Az „Arcok és vallomások” sorozat két új kötetéről
KERÉKGYÁRTÓ ISTVÁN: TERSÁNSZKY JÓZSI JENŐ
SZABÓ EDE:
KRÚDY GYULA
[…]
2
Egyes
adatok szerint Krúdy életműve megközelíti Jókaiét, írónk szám szerint kevés
kötettel marad el a nagy mesemondó mögött. Olvasottság tekintetében azonban a
mérleg érzékenyebben billen Jókai javára. Krúdynak csak időnként kedvez a
közönség érdeklődése, a műbírálat viszont állandóbb, kitartóbb őmellette,
ugyanakkor Jókainak igazi műértői gyéren mutatkoznak. Mostanában élénken
csökken a Krúdy-érdeklődés, viszont Jókai népszerűsége alig mérhetően
növekedik. Az újabb olvasóközönséget az utóbbi már meghódította, míg Krúdy
olvasmányosságának ízére, varázsára a mai olvasók nagyobbik fele még nem talált
rá. Szabó Ede tanulmánya tehát alkalmatos időben jelent meg: felsorakoztathatja
okos érveit és meggyőzheti a Krúdy iránt közömbös olvasó réteget.
Tanulmányíró
számára ilyen kedvező alkalom ritkán adatik: Szabó Ede nyilvánvalóan érzi a
nagyszerű körülmény jelentőségét.
Érdeklődése
sokirányú, emelkedett, szempontjai ugyanakkor mérsékeltebbek, egyszerűbbek. Az
előbbi mellett szólnak nagyszerű értékelései, meggyőző fejtegetései, az utóbbit
ritkítja vagy egyszerűsíti az író modelljeinek szüntelen-makacs keresése, a
vonatkozó idézetek felemás értéke. Ma már feltétlenül másodrendű szempont annak
bizonyítása: kik rejtőzködnek élő alakok gyanánt Krúdy műveiben, az író alakteremtő
képzelete kevésbé fordult egy-egy különc kortárs felé; elindító mozzanatokat
kétségtelenül adhatott neki környezete, de valamennyi romantizált
alak az ő írói leleményének „ködlovag”-ja.
Szabó Ede
sikeres előzményeket folytathatott: a Krúdy-irodalom értékes és gazdag; két
emlékkönyv is készült róla, számos önéletrajza ismeretes, egyes műveit
nagyszerű bevezető tanulmányok értékelik, az egyik legkiemelkedőbbet annak
idején éppen Szabó Ede írta a válogatott elbeszélések kötete elé. Szerzőnk
otthonosan mozog Krúdy világában, magyarázatai, értelmezései a nagyvonalú
esszéírás lehetőségeit érik el; végtelenül sajnáljuk, hogy keveset mondó
idézetekkel billegteti, inogtatja meggyőző hatásának fölfelé ívelését. Nem
szorult ő rá az idézetek mankójára; érvei, szempontjai megállanak
a maguk erejéből. Világos stílusa értekező prózánkban párját ritkítja. A
lényegtelen Jókai- meg az eltúlzott Mikszáth-hatás taglalása elnagyolt és nem
is mindig a megfelelő művekre vonatkozik. Krúdy több önéletrajzát sajnálatosan
mellőzi, a különböző időben változó körülmények között keletkezett enemű
forrásokat nem egyezteti, pedig az ilyesmi szőrszálhasogató ténykergetés nélkül
érvényesülhetett volna. Mindez azonban nem csökkenti a műnek azt a feladatát,
hogy újabb és újabb olvasókat toborozzon és sorakoztasson írója népszerűsítése
és jobb megértetése érdekében. Szabó Ede hivatott megírni az egyre késlekedő
tanulmánykötetet Krúdyról, erre feljogosítja őt eddigi munkássága és mostani
értekezése. A népszerűsítő képeskönyv minden kiválósága ellenére inkább csak
biztató kezdet, megújított ígérete egy nagyobb, elemző Krúdy-tanulmánynak. (Szépirodalmi,
1970.)
PAKU IMRE
(Alföld
/Debrecen/, 1970/11. /november/ 80-81. p.)