Két történeti regény Mohács
idejéből. Gulácsy Irén: Fekete vőlegények. Singer és Wolfner
kiadása. I-III. kötet. 738 oldal. – Krúdy Gyula: Mohács. Pantheon-kiadás. 235 oldal.
[…]
Krúdy Gyula: Mohács.
Keresve sem kereshettünk volna össze két találóbb példát a
háború előtt s a háború után viruló írónemzedék közti különbség
illusztrálására, mint Gulácsy Irén: Fekete vőlegénye
s Krúdy Gyula: Mohácsa. Két könyv, mely egy időben, egy tárgyról jelent meg s
mégis, mintha az özönvíz esne közébük.
Krúdy Gyula is, mint kortársai közül annyian, évek előtt
eldöntötte magáról, hogy ő kicsoda. Arcot vagy inkább maszkot eszelt ki, mely
az irodalmi karneválban mint feltűnő és könnyen
megjegyezhető, kellőképp érvényesülhet. Tehetség az, aki egyéniség. Nohát, ő
csinált magának egyéniséget s mert igazi művész, ezt
az egyéniséget addig áramoltatja a maga vérivel, hogy már majdnem igaznak,
majdnem emberinek tűnik, bár mindig megmarad a gyanúnk, hogy Gólem, aki masinára
jár.
Ah! a félmúlt idők, a gavallér szokások,
amikre hosszú mondatokban emlékezve már majdnem szentimentális az ember, pedig
alapjában csak enyhén szatirikus, ah! ezek a kicsit anatole francei s mégis kicsit
érzelgős szemek, melyek legszívesebben a gyomor gyönyörűségein, például a
töltött vaddisznó fején állapodnak meg, ah! ez vagyok
én: ezt mondja Krúdy Gyula. S ahogy mondja, abban sok zamat, sok részletekbe
mélyedő szeretet, sok kedves nonchalance van, de igen
kevés emberi komolyság. Más világ produktumai ők. Nemzedék, melynek a vadkan-mutatvány
volt erő s a pikantéria báj.
Ha Krúdy Gyula Mohácshoz nyúl, csak pikantéria lehet s
nem a történelem hivatása. Csakugyan, mit kapunk? Egy Habsburg-hercegnő történetét,
akit Innsbruckban magyar királynévá neveltek, a regény egy negyedéven át
Magyarországba utazik, l'art pour
l'art, hisz Krúdy Gyula a lakomázásokkal egybekötött
útleírásoknak nagymestere, a második negyedrészben a koronázása előtti hetekben
jövendőbeli férjével vadászatokra szökik, csakhogy az urak tudta nélkül jól
kilakhassanak, (a hercegnő hét-nyolc fogást végigeszik) miközben pénzszerzési módokról
álmodozgat. A könyv harmadik negyedében már működik a pénzhamisító-műhely, a
királyné a legjobb úton van, hogy az ország ügyeit rendbe hozza, kár, hogy
közbejön a bagatell mohácsi vész, melyről a királyné jegyzője annyit mond el,
hogy a lovak megzavarodtak, a pogány hajtotta őket s Lajos király nehéz lova
volt mindennek az oka, mert nem akarta átugrani a Cselét. Az embernek még a
szegény Csele-patak is pikáns, hisz a regény közepén fogyasztott igen jóízű rákok
épp ebből a Csele-patakból kerültek a király asztalára. A könyv utolsó negyede retour. Habsburg Mária visszatér Pozsonyba, ahol szemébe köp Zápolyának s biztosítja a Habsburg-étvágy számára
Magyarországot.
Nem parodizálni akarom evvel az elmondással Krúdy
Mohácsát, inkább a legbensőbb értelmét kidomborítani: A nagy időket az emberek
észre sem veszik, a két királyi gyermek vadászni akar, enni és pénzt szórni. Mi
közük a mohácsi vészhez! A magyarok szájaskodnak, fenyegetőznek, a török mumus
is csak azért van, hogy a király ne vadászhassék. S a
gyerekeknek van igazuk, mert az élet egy kis szerelem s igen bő táplálkozás. Az
író annyiban szól Mohácsról, amennyiben nem szól róla.
Hanem ahogy nem szól, az a vérbeli író pompás
semmittevése. Rengeteg aprólékosságot tud s ezeket olyan ügyesen
olvasztja fölényes, önmagán kívül mindent elnémító elbeszélő modorába, hogy egy
pillanatra sem tűnik erőltetettnek, zsúfoltnak, sőt unalmassá sem válik. Nagyszerű
malíciával jellemez. Habsburg Mária alakja mint a
Habsburg-ház géniusza bontakozik ki. Talpraesett, az álmodozó, szláv Lajossal
szemben adott lehetőségekbe kapaszkodik, praktikus, de szűk látókörű, nő, aki
mindenáron uralkodni akar, imádott férjét nem könnyezi meg, de a düh
megzokogtatja.
Bár idegen világból szól, Krúdy Gyula legkiválóbb regényei közé tartozik ez a mű. Krúdy iskolázott művész. Az
van meg benne, ami Gulácsyban hiányzik: a nyelv
egysége, a következetesen művészire szegzett figyelem s az hiányzik belőle, ami
Gulácsyban megvan: a szív szabad csordulása, az erő,
a távlat, s mindenekfölött a komolyság.
Németh László.
(Protestáns Szemle, 1927/4. 262-265. p.)