MIT ILLIK KRUDY-RÓL TUDNI?
1878-1933

 

1 Ezen a héten halt meg, május 12-én. Éjszaka még irt, gyertyaláng mellett, dacolva a közüzemek kel, mert kikapcsolták a villanyát; s mikor észrevette, hogy a gyertya lángja nyúlik, hajladozik, befejezte a történetet. Kényszerűségből, mert sötétben nem tudott írni, de nem felelőtlenül elhamarkodva, mert finom ember volt, aki sohasem vétett a művészet erkölcse ellen és soha nem hagyta olvasóit kielégítetlenül. Ezért, bármennyire szerette a kényelmes tempót, a körmönfontan körülményes előadást, óvakodott várakozásokat kelteni és összevissza bonyolítani a cselekményt, mert, öreg és hajszolt lévén, nem tudta, marad-e ideje kibonyolítani. Mindig csak epizódokat irt, egy elmúlt világ mellékalakjairól. Azok közöl az írók közül való volt, akik, mihelyt a tollat a kezükbe veszik, transzba kerülnek. Krúdy ilyenkor – mint a normális ember, mikor álmodik – egy különös, de azért ismerős valóságban járt-kelt, olyan valóságban, amely főként abban különbözött az ébren észlelttől, hogy nem volt vele egyidejű. Múlt volt talán? Krúdy egy darabig annak tartotta, később egyre kevésbé bajlódott azzal, hogy történelmileg számon tartott tényekhez rögzítse révedezéseit, hanem egyszerűen rávetítette a jelenre álomszerű hangulatait.

2 Művészete éppen ezért ellenállhatatlanul megvesztegető. Krúdynak nem olvasói vannak, hanem cinkosai, kik néha még külső megjelenésükben is emlékeztetnek alakjaira. Többnyire csalódott, magányos férfiak ezek, akik nem tudnak szabadulni emlékeiktől. Ő az önmaguk elől menekültek írója, az önérzetükben megalázottaké. Több kategóriát is sorolhatnánk fel: nincs-e ezer okunk rá, hogy álmokba meneküljünk?

3 Milyen elemekből áll össze novelláinak sűrű, jellegzetes atmoszférája? Nagyon finom ellentétekből, amelyek egymást erősítve adják az összhangulatot. Ha a történet borongósan indul, egyszerre csak pojácahatású figurák lépnek fel; a túlságos lelkiséget érzékiséggel kompenzálja, pirospozsgás kocsmárosnékkal hozza össze Gulácsy alakjaira emlékeztető éhenkórászait: minél révedezőbb a történet, annál érzékletesebbé teszi részleteiben, viszont ahol a figurái valószerűtlenek, ott a lírája emberi. Művészete némely végleteiben a szürrealistákra emlékeztet.

4 Hatása azonban egészen más: elandalító és megnyugtató. Elégikus hatás? Az, ha szeles és borús, reménytelenül kicsengő történeteire gondolunk, de ugyanakkor ki ünnepelte áhítatosabban, mint ő, a testi jóérzés, a nyelv, a szájpadlás, a torok és a gyomor örömünnepeit? Ki tudja elfelejteni kispolgári ínyenceit, kik mielőtt a söntésbe betelepednek, előbb kimennek a konyhába, szakácsné elé terjesztve a főtt marhahússal szemben támaszt ható összkívánságaikat? Ezen a területen rebelaisi magaslatokra emelkedik.

5 Pályája szerény, provinciális kezdeteiből nyílegyenesen tört felfelé. Legnagyobb sikere, „A vörös postakocsi” után attól lehetett tartani, hogy írásmódja modorossággá merevedik, de eleven művészi ösztöne és szigorú önkritikája túljuttatta ezen a stádiumon. Élete végéig fejlődött, amíg eszközeinek hiánytalan birtokában végül elérte a teljes tökélyt.

6 Javult a romló idővel, egyre nehezebb feltételek között. Sokat irt, mert rosszul fizették; azok közé a kevesek közé tartozott, akik művészek maradtak a kényszerben is. Vagyont nem hagyott hátra: egy karneolköves gyűrű maradt utána, egy köteg magyar kártya, melyből hiányzott a tök király és a makk hetes, néhány régi lóversenyprogram és a lőcsei kalendárium.

Németh Andor

 

(Újság, 1937/110. /május 16./ 35. p.)