Váltott lovakkal szálló delizsánszra,
A régi vörös postakocsira
Szorult szívvel kapaszkodok fel máma,
Hogy hol lehet nyomodra lelni ma:
Ki voltál mély szépségek ihletettje
Örökkön fájó magyar tájakon,
Míg virágzott a „Mákvirágok kertje”
S a vén Tabán is bűvös álmokon.

Oh, vén Tabán... Mély pince... Poldi bácsi... Piros abroszon piros óborok,
A régi asztal, melynél nem találni ott,
Sok áhítatba mélyült órán élni
S nem zent fel már az árva hegedű
Krudy Gyulának múltakról mesélni,
Hol óborokban élt örök derű.

Járjuk be most Te régi birodalmad,
Repülj velünk te, ódon, vén batár,
Örök lyrád ma szent álomba altat
És feldalol sok szép nyírségi nyár...
Sóstói fürdőn színes lampiónok,
Tűnt Annabálok, boldog hajnalok,
Máriapócsi primitív ikónok,
Szabolcsi éjben sírt örök dalok.

Most Pestre érünk... De a régi Pestre –
Oh, Aranykéz-utcai szép napok,
Buda felett már alkonyt vált az este, Felragyognak az örök csillagok.
Tabán, Krisztina, Óbudának éjén
Örök vártát állón vigyáz a Vár
S nagy elcsudálkozó szemednek mélyén
Buda fénye tükörre nem talál.

Gyerünk, gyerünk a régi delizsánszon,
A Felvidék vár: ódon Podolin,
Pisztrángos patakokra száll az álom
Szindbád örök útjának alkonyin.
A vörös postakocsi reggel ér be
Vidám kürtszóval Bécsbe s Szemere
Utazik rajta... Oh, szép régi béke,
Mit visszazeng ma szívünk éneke.

Gyerünk, gyerünk... A Szepesség is elvár,
A lengyel hegyek hívón intenek
S valami bűvös ködben színesen száll,
Majd széjjeloszlik álomsereged:
A podolini takács és kísértet,
A vidámkedvű nyíri pajkosok...
Krudy Gyulánk! De más már itt az élet,
Mint amit fantáziád alkotott.

Oh, életünk! Te örök „Napraforgó”!
Miért fordulsz a naptól máma el?
Te őszi tarlón fonnyadó bús kóró,
Nekünk majd eztán itt ki énekel,
A kedves régi nyíri pajkosokról
Ki mond minekünk örök szép mesét
S tüzelve édes, mámortadó bortól,
Emlékeit nekünk ki osztja szét?

Merre vagy „Mákvirágok kertje”? Hová tűntél
Szent mámoroddal, jó Krudy Gyulánk, Mennyit hevültél, amíg itt kihűltél
Világtalan a csendes Óbudán?
A Margitsziget felett síri gyász van,
Szindbád a Dunán többé nem hajóz,
Nem látni többé őszi hervadásban,
Amint a platánok közt álmodoz.

Utazzunk tovább, régi nyíri pajkos!
Előttünk Pistolli úr utazik,
Szörnyű nótákat zeng a vén habajgós,
Késő Fannynál füzes bort iszik.
Bujdosón áll az élet... Álmos Andor
Evelinnek halk szavakkal mesél,
Maszkerádé kisasszony elbarangol
S fehéren száll Nyírségre le a tél.

Oh, régi magyar élet regélője!
Muzsikáló órád mért hallgat el,
Mért ragadt el a sír a temetőbe,
Echód ma nékünk miért nem felel,
Ahogy egykor zengetted e tájnak,
Szent mélységein élő életet,
Mely ha bár sokszor mély bánattal fájhat,
De vigaszunk kútja is benne lett.

Az élet halkabb lett egy csendes szívvel,
Mely soha nem kért és csak adott:
Szent álmot, mely már többé nem derít fel,
Elködlenek a boldog tegnapok...
Szindbád megérkezett a Wallhallába,
A vörös postakocsin célhoz ért, –
Béla cigány egy régi dallal várta
Fenn, az égben a régi hű vezért.

Akinek árván maradt birodalma:
A bűvös álmok, csendes éjtszakák,
Mit lágy nótaszó zeng ma vissza dalra,
Mint muzsikáló órák halk szavát,
Mit könyveid bár megőriznek nékünk,
De ködlovag már, ki azt írta mind,
Elszóródik az éjbe minden fényünk,
De ahogy most a múltak ködén nézünk,
Csodálkozó szemed ránk visszaint.

PALASOVSZKY BÉLA.