KRÚDY ÖRÖKSÉGE
A
szomszédos szobában feleségem
egyik volt tanítványa – kedves, fiatal fiú, tavaly végezte el a Dolgozók
gimnáziumát – referál nyári olvasmányairól. Csak félfüllel
hallgatom, mert közben egy kéziratot javítgatok –, de még így is megkap a fiú
tájékozottsága, biztos, önálló ítélete, szép lelkesedése, ami forróra hevül,
mikor az új Krúdy-kötetről kerül szó. Meglepődöm, mert alig másfél–két hete,
hogy a könyvkereskedők kirakataiban feltűnt a Mákvirágok kertje;
címlapjára Csillag Vera ecsetje néhány könnyed vonással florentinkalapos
hölgyeket és frakkos gavallérokat varázsolt, Krúdy egész világát. Erről folyik
a szó a szomszédban és gyorsan Kiderül, hogy fiatal barátunk az utóbbi években
megjelent valamennyi Krúdy-könyv boldog tulajdonosa, írásait »imádja«, s mikor –
engedve a kísértésnek – felkelek, hogy belekapcsolódjak a beszélgetésbe és
megkérdezem, hogy mit is szeret annyira ezekben a könyvekben, szinte
megszakítás nélkül ömlik belőle a szó: utánozhatatlan sajátos hangját, férfias,
szemérmes líráját, szétfolyó, laza szerkezeteit, amelyet rokonnak érez a
legmodernebb áramlatokkal, a múlt iránti csendes nosztalgiáját, vad
magányosságát – úgymond –, amellyel szembeszegült az egész világgal,
emberismeretét és gyökeres magyarságát, az egész életét, amely maga is olyan,
mint valami műalkotás, a különös zenét, amely írásaiból felhangzik és az egész,
alakja köré szövődött legendakört. Mindez persze formátlanul tör ki belőle, de
szavaiból minduntalan kicsap valami tűz, a védekezésnek és a lázadásnak a
hangja, ami megüt, amire felfigyelek, mert emlékeztet valamire.
Sok évvel
ezelőtt, a
harmincas évek végén mi is ugyanígy, helyes és helytelen érvekkel harcoltunk
Krúdy igazáért. Akkor ez afféle csendes lázadás volt, tiltakozás a hivatalos
esztétika, az iskolai irodalomoktatás pintérjenői
szelleme ellen, amely hűvös fanyalgással szólt Krúdyról, szigorúan számonkérve tőle a világos, áttekinthető kompozíciót,
elbeszéléseitől az úgynevezett cselekményt, álszent módon megrótta bujkáló
erotikáját, s tulajdonképpen javíthatatlan fecsegőnek tartotta, akinek nincs is
mondanivalója, s ha lenne, az is elveszne írásainak a megélhetés kényszere
által okozott elsietettségében. A Krúdy-rajongók akkori lelkes, kicsiny csapata
– írók, fiatal költők, egyetemi hallgatók láthatatlan szövetsége – körül belül
ugyanezen fegyverekkel harcolt Krúdy nagyságának elismertetéséért, s ha most
visszatekintve, volt is abban a rajongásban sok zavaros elem, irodalmi
sznobság, ha életének példájával, éppúgy, mint Adyéval, könnyelműségeinket,
haszontalan hajlamainkat akartuk igazolni: mégis volt benne tiltakozás a
hivatalos irodalom és a polgári ízlés ellen, a nemesebb hagyományok, s a
művészet magasabb rangja nevében. De honnan van ma ennek a fiatalembernek a
lázadó hangja? Ki ellen támad, kitől félti ma irodalmi eszményképét?
Arra riadok
gondolataimból, hogy
barátunk búcsúzkodik és elragadtatottságáért restellkedve
mentegetődzik. Próbálom megmagyarázni, hogy semmi oka sincs félteni Krúdyt,
hiszen tudtommal húsznál több kötete jelent meg az utóbbi években, halálában is
egyik »legtermékenyebb« szerzőnk – mint a kritikusok neveznék –, mikor nagy
meglepetésemre könyvet kért tőlem Krúdyról. Eleinte nem is értem, hová vág a
kérdés; Márai könyve jut eszembe, a Szindbád hazatér, de azután
elvetem, mert ez a regényes utánérzés nem a lényegről, hanem a mellékesről
beszél. Keresem Sőtér István szép tanulmányát
a Ködlovagokban, de a könyvet valamely irodalomkedvelő barátunk
elorozta. A gyűjteményt, melyben az újságokban megjelent baráti
visszaemlékezéseket, anekdotákat, rövid méltatásokat őrzöm, nem adhatom oda.
Ajánlom Kellér Andor vázlatos, találó
portréit, Szabó Ede szép bevezetését a Válogatott novellákhoz,
végül előkeresem Kelemen László vékony disszertációját – 1938-ban
készült Szegeden, Sík Sándor keze alatt –, amely mind a mai napig a
legrészletesebb elemzése Krúdy írásainak. Ezt nyújtom át. »Más most nem jut
eszembe« – mondom bizonytalanul. »Nem is juthat – szól most a
fiatalember, nagyon határozottan –, mert nincs. Krúdyról nem írnak, mert nem
realista« – mondja dacosan és elköszön.
Az ajtó bezárul, újra csönd van, mikor
bosszankodva a félreértéseken, meg a beszélgetés suta befejezésén, visszaülök
asztalomhoz és eltűnődöm a történteken. Elsősorban persze a mulasztáson, amit
azzal követtünk el, hogy nem adtunk valami tájékoztatást, valami iránytűt annak
a sok ezer olvasónak a kezébe, aki most merül el először a Krúdy-könyvek
ragyogó hullámaiba és örvényes mélyvizeibe, aki most issza először írásainak
elandalító, de nem veszélytelen italát. Hiába lapozom a folyóiratokat, nézem a
könyvjegyzékeket – sehol egy alapos ismertetés, sehol, egy összefoglaló
értékelés. Alig van már jelentősebb írónk, akit ne tettünk volna mérlegre:
Krúdyt magánya halála után is kísérné? Hogyan lehet, hogy ma Krúdy nevével
kétes irányzatok házalnak, hogy az ő nevével próbálnak bárkit is oppozícióba
szorítani azzal az irodalompolitikával szemben, amely munkáit tízezres
példányszámokban adja mindenki kezébe?
Nem, Krúdy
életműve nem azoké, akik szavát soha nem hallgatták meg, akik belső emigrációba
kényszerítették, akik süketen mentek el figyelmeztető intései mellett. Nem
azoké, akik részvétlenül nézték kétségbeejtő nyomorát és engedték, hogy utolsó,
egészen valószínűtlenül csodálatos novelláskötetét – Az élet álom címet
viselte – maga adja ki. Az író sajátja – ez szerepelt kiadó helyett a
címlapon. Krúdyra hivatkozni ma nincs joguk azoknak, akik megtagadták, akiknek
Krúdy realizmusa túlontúl sok volt, akik akkor azt vetették szemére, hogy
kiállt a Tanácsköztársaság mellett, hogy túlélésén bírálta a pusztuló gentryt, hogy túlsokat tárt fel a
polgári élet rút titkaiból.
Nem volt az övék soha. Csak mi vallhatjuk jogosan magunkénak Krúdy egész hagyatékát.
Bátran vállalhatjuk szembeszegülését az ellenforradalmi Magyarország egész
embertelen rendjével, magunkénak érezhetjük kezdeti iróniáját, majd megvető
undorát, amellyel elfordult az akkori magyar társadalomtól. Nem felejthetjük el
azt sem, hogyan emelkedett ki osztályából és vált Tolnai Lajos mellett,
a gentry legkérlelhetetlenebb bírálójává. Sokan úgy
látják, hogy megértéssel, szeretettel rajzolta a gentryt.
Nem így van: arcán nyoma sincs az elnéző mosolynak, ami Mikszáthnál bizony
eléggé gyakori. Az egyik legutóbbi történészvitán a dualizmus-kori társadalmi
kérdésekről szólva, a korszak egyik kitűnő specialistája, Hanák Péter,
frappáns módon azzal jellemezte a gentryt, hogy »a
középnemesség egy évszázadot átívelő pályafutásának kezdetén elsősorban gazda
volt, másodsorban politikus, literátor; a derekán elsősorban reformer,
másodsorban gazda; a végén már elsősorban gentry,
másodsorban gentry; törzsökös magyar hazafi és semmi
más.« Nos, Krúdy már a század elején így jellemezte saját korának gentryjét: »...aki Magyarországon gentrynek,
ennek a nemlétező, angolból felfuvalkodottan utánzott
fajtabélinek nevezi önmagát, az adóhivatalnok, vagy lókupec... Az angol gentry, a szolid, vagyonos, tisztavérű, megbízható és
Londonban többnyire saját házában megszálló vidéki uraság... – ez nincs
Magyarországon. Itt vannak félig elzüllött urak, akik végrendeletet, váltót,
kötelezvényt vakarnak, nemzeti teendőjük a serházban a zsidó szidalmazása,
tudatlanságuk a vidéki gimnázium alsó osztályában kapott bizonyítvány,
műveltségük a párbajkódex ismerete, dologtalanságuk a cinkotai
bádogos életfilozófiáján alapul és legjobb esetben Amerikában végzi nyomorban
és csalásban. Ez a becstelen és szemtelen osztály volt az, amely leginkább
veregette a mellét, hogy egyenes utóda ama dicső történelmi kasztnak, amely
hajdanában a magyar nemesség volt.” És fel kell figyelnünk arra is,
hogy hangja milyen meleggé, humánussá válik, mikor a parasztkunyhók lakóiról, a
munkáslakásokban otthonos ínségről beszél, hogyan telik meg őszinte részvéttel,
valahányszor a társadalmi élet perifériáira szorultak kerülnek szóba, zsokék,
pincérek, éjjeli lányok, kávéházi markőrök, akik között – maga is számkivetett –
a legszívesebben elidőzött.
Magunkénak
kell vallanunk, – de nem
kritika nélkül. Pontosan tisztázni kell majd realizmusának sajátságait,
határait is –, mert realista volt, ha azt nevezzük annak, akinek műve a
valóságot tükrözi. Fel kell fejteni, hogyan, miért vált kezén különös
játékszerré az Idő, miért fordult vissza a múltba. S beszélni kell
világnézetének gyengéiről, művészetének vitatható komponenseiről éppúgy, mint
életéről, melyben bizonyára több a tragikum, mintsem hogy derűs anekdotákkal el
lehetne intézni.
Mindezt
meg kell majd magyarázni, el kell őszintén mondani. De Krúdy öröksége mégis a
miénk. Senki nem veheti el tőlünk.
Pamlényi
Ervin
(Magyar Nemzet, 1961/203. /augusztus 27./ 7. p.)