Krúdy és
a gentry ügyében
Múltkori írásom Krúdy örökségéről keltett némi visszhangot; új anekdotákat hallottam, ismeretlenek
is felkerestek leveleikkel, visszatértek egy-egy gondolatra és olyan
kérdésekre, melyeket nem ismertem, vagy nem volt lehetőségem szólni róluk.
Ebben persze sok örvendetes is van: utal az irodalmi, társadalmi problémák
iránti érdeklődésre, másrészt mutatja az élmény erejét, amelyet Krúdy művei ma
is sugároznak. Elegendő is lenne' nyugtázni a beérkező sorokat, ha egy
részükben nem jutna kifejezésre néhány olyan nézet, ami közvetlenül érinti az utolsó
másfélszáz év magyar társadalmi fejlődésének egyik lényeges kérdését. Ez teszi
szükségessé, hogy visszatérjünk reá, elsősorban a gentry
problémájára.
Az egyik
észrevétel Krúdy és a gentry viszonyára vonatkozik A
kérdés úgy hangzik, hogy vajon Krúdy tényleg olyan szigorú bírálója,
kritikusa-e a gentrynek, mint én állítottam, s hogy
művei – éppen különös varázsuk folytán – nem ellenkezőleg hatnak-e, nem
keltenek-e meg nem érdemelt szimpátiákat Vajon Krúdy nem nagyon is belülről,
nem nagyon is mély együttérzéssel ábrázolja-e osztályát, vajon egész életműve
nem kifejeződése-e a gentry teljes dekadenciájának?
Valóban,
Krúdy belülről, nagyon
is belülről látja a gentryt; mint az orvos,
aki saját gyógyíthatatlan betegségéről kénytelen fellebbezhetetlen diagnózist
mondani. Hitelét, történeti valóságát azonban ez nem csökkenti, sőt még inkább
növeli, a látleletet megbízhatóbbá teszi. Hiszen az olyan valóban széles
pillantású, a társadalom mozgásának valamennyi áramát jól kitapintó író, mint Balzac
is, vajon nem ott a legmélyebb, a leghitelesebb, ahol saját osztályának, a
polgárságnak jellegzetes, feltörekvő alakjait örökíti meg? És vajon Lampedusa regénye, A párduc, nem azért
aratott-e oly nagy sikert a marxista kritika körében is, mert belülről rajzolta
meg az olasz arisztokrácia életét, egy történelmi sorsforduló mozgalmai
közepette. S véletlen-e vajon az, hogy a munkásosztály, a parasztság életének
legkitűnőbb rajzait, legbensőbb gondolatainak megörökítését éppen Gorkijnak,
Solohovnak, vagy József Attilának köszönhetjük? Kétségtelen: a
valóban nagy írók az egész társadalmat ragadják meg és mély bepillantást
engednek más osztályok életébe is. De ha Balzac arisztokrata
asszonyaira, vagy Flaubert vérszegény forradalmáraira gondolunk, azonnal
világossá lesz, hogy – bár az aprólékos gondú megfigyelés, a lélektani
ismeretek gyakran átlendítik az írót a nehézségeken – minden író a saját
osztályán belül van igazán otthon. Lampedusa leírja,
hogy hősét, Salina hercegét egyik birtokán, Donnafugatában, milyen ünnepélyes külsőségek között
fogadják. Ilyen fogadásokat már sokan leírtak, többnyire olyanok, akik a
fogadók között álltak, vagy kívülről szemlélték az ünnepséget. De A
párducnak az ad különös jelentőséget, hogy belőle most végre pontosan
megtudjuk, mit gondol az, akit fogadnak, maga a herceg. Igaz persze az is, hogy
így, belülről kevés író tud oly megvesztegethetetlen igazságérzettel ítélni
történelmileg egy osztály felett, mint a külső megfigyelő. De mégis, vajon a
német polgárság hanyatlásának menetét a maga teljes bonyolultságában nem Thomas
Mann ábrázolta-e a legmélyebben és a legárnyalatosabban, ennek a folyamatnak
belülről való megértése útján, és vajon nem ez a belülről való megértés teszi-e
olyan hitelessé a Thibault-család sorsának rajzát is.
Természetes,
hogy náluk mint Krúdynál is, nemegyszer megcsillan a rokonszenv fénye, a képet
nemegyszer elönti a megértés melege. Az olvasó bizony gyakran részvéttel,
sajnálkozással fordul egy rokonszenvesebb figura felé. De éppen ebben rejlik
ezeknek a műveknek egyik legvonzóbb erénye, hatásuk egyik titka ez. Mert úgy
mutatják be a német nagypolgárság, az olasz arisztokrácia, vagy éppen a magyar gentry hanyatlását, hogy az olvasó – rokonszenve ellenére
is – azonnal megérti e pusztulás történelmi szükségszerűségét, azt, hogy a
társadalmi-gazdasági fejlődés törvényszerű menetéről van szó, amelynek a kedves
alakok, egyéni tulajdonságaik ellenére is, kényszerítő hatalommal vannak
alávetve. Mindezt talán Csehov példázza a legjobban. Színdarabjaiban az
orosz földbirtokososztály élősdisége, tétlensége,
haszontalan álmodozásai, egyszóval pusztulásra ítéltsége olyan megrázó képekben
jő elő, hogy sorsát – Németh László finom megfigyelése szerint – még
azok is megkönnyezik, akik egykor a legenergikusabban alakították át a régi
Oroszország egész elkorhadt, embertelen, társadalmi rendszerét. Csehov a maga
halk, szelíd tónusú, s ezért hatásosabb művével megindító gyászbeszédet tart
egy osztály felett: de azoknak, akik sorsát esetleg megkönnyezik, még sincs
kétségük afelett, hogy az orosz földbirtokosság végérvényesen megérett a
pusztulásra.
Hasonló vonások figyelhetők meg Krúdy gentry-ábrázolásában
is. Nála azonban – erre nem árt felfigyelni –, nem a gentry
egésze jelenik meg; olvasói jobbára a tiszántúli, nyírségi gentry
életével ismerkednék meg, ennek a különös rezervátumnak hóbortos, bogaras,
züllött figuráival, akik évszámra nem mozdulnak ki otthonról, mert nincsen
csizmájuk, akik a családi pörök kedvező elintézéséről, nemlétező
örökségekről ábrándoznak, akik csak vadászatokról és lovakról tudnak beszélni,
s akiknek, mint Asszonyfái Gyurkának »három farkas, asszony, bor és kártya
kullog a nyomában«. Krúdy csak ezt a végső óráit élő, teljesen enervált gentryt látja és keveset beszél a basáskodó szolgabírákról,
a kormánypárti, vagy függetlenségi képviselőkről, a gentrynek
a hatalomban megmaradt részéről. Pedig történelmi szerepük megértéséhez ennek
ismerete is nélkülözhetetlen.
A levelek
egy másik része azt akarja bizonyítani, hogy kissé negatív az az értékelés,
ahogyan ma az irodalom és történettudomány a gentryt
tekinti. Igaza mellett nem kisebbek, mint Ady Endre, Justh Gyula,
Szinyei-Merse, vagy Eötvös Loránd neveit említi. E levelek
szerint a gentry, amely a század első évtizedében még
ilyen nagyságokat termelt ki magából, nem veszthette el történelmi
létjogosultságát. Történettudományunkban tényleg van egy olyan felfogás, amely
hajlik a teljesen negatív megítélés felé és a kuruckodó, »negyvennyolcas« gentry üres hazafiaskodásában, veszett nacionalizmusában a
haladó erők kifejlődésének, megerősödésének szempontjából szinte nagyobb
veszélyt lát, mint Tiszáék vad, de legalább nyílt, a
középrétegekre kisebb befolyású reakciójában. E felfogás szerint a gentrynek ez a szerepe a parasztság, kispolgárság és
értelmiség széles rétegeit tévesztette meg, vezette félre és így objektíve
jobban akadályozta a demokratikus erők kifejlődését, mint a nyílt reakció. E
szemléletben, nézetem szerint, is van némi túlzás: vitatható, hogy a megalkuvó
függetlenségieket tényleg kevesebbre kell-e becsülnünk, - mint a megalkuvás
nélküli hatvanheteseket. Ezekre a levelekre azonban mégis azt kell
válaszolnunk – anélkül, hogy belebocsátkoznánk az eredet megvitatásába az
említettek egyikénél, másikánál –, hogy Ady és Eötvös
Loránd nem a gentryre, Szinyei-Merse, Justh Gyula pedig
nem a gentry egészére jellemző. A gentry
egészére a Darányiak, Beöthyek, Rakovszkyak, az »erőskezű« belügyminiszterek,
főispánok, szolgabírák és rendőrkapitányok a jellemzőek, a
földbirtokos-nagytőkés uralkodóosztályok hű
kiszolgálói – sokszor hatalmának részesei is. A történelmileg jelentős szerepet
ők játsszák – s ez akkor is igaz, ha a század elején a gentry
egy szűk, elszegényedett szórványa kétségtelenül radikalizálódik, balra
tolódik. Ugyanúgy van ez, mint ahogy a magyar arisztokrácia egészét az Andrássyak és Tiszák, nem pedig Károlyi
Mihály útja jellemzi.
Krúdy
világából, különösen
a háború utáni regényeiből, ez a hatalmon levő gentry
már hiányzik, mint ahogyan ekkor már a magyar közéletben sem tölt be olyan
szerepet, mint a háború előtt. S a régi gentryre való
emlékezés bizonyos nosztalgiájának csak az ad felmentést, hogy azok, akik utána
jöttek, ha lehet, még rosszabbak. A gentry nevével,
gesztusaival és életvitelével ekkor már egy olyan réteg jelenik meg a magyar
politikában, amelynek semmi, de semmi köze sincs a XIX. század első felének
haladó középnemességéhez. Ezek az új emberek, Szerb Antal gentroid elemeknek nevezte őket, kétes
előneveikkel, ipszilonjaikkal, díszmagyarjaikkal, otthonos mozdulattal
telepednek be a gentry helyére, s válnak feltétel
nélküli, minden eddiginél készségesebb, lefelé kíméletlen, felfelé törleszkedő
kiszolgálóivá az arisztokráciának és nagytőkének. A háború utáni évtizedben
Krúdy már ezt látta maga körül és pillantása talán ezért is válik fátyolossá,
mikor a múlt század végéről van szó. Azonban soha nem felejt, nem bocsát meg
semmit. Írásai »biedermeierbe göngyölt bombák; ártatlan, mi több, hívogató
‚Tokaji aszú’, vagy ‚Egri bikavér’ felírású palackban: vitriol« – mint Hatvany
Lajos írja egyik levelében.
S az igazi
gentry további sorsa? Számomra – hogy stílusosan, anekdotával fejezzem
be –, a gentry útjának végét az a történet
szimbolizálja, amelyet a harmincas évek végefelé
hallottam, mikor a walesi herceg Budapesten járt. Egyik este társaságával
együtt a herceg megjelent egy budai étteremben, amelyből erre az estére a
közönséget kizárták. A sarokban telepedtek le. A terem közepén pedig, éles
megvilágításban egy idősödő úr ült, nagynevű gentry-család
sarjadéka, országgyűlési képviselő. Ő volt az, aki a kormány felkérésére –
anélkül, hogy a magas vendégek szóbaereszkedtek volna
vele – bemutatta, hogyan mulat egy igazi magyar úr: pohártöréssel, cigánnyal,
tánccal. Ez a »mutatvány« bizonyosan több volt, mint egyszerű epizód: benne egy
egész osztály fejezte ki legbensőbb lényegét, kifejezte pusztulásának
szükségszerűségét. Ez volt a gentry a mélyponton.
Később
hallottam, hogy a képviselőt Magyarország kultuszminiszterévé nevezték ki.
Pamlényi
Ervin
(Magyar Nemzet, 1961/215. /szeptember 10./ 5. p.)