Krúdy és a gentry ügyében

 

Múltkori írásom Krúdy örökségéről keltett némi visszhangot; új anekdotákat hallottam, ismeretlenek is felkerestek leveleikkel, visszatértek egy-egy gondolatra és olyan kérdésekre, melyeket nem ismertem, vagy nem volt lehetőségem szólni róluk. Ebben persze sok örvendetes is van: utal az irodalmi, társadalmi problémák iránti érdeklődésre, másrészt mutatja az élmény erejét, amelyet Krúdy művei ma is sugároznak. Elegendő is lenne' nyugtázni a beérkező sorokat, ha egy részükben nem jutna kifejezésre néhány olyan nézet, ami közvetlenül érinti az utolsó másfélszáz év magyar társadalmi fejlődésének egyik lényeges kérdését. Ez teszi szükségessé, hogy visszatérjünk reá, elsősorban a gentry problémájára.

Az egyik észrevétel Krúdy és a gentry viszonyára vonatkozik A kérdés úgy hangzik, hogy vajon Krúdy tényleg olyan szigorú bírálója, kritikusa-e a gentrynek, mint én állítottam, s hogy művei – éppen különös varázsuk folytán – nem ellenkezőleg hatnak-e, nem keltenek-e meg nem érdemelt szimpátiákat Vajon Krúdy nem nagyon is belülről, nem nagyon is mély együttérzéssel ábrázolja-e osztályát, vajon egész életműve nem kifejeződése-e a gentry teljes dekadenciájának?

Valóban, Krúdy belülről, nagyon is belülről látja a gentryt; mint az orvos, aki saját gyógyíthatatlan betegségéről kénytelen fellebbezhetetlen diagnózist mondani. Hitelét, történeti valóságát azonban ez nem csökkenti, sőt még inkább növeli, a látleletet megbízhatóbbá teszi. Hiszen az olyan valóban széles pillantású, a társadalom mozgásának valamennyi áramát jól kitapintó író, mint Balzac is, vajon nem ott a legmélyebb, a leghitelesebb, ahol saját osztályának, a polgárságnak jellegzetes, feltörekvő alakjait örökíti meg? És vajon Lampedusa regénye, A párduc, nem azért aratott-e oly nagy sikert a marxista kritika körében is, mert belülről rajzolta meg az olasz arisztokrácia életét, egy történelmi sorsforduló mozgalmai közepette. S véletlen-e vajon az, hogy a munkásosztály, a parasztság életének legkitűnőbb rajzait, legbensőbb gondolatainak megörökítését éppen Gorkijnak, Solohovnak, vagy József Attilának köszönhetjük? Kétségtelen: a valóban nagy írók az egész társadalmat ragadják meg és mély bepillantást engednek más osztályok életébe is. De ha Balzac arisztokrata asszonyaira, vagy Flaubert vérszegény forradalmáraira gondolunk, azonnal világossá lesz, hogy – bár az aprólékos gondú megfigyelés, a lélektani ismeretek gyakran átlendítik az írót a nehézségeken – minden író a saját osztályán belül van igazán otthon. Lampedusa leírja, hogy hősét, Salina hercegét egyik birtokán, Donnafugatában, milyen ünnepélyes külsőségek között fogadják. Ilyen fogadásokat már sokan leírtak, többnyire olyanok, akik a fogadók között álltak, vagy kívülről szemlélték az ünnepséget. De A párducnak az ad különös jelentőséget, hogy belőle most végre pontosan megtudjuk, mit gondol az, akit fogadnak, maga a herceg. Igaz persze az is, hogy így, belülről kevés író tud oly megvesztegethetetlen igazságérzettel ítélni történelmileg egy osztály felett, mint a külső megfigyelő. De mégis, vajon a német polgárság hanyatlásának menetét a maga teljes bonyolultságában nem Thomas Mann ábrázolta-e a legmélyebben és a legárnyalatosabban, ennek a folyamatnak belülről való megértése útján, és vajon nem ez a belülről való megértés teszi-e olyan hitelessé a Thibault-család sorsának rajzát is.

Természetes, hogy náluk mint Krúdynál is, nemegyszer megcsillan a rokonszenv fénye, a képet nemegyszer elönti a megértés melege. Az olvasó bizony gyakran részvéttel, sajnálkozással fordul egy rokonszenvesebb figura felé. De éppen ebben rejlik ezeknek a műveknek egyik legvonzóbb erénye, hatásuk egyik titka ez. Mert úgy mutatják be a német nagypolgárság, az olasz arisztokrácia, vagy éppen a magyar gentry hanyatlását, hogy az olvasó – rokonszenve ellenére is – azonnal megérti e pusztulás történelmi szükségszerűségét, azt, hogy a társadalmi-gazdasági fejlődés törvényszerű menetéről van szó, amelynek a kedves alakok, egyéni tulajdonságaik ellenére is, kényszerítő hatalommal vannak alávetve. Mindezt talán Csehov példázza a legjobban. Színdarabjaiban az orosz földbirtokososztály élősdisége, tétlensége, haszontalan álmodozásai, egyszóval pusztulásra ítéltsége olyan megrázó képekben jő elő, hogy sorsát – Németh László finom megfigyelése szerint – még azok is megkönnyezik, akik egykor a legenergikusabban alakították át a régi Oroszország egész elkorhadt, embertelen, társadalmi rendszerét. Csehov a maga halk, szelíd tónusú, s ezért hatásosabb művével megindító gyászbeszédet tart egy osztály felett: de azoknak, akik sorsát esetleg megkönnyezik, még sincs kétségük afelett, hogy az orosz földbirtokosság végérvényesen megérett a pusztulásra.

Hasonló vonások figyelhetők meg Krúdy gentry-ábrázolásában is. Nála azonban – erre nem árt felfigyelni –, nem a gentry egésze jelenik meg; olvasói jobbára a tiszántúli, nyírségi gentry életével ismerkednék meg, ennek a különös rezervátumnak hóbortos, bogaras, züllött figuráival, akik évszámra nem mozdulnak ki otthonról, mert nincsen csizmájuk, akik a családi pörök kedvező elintézéséről, nemlétező örökségekről ábrándoznak, akik csak vadászatokról és lovakról tudnak beszélni, s akiknek, mint Asszonyfái Gyurkának »három farkas, asszony, bor és kártya kullog a nyomában«. Krúdy csak ezt a végső óráit élő, teljesen enervált gentryt látja és keveset beszél a basáskodó szolgabírákról, a kormánypárti, vagy függetlenségi képviselőkről, a gentrynek a hatalomban megmaradt részéről. Pedig történelmi szerepük megértéséhez ennek ismerete is nélkülözhetetlen.

A levelek egy másik része azt akarja bizonyítani, hogy kissé negatív az az értékelés, ahogyan ma az irodalom és történettudomány a gentryt tekinti. Igaza mellett nem kisebbek, mint Ady Endre, Justh Gyula, Szinyei-Merse, vagy Eötvös Loránd neveit említi. E levelek szerint a gentry, amely a század első évtizedében még ilyen nagyságokat termelt ki magából, nem veszthette el történelmi létjogosultságát. Történettudományunkban tényleg van egy olyan felfogás, amely hajlik a teljesen negatív megítélés felé és a kuruckodó, »negyvennyolcas« gentry üres hazafiaskodásában, veszett nacionalizmusában a haladó erők kifejlődésének, megerősödésének szempontjából szinte nagyobb veszélyt lát, mint Tiszáék vad, de legalább nyílt, a középrétegekre kisebb befolyású reakciójában. E felfogás szerint a gentrynek ez a szerepe a parasztság, kispolgárság és értelmiség széles rétegeit tévesztette meg, vezette félre és így objektíve jobban akadályozta a demokratikus erők kifejlődését, mint a nyílt reakció. E szemléletben, nézetem szerint, is van némi túlzás: vitatható, hogy a megalkuvó függetlenségieket tényleg kevesebbre kell-e becsülnünk, - mint a megalkuvás nélküli hatvanheteseket. Ezekre a levelekre azonban mégis azt kell válaszolnunk – anélkül, hogy belebocsátkoznánk az eredet megvitatásába az említettek egyikénél, másikánál –, hogy Ady és Eötvös Loránd nem a gentryre, Szinyei-Merse, Justh Gyula pedig nem a gentry egészére jellemző. A gentry egészére a Darányiak, Beöthyek, Rakovszkyak, az »erőskezű« belügyminiszterek, főispánok, szolgabírák és rendőrkapitányok a jellemzőek, a földbirtokos-nagytőkés uralkodóosztályok hű kiszolgálói – sokszor hatalmának részesei is. A történelmileg jelentős szerepet ők játsszák – s ez akkor is igaz, ha a század elején a gentry egy szűk, elszegényedett szórványa kétségtelenül radikalizálódik, balra tolódik. Ugyanúgy van ez, mint ahogy a magyar arisztokrácia egészét az Andrássyak és Tiszák, nem pedig Károlyi Mihály útja jellemzi.

Krúdy világából, különösen a háború utáni regényeiből, ez a hatalmon levő gentry már hiányzik, mint ahogyan ekkor már a magyar közéletben sem tölt be olyan szerepet, mint a háború előtt. S a régi gentryre való emlékezés bizonyos nosztalgiájának csak az ad felmentést, hogy azok, akik utána jöttek, ha lehet, még rosszabbak. A gentry nevével, gesztusaival és életvitelével ekkor már egy olyan réteg jelenik meg a magyar politikában, amelynek semmi, de semmi köze sincs a XIX. század első felének haladó középnemességéhez. Ezek az új emberek, Szerb Antal gentroid elemeknek nevezte őket, kétes előneveikkel, ipszilonjaikkal, díszmagyarjaikkal, otthonos mozdulattal telepednek be a gentry helyére, s válnak feltétel nélküli, minden eddiginél készségesebb, lefelé kíméletlen, felfelé törleszkedő kiszolgálóivá az arisztokráciának és nagytőkének. A háború utáni évtizedben Krúdy már ezt látta maga körül és pillantása talán ezért is válik fátyolossá, mikor a múlt század végéről van szó. Azonban soha nem felejt, nem bocsát meg semmit. Írásai »biedermeierbe göngyölt bombák; ártatlan, mi több, hívogató ‚Tokaji aszú’, vagy ‚Egri bikavér’ felírású palackban: vitriol« – mint Hatvany Lajos írja egyik levelében.

S az igazi gentry további sorsa? Számomra – hogy stílusosan, anekdotával fejezzem be –, a gentry útjának végét az a történet szimbolizálja, amelyet a harmincas évek végefelé hallottam, mikor a walesi herceg Budapesten járt. Egyik este társaságával együtt a herceg megjelent egy budai étteremben, amelyből erre az estére a közönséget kizárták. A sarokban telepedtek le. A terem közepén pedig, éles megvilágításban egy idősödő úr ült, nagynevű gentry-család sarjadéka, országgyűlési képviselő. Ő volt az, aki a kormány felkérésére – anélkül, hogy a magas vendégek szóbaereszkedtek volna vele – bemutatta, hogyan mulat egy igazi magyar úr: pohártöréssel, cigánnyal, tánccal. Ez a »mutatvány« bizonyosan több volt, mint egyszerű epizód: benne egy egész osztály fejezte ki legbensőbb lényegét, kifejezte pusztulásának szükségszerűségét. Ez volt a gentry a mélyponton.

Később hallottam, hogy a képviselőt Magyarország kultuszminiszterévé nevezték ki.

Pamlényi Ervin

 

(Magyar Nemzet, 1961/215. /szeptember 10./ 5. p.)