Krúdy Gyula. 1878–1968. Emlékkönyv az író születésének 90. évfordulójára. Szerkesztette, a szemelvényeket válogatta és a bibliográfiát összeállította: Katona Béla. Nyíregyháza, 1968. Szabolcs Megyei Lapkiadó Vállalat. 184 l. 12. t.

 

E könyvecske Szabolcs-Szatmár megye, közelebbről Nyíregyháza tiszteletadása nagy író-fiának, Krúdy Gyulának emléke előtt. A Nyíregyházi Tanárképző Főiskola Magyar Irodalmi Tanszékének munkatársai voltak e kötet létrehívói, közülük is elsősorban Katona Béla, a Krúdy-kutatás ismert munkása.

A kis kötet okán talán nem érdektelen néhány szót szólni a Krúdy-problémáról, – az író olvasottságáról, helyéről a XX. századi magyar próza történetében és az irodalomoktatásban.

A két világháború közötti magyar irodalmi fejlődés ismerői jól tudják, hogy a polgári társadalmi rendnek hány áldozata volt, hány félresiklott, zsákutcás vagy éppen kettétört írói pálya jelzi a pusztítást akár rejtett kritikai vallomásokban, akár – ez a gyakoribb – panasztalanul. Ha az irodalmi élet áldozatairól beszélünk, rendszerint a fiatalon meghalt, az elzüllött vagy más okokból elhallgatott írókra szoktunk gondolni. Pedig vannak a polgári társadalomnak másféle áldozatai is. Elismert tehetségek, folyóiratok, napilapok rovatainak állandó szereplői, az irodalom-történet jelentős fejezeteivé lett alkotók, de mégis áldozatok, mert végül magukra maradtak, elszigetelődtek az irodalmi élettől s az olvasóktól egyaránt.

Ilyen egyedi jelensége irodalmunknak Krúdy Gyula is. Az író látszólag a Kaffka Margit–Török Gyula–Lovik Károly sorba illeszkedik, ő is a dzsentri sírásói közül való, rokonai honorácior nemesek a Nyírségen, ő is büszke egykori negyvennyolcas nagyapjára. Ő is – mint a századforduló táján sokan – hozzákezd az egyetemi stúdiumokhoz, de természete s körülményei miatt nem végzi be azokat. Mint újságíró A Hét munkatársai között csakúgy jelen van, mint a Nyugat élcsapatában. Az első világháborút követő forradalmak lelkes híve és krónikása. A bukás után emigrál, majd hazatérve belekopik a csökkent színvonalú, szabadságában korlátozott irodalmi életbe. A népszerű prózaírók egyike lesz, díjakkal tüntetik ki, ám amikor 55 éves korában súlyos betegen meghal – halotti ágyánál gyertya világol, mert a kiegyenlítetlen számla miatt lakásából kikapcsolták a villanyt. Ezt a szinte sablonként is használható írói pályát még a Krúdy-legenda ismert motívumai is tovább színezik: az író csak balkézről, mellékesen ír, életének igazi színtere a kocsmaasztal, állomásai a szerelemre vágyó szépasszonyok – gáláns kalandok, hajnalba húzódó evés-ivások hőse ő, Rezeda Kázmér, Szomjas Guszti, Alvinczi Eduárd életre álmodója, rejtelmek, hangulatok romantikus ködlovagja. Mindebben sok a valóság –, de mindez nem a teljes igazság. A legenda formálói s terjesztői nem tudnak arról, hogy az író a legszorgalmasabb könyvtárlátogatók egyike volt s arra sincs magyarázat – életstílusa mellett hogyan volt ideje arra, hogy szinte felmérhetetlen, a Jókai 110 kötetet meghaladó nagyságú életművét létrehozza. Jelentősége, irodalomtörténeti helye máig sincs megnyugtatóan tisztázva.

Sajnos, olvasottsága sincs a Mikszáthé vagy a Móriczé közelében, a középiskolai irodalomoktatás szinte teljesen mellőzi, a főiskolai, az egyetemi oktatásban sem szerepel magas művészi rangjához illő mértékben. Pedig Krúdy, akit a múlt visszaálmodójának szoktak tartani, kegyetlenebből, leleplezőbben nézi a dzsentrit, mint Mikszáth vagy Bródy, Móricz vagy Kaffka Margit. „Szemtelen és becstelen osztályának nevezi őket, akiknek a váltóhamisításon kívül „nemzeti teendőjük a serházban a zsidó szidalmazása ... műveltségük a párbajkódex ismerete”, akik miatt „...szégyellette őseit a magyar ember”. Az már művészi probléma, hogy mindazt a rosszat, amit fajtájáról, a dzsentriről tud – bárminő leleplező legyen is az –, lírai önvallomásként írja meg. Így jön létre a különös Krúdy-hangulat, jelen és múlt egybekeverése – a modernnek, olykor szürrealistának tűnő időkezelés – olykor a magyar Proust emlegetése is. Ám az írót nem érdekli a modern prózai epika technikája, nem is szürrealista ő. Műveiben a magyar feudalizmus mozdíthatatlanságát ábrázolja, azt a valóságot, hogy itt a társadalmi remi az oka az élet irrealitásának, hogy itt csak a vegetatív élet valódi, s minden más valószínűtlen, ködbevont, mint az álom. Ez magyarázza az író magányosságát, egyedüliségét – gyakran emlegetett „különösségét” –, azt a drámai töltésű lírai reagálást és kritikai állásfoglalást, amelynek elemeit szülőföldjéről, ifjúságából, családi környezetéből, halálraítélt osztályából hozta magával. Krúdy mélyen elítélte, sőt megvetette azt a társadalmat, amelyet századunk prózájában oly egyedülálló eredetiséggel tudott ábrázolni.

Reménytelen pesszimizmussal nézte a világot, a reménytelenség, a félreértés vette körül művét és személyét.

Természetesen a Krúdy-emlékkönyv nem vállalkozhatott arra, hogy új eredményekkel gazdagítsa az egyébként elég szűkkörű Krúdy-kutatást. De a szülőföld ragaszkodását, mának szóló üzenetét elmondta, kifejezte mégis. A kis könyv két nagyobb fejezetre tagolódik. Az Emlékezések és Tanulmányok élén Katona Béla szépen kimunkált, a nyírségi, nyíregyházi vonatkozásokat gazdagon dokumentáló Krúdy-életrajza áll, amelyet – s ez csak fokozza az emlékkönyv valóban memoár-jellegét – jól egészít ki özv. dr. Votiskyné Krúdy Ilona, a legifjabb testvér s az író leánya, Krúdy Zsuzsa emlékezése. Barta András a Krúdy-kutatás problematikájából villant fel részleteket Egy határtalan életmű határai c. írásában. Az első fejezet értékes és az érdeklődők számára igen hasznos lezárása az író kötetben megjelent műveinek bibliográfiáját tartalmazza.

Az emlékkönyv második része „Vallomások a szülőföldről” címen különböző Krúdy-írásokat kínál az olvasónak. Emlékeket idéző gyermekkori tájakat, az egykori Kossuth főgimnáziumban gyűjtött élményeket, levél-részleteket s ez írások mindegyikének főszereplője a Nyírség, „ahol a gyermekkori őszök és az ifjúkori tavaszok” elrepültek felette, ahol a barna hajú nők termete oly karcsú, „mint a honfoglaló magyarok nyílvesszeje”, s ahol „a férfiak között sok a sasorrú, büszke tekintetű”.

A kis kötetet főként nyírségi vonatkozású képanyag zárja le. Reméljük, hogy a Krúdy-kultusz nemcsak megmarad, de lombosodik is majd Nyíregyházán s az országban. Az író műve a magyar próza legnagyobb teljesítményei közül való. Ápolni, olvasottá tenni mindenkinek kötelessége, aki szólhat, írhat róla, akinek nem közömbös nemzeti irodalmunk ügye.

Pálmai Kálmán

 

(Irodalomtörténeti Közlemények, 1971/3. 381-382. p.)