Két történeti regény Mohács idejéből. Gulácsy Irén: Fekete vőlegények. Singer és Wolfner kiadása. I-III. kötet. 738 oldal. – Krúdy Gyula: Mohács. Pantheon-kiadás. 235 oldal.

[…]

Krúdy Gyula: Mohács. Keresve sem kereshettünk volna össze két találóbb példát a háború előtt s a háború után viruló írónemzedék közti különbség illusztrálására, mint Gulácsy Irén: Fekete vőlegénye s Krúdy Gyula: Mohácsa. Két könyv, mely egy időben, egy tárgyról jelent meg s mégis, mintha az özönvíz esne közébük.

Krúdy Gyula is, mint kortársai közül annyian, évek előtt eldöntötte magáról, hogy ő kicsoda. Arcot vagy inkább maszkot eszelt ki, mely az irodalmi karneválban mint feltűnő és könnyen megjegyezhető, kellőképp érvényesülhet. Tehetség az, aki egyéniség. Nohát, ő csinált magának egyéniséget s mert igazi művész, ezt az egyéniséget addig áramoltatja a maga vérivel, hogy már majdnem igaznak, majdnem emberinek tűnik, bár mindig megmarad a gyanúnk, hogy Gólem, aki masinára jár.

Ah! a félmúlt idők, a gavallér szokások, amikre hosszú mondatokban emlékezve már majdnem szentimentális az ember, pedig alapjában csak enyhén szatirikus, ah! ezek a kicsit anatole francei s mégis kicsit érzelgős szemek, melyek legszívesebben a gyomor gyönyörűségein, például a töltött vaddisznó fején állapodnak meg, ah! ez vagyok én: ezt mondja Krúdy Gyula. S ahogy mondja, abban sok zamat, sok részletekbe mélyedő szeretet, sok kedves nonchalance van, de igen kevés emberi komolyság. Más világ produktumai ők. Nemzedék, melynek a vadkan-mutatvány volt erő s a pikantéria báj.

Ha Krúdy Gyula Mohácshoz nyúl, csak pikantéria lehet s nem a történelem hivatása. Csakugyan, mit kapunk? Egy Habsburg-hercegnő történetét, akit Innsbruckban magyar királynévá neveltek, a regény egy negyedéven át Magyarországba utazik, l'art pour l'art, hisz Krúdy Gyula a lakomázásokkal egybekötött útleírásoknak nagymestere, a második negyedrészben a koronázása előtti hetekben jövendőbeli férjével vadászatokra szökik, csakhogy az urak tudta nélkül jól kilakhassanak, (a hercegnő hét-nyolc fogást végigeszik) miközben pénzszerzési módokról álmodozgat. A könyv harmadik negyedében már működik a pénzhamisító-műhely, a királyné a legjobb úton van, hogy az ország ügyeit rendbe hozza, kár, hogy közbejön a bagatell mohácsi vész, melyről a királyné jegyzője annyit mond el, hogy a lovak megzavarodtak, a pogány hajtotta őket s Lajos király nehéz lova volt mindennek az oka, mert nem akarta átugrani a Cselét. Az embernek még a szegény Csele-patak is pikáns, hisz a regény közepén fogyasztott igen jóízű rákok épp ebből a Csele-patakból kerültek a király asztalára. A könyv utolsó negyede retour. Habsburg Mária visszatér Pozsonyba, ahol szemébe köp Zápolyának s biztosítja a Habsburg-étvágy számára Magyarországot.

Nem parodizálni akarom evvel az elmondással Krúdy Mohácsát, inkább a legbensőbb értelmét kidomborítani: A nagy időket az emberek észre sem veszik, a két királyi gyermek vadászni akar, enni és pénzt szórni. Mi közük a mohácsi vészhez! A magyarok szájaskodnak, fenyegetőznek, a török mumus is csak azért van, hogy a király ne vadászhassék. S a gyerekeknek van igazuk, mert az élet egy kis szerelem s igen bő táplálkozás. Az író annyiban szól Mohácsról, amennyiben nem szól róla.

Hanem ahogy nem szól, az a vérbeli író pompás semmittevése. Rengeteg aprólékosságot tud s ezeket olyan ügyesen olvasztja fölényes, önmagán kívül mindent elnémító elbeszélő modorába, hogy egy pillanatra sem tűnik erőltetettnek, zsúfoltnak, sőt unalmassá sem válik. Nagyszerű malíciával jellemez. Habsburg Mária alakja mint a Habsburg-ház géniusza bontakozik ki. Talpraesett, az álmodozó, szláv Lajossal szemben adott lehetőségekbe kapaszkodik, praktikus, de szűk látókörű, nő, aki mindenáron uralkodni akar, imádott férjét nem könnyezi meg, de a düh megzokogtatja.

Bár idegen világból szól, Krúdy Gyula legkiválóbb regényei közé tartozik ez a mű. Krúdy iskolázott művész. Az van meg benne, ami Gulácsyban hiányzik: a nyelv egysége, a következetesen művészire szegzett figyelem s az hiányzik belőle, ami Gulácsyban megvan: a szív szabad csordulása, az erő, a távlat, s mindenekfölött a komolyság.

Németh László.

 

(Protestáns Szemle, 1927/4. 262-265. p.)