Alig néhány nappal halálának harmincadik
évfordulója előtt új Krúdy-kötet díszíti a könyvesboltok kirakatait, a Hét bagoly
és a Boldogult úrfikoromban
új ediciója. Fedőlapján Csillag
Vera finom, színezett tusrajzát láthatjuk: Podolini
Lajos alszolgabíró, Vilmosi Vilmácska és Kacskovics,
az álmatlan úriember igyekszenek a lóvasút felé, a hóborította Szigeten, szürke
ég alatt. A könyv utószava, Sőtér István
ragyogó esszéje — szemben a már tűrhetetlenül modorossá váló, Krúdyt utánzó,
stílusát vizenyőssé oldó előszavakkal és megemlékezésekkel —, az író iránti
mély rokonszenvvel, de az irodalomtörténész kötelező tárgyilagosságával,
mértéktartásával vázolja fel Krúdy pályaképét.
Az utóbbi évek néhány Krúdy-méltatása, Sőtér
tanulmánya és Benedek Marcell bölcs
megnyitóbeszéde a Szabó Ervin Könyvtár Krúdy-emlékkiállításán azonban többet
is jelentenek, mint a szokásos megemlékezéseket egy nagy író életművéről:
fordulatot sejtetnek Krúdy értékelésében, pontosabban az értékelés
szempontjaiban, fordulatot Krúdy korszerű és reális ábrázolása felé. Kiutat
mutatnak a Krúdy-legendából, a Krúdy-mítoszból, melynek ködében, ingoványaiban
már-már elsüllyedni látszott a másik, az igazi Krúdy.
Mert vele is olyasvalami történt az elmúlt évtizedekben,
mint Ady Endrével egy ideig halála
után: az élete körüli mítosz szinte elborította a költőt, a Három
Holló hőse szinte eltakarta a Rohanunk a
forradalomba íróját. A Krúdy-legenda is a mű, illetőleg annak
mélyebb értelmezése helyett az író életét állította az előtérbe, az óbudai
kiskocsmák törzsvendégét, a Valéria-kávéházi mulatozások nagy erejű
főszereplőjét, a cigányzene — a magyar mákony — rabját (még a mostani
emlékkiállítás megnyitásán is egyik öreg cigánya játszott!); megemlékeztek
háromnapos lumpolásairól, tabáni vendéglőkben, pesti éttermekben töltött
napjairól, furcsa vonásairól, különc szokásairól. Aki pedig munkáiról szólt,
az is elsősorban a biedermeier hangulatot, a romantikus idillt emlegette, a
gordonkahangot, könnyes szerelmeket, Szindbád álmodozását — szóval mindazt,
ami az érzelmekre hat, ami a hazai füleknek annyira kedves. Nem is volt ebben
semmi hazugság, semmi félrevezetés, arcképéhez, műveihez ezek is szervesen
hozzátartoznak. De egészben véve mindez mégiscsak édes, málnaszörp volt, limonádé
volt — a valóság erős és keserű itala helyett.
Mert nem mondottuk el — holott el kellett volna mondani —, hogy a
magyar századvég és századelő oly sok kitűnő magyar írójának (Ady Endrétől
Cholnoky Viktorig, Csáth
Gézától Krúdy Gyuláig ível a sor) hányatott élete, káros szenvedélye, alkoholizmusa
nem a bohémia romantikus kelléke, nem a »tipikus«
magyar sírvavigadás virtusos megnyilvánulása, hanem
valódi tragédia és bár egyéni hajlamaiknak is részük van benne, életvitelük,
ilyen életmódjuk végső oka az akkori magyar társadalmi viszonyokban, abban az
elmaradt félfeudális, ellentétektől szaggatott magyar társadalomban rejlik,
amelyiken — hallgatva vagy tiltakozva — mindig kívül álltak, pontosabban kívül
rekesztették őket. Krúdy egyenesen az élet perifériáira szorult, Herczeg Ferenc és Pekár Gyula napsugaras jóléte mellett
gyakran kellett filléres gondokkal megküzdenie. A magyar társadalom éppen
csak megtűrte, de el nem ismerte, a díszt, a megbecsülés jeleit megtagadta tőle.
A Krúdy-legenda mélyén ez a keserű valóság rejlik: egy elégedetlen, halálra
sértett, de makacsul és szemérmesen hallgató író önemésztő, tragikus élete.
Nem szabad tehát ebből a kényszerűségből erényt, a szomorú valóságból legendát
gyártani.
S ide tartozik az is, amire Sőtér
tanulmányában is erős hangsúly esik, mikor megállapítja, hogy Krúdynak a tízes
évekig tartó, idillikus-romantikus korszakát hogyan váltja fel később, a
háború alatt és után, egy realisztikusabb látásmód. A legenda itt is félrevezetett,
mikor általában élete első szakaszára helyezte a hangsúlyt és az idillben elmosta
második korszakát. Ezzel a későbbi periódusával kapcsolatban Sőtérnek nyilván igaza van abban, hogy a kritikán túl, a
tiltakozásig ritkán jutott el. Sőt, még azt is lehet vitatni, hogy
társadalomkritikája mennyire tudatos; nem csupán spontán és hű visszatükröződése-e
műve az akkori társadalmi viszonyoknak?
De a tudatosság, szándékosság kérdése voltaképpen mégis
másodrendű amellett, hogy mit is fejez ki Krúdy életműve. A legenda itt is
sokáig tévútra vezetett bennünket: az idilli szemlélet bűvöletében, Krúdy
sajátos lírájának varázsitalától is elkábulva, mintha nem néztünk volna
eléggé műveinek mélyére; figyelmünket túlságosan is lekötötte a felszínen
mozgó fények és árnyak kedves játéka, és mintha kicsit visszarettentünk volna
a mélyben kavargó árnyaktól.
Mert a kép, amelyik így elénktárul, egyáltalán nem idilli. Csak legjellemzőbb írásait
említjük. A vörös postakocsi bevezetésében azt írja regényéről, hogy témája »ostobák
és okosak találkája, tolvajok és hamis pénzverők gyülekezete, a becsületes
ember, mint a fehér holló, ellenben több
ékszerrel és erkölccsel kalmárkodó úr és hölgy: a pesti vásár,
amint valaki az ablakon át nézi a dolgokat. Az urak és hölgyek ruha nélkül
közlekednek, a sánta ördög benéz a háztetőtökön, a halottak igen jól tették,
hogy elszöktek a városból«. A Napraforgóban — ebben az oly
emlékezetes regényében — kitartott fiúk, halálosan elfáradt gentryk,
aberrált úrikisasszonyok forgolódnak a színen és
bizonyára Pistolinak, a nyírségi Falstaffnak van
igaza, mikor átkozódva készül elhagyni a tájat. Az útitárs
felejthetetlen oldalain a kisváros elevenedik meg, kikapós és megvásárolható
asszonyaival, korrupt hírlapíróival, korlátolt kispolgáraival és bizonyára nem
véletlen, hogy az egyetlen tisztalelkű leány a halálba menekül előlük azon a
jeges, téli éjszakán. Olvassuk csak el: mit mesél a pesti úrivilágról,
a nagypolgárság unatkozó asszonyairól és férjeiről, Az
asszonyságok díjá-nak
lapjain hallgassuk csak meg Kisilonka Jácintnak, a Nagy
kópé óbudai nőorvosának bizalmas vallomásait, figyeljük csak meg
közelebbről, a díszletek mögé pillantva, Damasztiné,
e tisztes özvegy »leánynevelő« intézetét. S micsoda realizmussal jellemzi egy
élveteg úrnő volt szerelmeit, a katonát, a költőt és a papot az Őszi
versenyek lapjain Bennek, az elcsapott
zsokénak. A tegnapok ködlovagjai-nak
arcképcsarnoka is valójában az író elvesztett illúzióinak nagy temetője. Végül
itt van a most újra megjelent kisregény, a Boldogult úrfikoromban: vajon ábrázolta-e valaki
kegyetlenebbül és kíméletlenebbül ezt az egész, önmagát túlélt pesti
társadalmat, bűnös tétlenségével, hiábavaló életével, nevetséges gondjaival, a
valóság elől az álmokba, torz kalandokba menekülő alakjaival, gondnokság alatt álló hőseivel, hamis
tekintélyeivel, egész beteges tehetetlenségével.
Igen, Krúdy világában nemcsak az érzékeny lelkű,
gáláns lovagok, nemcsak a titkos szerelmek törékeny hölgyei ábrándoznak
levendulaillatú szobáikban, vagy a cukrászda átlátszó, grenadin függönyei mögött.
Élete utolsó húsz esztendejében regényei, novellái más alakokkal telnek meg, s
ezek nemcsak a társadalom kitaszítottjai. Madame Louise
szalonjában a magyar arisztokrácia legfényesebb neveivel találkozunk,
egy-egy nagy futtatáson Szemere Miklós, e vakmerő hazárdőr mellett az egész
pesti társaság felvonul, egy kártyaparti története éles fényt vet a kaszinó
egész világára. De »jó családból« való alakjai közt is sok a kitartott
szépfiú, sok a krakéler párbajhős, a megvesztegethető hírlapíró és politikus,
sok a lecsúszott gentry, aki az árvák pénzével
»manipulál«, sok a kéteshírű kereskedő, a hirtelenül
meggazdagodott bérlő. S mellettük persze egy széles »társadalmon kívüli« réteg:
írók és színészek, pincérek, zsokék, borbélyok és kávéházi markőrök. S vajon
nőalakjai? Köztük még fel-feltűnik egy ártatlan gyermekleány gyöngéd kézzel
megrajzolt portréja: a többség nem közülük való. Tétlen, unatkozó pesti
»úrinők«, kalandleső »fehérmájú« asszonyok, akik kitartják lovagjaikat és
leányok, akiket vénemberek pénzelnek, könnyen elcsábított falusi ártatlanságok;
még a legderekabbak a cselédjeiket pofozó vidéki gazdaasszonyok. S a szerelem
színhelye már nem annyira a Bástyasétány, a cukrászda vagy a budai kiskocsma,
mint inkább a nyilvános ház, az orfeumi szeparé, a garniszálloda
vagy éppen a lefüggönyözött ablakú fiákker, ahol nem
éppen idillikus dolgok történnek.
Krúdy
társadalomképével kapcsolatban Hatvany Lajosnak volt igaza: műve »ártatlan, mi több,
hívogató ,Tokaji aszú’ vagy ,Egri
bikavér’ felírású palackban: vitriol«.
Tudomásul kell vennünk,
Krúdy világa szélesebb, reálisabb,
gazdagabb, minthogy azt az idillbe lehetne szorítani. Az öregedő Krúdy ezt a
világot rajzolja hűségesen, szakadatlanul, ennek a kapitálizálódó
Pestnek a krónikása, amelyről a leghívebb képet ő hagyta ránk örökül. Történeteit
néha aranyfüsttel futtatta be, a nagyon is kiáltó színeket férfias lírájával
pasztellre festi, írásai tele vannak az elesettek iránti gyöngéd részvéttel:
de tele vannak egy megvesztegethetetlen moralista ítéleteivel is, őszinte
megvetéssel e romlott és haszontalan világ iránt. Ideje, hogy felismerjük: írói
tehetség, bátorság, kritikai mélység tekintetében Móricz Zsigmond
és Nagy Lajos mellett van a helye.
Pamlényi Ervin
(Magyar Nemzet,
1963/108. /május 11./ 5. p.)