MIT ILLIK KRUDY-RÓL
TUDNI?
1878-1933
1 Ezen a héten halt meg, május 12-én. Éjszaka még irt,
gyertyaláng mellett, dacolva a közüzemek kel, mert kikapcsolták a villanyát; s
mikor észrevette, hogy a gyertya lángja nyúlik, hajladozik, befejezte a
történetet. Kényszerűségből, mert sötétben nem tudott írni, de nem felelőtlenül
elhamarkodva, mert finom ember volt, aki sohasem vétett a művészet erkölcse
ellen és soha nem hagyta olvasóit kielégítetlenül. Ezért, bármennyire szerette a
kényelmes tempót, a körmönfontan körülményes előadást, óvakodott várakozásokat
kelteni és összevissza bonyolítani a cselekményt, mert, öreg és hajszolt lévén,
nem tudta, marad-e ideje kibonyolítani. Mindig csak epizódokat irt, egy elmúlt
világ mellékalakjairól. Azok közöl az írók közül való volt, akik, mihelyt a
tollat a kezükbe veszik, transzba kerülnek. Krúdy ilyenkor – mint a normális
ember, mikor álmodik – egy különös, de azért ismerős valóságban járt-kelt,
olyan valóságban, amely főként abban különbözött az ébren észlelttől, hogy nem
volt vele egyidejű. Múlt volt talán? Krúdy egy darabig annak tartotta, később
egyre kevésbé bajlódott azzal, hogy történelmileg számon tartott tényekhez rögzítse
révedezéseit, hanem egyszerűen rávetítette a jelenre álomszerű hangulatait.
2 Művészete éppen ezért ellenállhatatlanul megvesztegető. Krúdynak
nem olvasói vannak, hanem cinkosai, kik néha még külső megjelenésükben is
emlékeztetnek alakjaira. Többnyire csalódott, magányos férfiak ezek, akik nem
tudnak szabadulni emlékeiktől. Ő az önmaguk elől menekültek írója, az önérzetükben
megalázottaké. Több kategóriát is sorolhatnánk fel: nincs-e ezer okunk rá, hogy
álmokba meneküljünk?
3 Milyen elemekből áll össze novelláinak sűrű, jellegzetes
atmoszférája? Nagyon finom ellentétekből, amelyek egymást erősítve adják az összhangulatot. Ha a történet borongósan
indul, egyszerre csak pojácahatású figurák lépnek fel; a túlságos lelkiséget
érzékiséggel kompenzálja, pirospozsgás kocsmárosnékkal hozza össze Gulácsy alakjaira emlékeztető éhenkórászait: minél
révedezőbb a történet, annál érzékletesebbé teszi részleteiben, viszont ahol a
figurái valószerűtlenek, ott a lírája emberi. Művészete némely végleteiben a
szürrealistákra emlékeztet.
4 Hatása azonban egészen más: elandalító és megnyugtató.
Elégikus hatás? Az, ha szeles és borús, reménytelenül kicsengő történeteire gondolunk,
de ugyanakkor ki ünnepelte áhítatosabban, mint ő, a testi jóérzés, a nyelv, a
szájpadlás, a torok és a gyomor örömünnepeit? Ki tudja elfelejteni kispolgári ínyenceit,
kik mielőtt a söntésbe betelepednek, előbb kimennek a konyhába, szakácsné elé
terjesztve a főtt marhahússal szemben támaszt ható összkívánságaikat?
Ezen a területen rebelaisi magaslatokra emelkedik.
5 Pályája szerény, provinciális kezdeteiből nyílegyenesen
tört felfelé. Legnagyobb sikere, „A vörös postakocsi”
után attól lehetett tartani, hogy írásmódja modorossággá merevedik, de eleven művészi
ösztöne és szigorú önkritikája túljuttatta ezen a stádiumon. Élete végéig
fejlődött, amíg eszközeinek hiánytalan birtokában végül elérte a teljes
tökélyt.
6 Javult a romló idővel, egyre nehezebb feltételek között.
Sokat irt, mert rosszul fizették; azok közé a kevesek közé tartozott, akik művészek
maradtak a kényszerben is. Vagyont nem hagyott hátra: egy karneolköves gyűrű
maradt utána, egy köteg magyar kártya, melyből hiányzott a tök király és a makk
hetes, néhány régi lóversenyprogram és a lőcsei kalendárium.
Németh Andor
(Újság,
1937/110. /május 16./ 35. p.)