes tér sarkában helyeztek el, a Szentlélek tér
szegletében, mert – maga sem teret, sem utcát nem kapott Óbudán. Látná, hogy a
Dugovics Titusz tér 15. számú házon emléktábla hirdeti: „Ebben a házban élt és
dolgozott Krúdy Gyula író 1933. május 12-én bekövetkezett haláláig.
Megemlékezésül állította az óbudai lakosság nevében a III. kerületi tanács,
1958.” De azt is észrevenné, hogy abból a szobácskából, amelyben meghalt, nem
lett még emlékszoba, hanem fiatal házaspár és gyermekei szoronganak benne.
Tovább lépdelve megcsodálná a római katonavárosi amfiteátrumot, amelyet – úgy
mint a polgárváros múzeumtelepét – egy Pfannl Egon által tervezett, szép
kerítéssel öveztek. Ellenben már rég feladták azt a tervet, amely az aquincumi
idők városképének legjelentősebb műemlékeit, a két kőszínházat ősi
szarkofágokkal és más kőemlékekkel szegélyezett sugárúttal kívánta összekötni.
Amiről Krúdy Gyula szívesen hallott, a Via antiqua tehát nem valósult meg,
pedig nagyszerű idegenforgalmi látványosság lenne... Ha mindent
megfigyelhetne, talán meghallaná kedvenc mondásunkat: a múlt és jelen jól
megfér egymás mellett Óbudán. Kedvtelve nézegetne sok szépet és újat, de
tagadná, hogy az elhanyagolt régi házak jól vennék ki magukat az új épületek
szomszédságában. Több ugyanis még az öreg házikó, mint amennyit mutatóba
meghagyni kellett volna. Bizonyára rosszallóan ingatná fejét, ha benézne egy
ilyen, két utcára is elnyúló, alacsony műemléknek aztán igazán nem nevezhető
öreg ház mély udvarára, amely telis-tele van apró, zsúfoltan lakott,
egészségtelen lakásokkal. De sűrűn ingatná a fejét akkor is, ha a dombos-gödrös
kísérleti lakótelepen sétálna, különösen, ha eső után vagy hóolvadáskor járna
ott. Ha azután belépne az egykori „mundérdepó” kapuján, meglepetten látná, mily
elhanyagolt Óbuda e gyöngyszeme, a kis Zichy-kastély. Alkalmas volna pedig
nagyon vagy könyvtár céljára, vagy a hajógyár múzeumi gyűjteménye
elhelyezésére... Holdtöltekor Krúdy Gyula jól fellátna a Remetehegy oldalára,
a Kiscelli múzeumra. Ilyenkor bosszankodna azon, hogy az egykori templomból
alakított északi szárny még mindig romos, hiába vették körül már többször is
állványzattal, tatarozására eddig nem került sor. Mint aki életében mindent
tudott, éjszakai sétája alkalmával is tudná: a romos épületszárny
helyreállításakor új kiállítási és előadótermek létesítésével a Kiscelli
kastélyból akropoliszunk, Óbuda kulturális életének fellegvára válhatnék...
Krúdy Gyula ilyen és hasonló tapasztalatokat szerezne éjféli sétaútjain. Ezek
alapján a sok mellé új nevet is adhatna Óbudának, elnevezhetné a Félmegoldások
városának.
(Nemere
József 1966. január 6-án kelt, kéziratban fennmaradt írását a Fővárosi Szabó
Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteménye őrzi Bq 908/2 jelzetszám alatt.)