A másik Krúdy

 

Alig néhány nappal halálának harmincadik évfordu­lója előtt új Krúdy-kötet díszí­ti a könyvesboltok kirakatait, a Hét bagoly és a Boldogult úrfikoromban új ediciója. Fe­dőlapján Csillag Vera finom, színezett tusrajzát láthatjuk: Podolini Lajos alszolgabíró, Vilmosi Vilmácska és Kacskovics, az álmatlan úriember igyekszenek a lóvasút felé, a hóborította Szigeten, szürke ég alatt. A könyv utószava, Sőtér István ragyogó esszéje — szemben a már tűrhetetlenül modorossá váló, Krúdyt után­zó, stílusát vizenyőssé oldó előszavakkal és megemlékezé­sekkel —, az író iránti mély rokonszenvvel, de az irodalomtörténész kötelező tárgyilagos­ságával, mértéktartásával vá­zolja fel Krúdy pályaképét.

Az utóbbi évek néhány Krúdy-méltatása, Sőtér tanul­mánya és Benedek Marcell bölcs megnyitóbeszéde a Sza­bó Ervin Könyvtár Krúdy-emlékkiállításán azonban töb­bet is jelentenek, mint a szo­kásos megemlékezéseket egy nagy író életművéről: fordula­tot sejtetnek Krúdy értékelé­sében, pontosabban az értéke­lés szempontjaiban, fordulatot Krúdy korszerű és reális áb­rázolása felé. Kiutat mutatnak a Krúdy-legendából, a Krúdy-mítoszból, melynek ködében, ingoványaiban már-már el­süllyedni látszott a másik, az igazi Krúdy.

Mert vele is olyasvalami tör­tént az elmúlt évtizedekben, mint Ady Endrével egy ideig halála után: az élete körüli mítosz szinte elborította a köl­tőt, a Három Holló hőse szin­te eltakarta a Rohanunk a forradalomba íróját. A Krúdy-legenda is a mű, illetőleg an­nak mélyebb értelmezése he­lyett az író életét állította az előtérbe, az óbudai kiskocsmák törzsvendégét, a Valéria-kávéházi mulatozások nagy erejű főszereplőjét, a cigányzene — a magyar mákony — rabját (még a mostani emlékkiállítás megnyitásán is egyik öreg ci­gánya játszott!); megemlékez­tek háromnapos lumpolásairól, tabáni vendéglőkben, pesti ét­termekben töltött napjairól, furcsa vonásairól, különc szo­kásairól. Aki pedig munkáiról szólt, az is elsősorban a bie­dermeier hangulatot, a roman­tikus idillt emlegette, a gordonkahangot, könnyes szerel­meket, Szindbád álmodozását — szóval mindazt, ami az ér­zelmekre hat, ami a hazai fü­leknek annyira kedves. Nem is volt ebben semmi hazugság, semmi félrevezetés, arcképé­hez, műveihez ezek is szerve­sen hozzátartoznak. De egész­ben véve mindez mégiscsak édes, málnaszörp volt, limo­nádé volt — a valóság erős és keserű itala helyett.

Mert nem mondottuk el — holott el kellett volna mondani —, hogy a magyar szá­zadvég és századelő oly sok kitűnő magyar írójának (Ady Endrétől Cholnoky Viktorig, Csáth Gézától Krúdy Gyuláig ível a sor) hányatott élete, káros szenvedélye, alkoholizmu­sa nem a bohémia romantikus kelléke, nem a »tipikus« magyar sírvavigadás virtusos megnyil­vánulása, hanem valódi tragé­dia és bár egyéni hajlamaik­nak is részük van benne, élet­vitelük, ilyen életmódjuk vég­ső oka az akkori magyar társadalmi viszonyokban, abban az elmaradt félfeudális, ellen­tétektől szaggatott magyar tár­sadalomban rejlik, amelyiken — hallgatva vagy tiltakozva — mindig kívül álltak, ponto­sabban kívül rekesztették őket. Krúdy egyenesen az élet peri­fériáira szorult, Herczeg Fe­renc és Pekár Gyula napsugaras jóléte mellett gyakran kel­lett filléres gondokkal meg­küzdenie. A magyar társada­lom éppen csak megtűrte, de el nem ismerte, a díszt, a meg­becsülés jeleit megtagadta tő­le. A Krúdy-legenda mélyén ez a keserű valóság rejlik: egy elégedetlen, halálra sértett, de makacsul és szemérmesen hall­gató író önemésztő, tragikus élete. Nem szabad tehát ebből a kényszerűségből erényt, a szomorú valóságból legendát gyártani.

S ide tartozik az is, amire Sőtér tanulmányában is erős hangsúly esik, mikor megálla­pítja, hogy Krúdynak a tízes évekig tartó, idillikus-roman­tikus korszakát hogyan vált­ja fel később, a háború alatt és után, egy realisztikusabb lá­tásmód. A legenda itt is fél­revezetett, mikor általában élete első szakaszára helyezte a hangsúlyt és az idillben el­mosta második korszakát. Ez­zel a későbbi periódusával kapcsolatban Sőtérnek nyilván igaza van abban, hogy a kri­tikán túl, a tiltakozásig ritkán jutott el. Sőt, még azt is lehet vitatni, hogy társadalomkriti­kája mennyire tudatos; nem csupán spontán és hű vissza­tükröződése-e műve az akkori társadalmi viszonyoknak?

De a tudatosság, szándékos­ság kérdése voltaképpen mégis másodrendű amellett, hogy mit is fejez ki Krúdy életmű­ve. A legenda itt is sokáig tév­útra vezetett bennünket: az idilli szemlélet bűvöletében, Krúdy sajátos lírájának va­rázsitalától is elkábulva, mint­ha nem néztünk volna eléggé műveinek mélyére; figyelmün­ket túlságosan is lekötötte a felszínen mozgó fények és ár­nyak kedves játéka, és mintha kicsit visszarettentünk volna a mélyben kavargó árnyaktól.

Mert a kép, amelyik így elénktárul, egyáltalán nem idilli. Csak legjellemzőbb írá­sait említjük. A vörös posta­kocsi bevezetésében azt írja regényéről, hogy témája »os­tobák és okosak találkája, tol­vajok és hamis pénzverők gyü­lekezete, a becsületes ember, mint a fehér holló, ellenben több ékszerrel és erkölccsel kalmárkodó úr és hölgy: a pes­ti vásár, amint valaki az abla­kon át nézi a dolgokat. Az urak és hölgyek ruha nélkül közlekednek, a sánta ördög be­néz a háztetőtökön, a halottak igen jól tették, hogy elszöktek a városból«. A Napraforgóban — ebben az oly emlékezetes regényében — kitartott fiúk, halálosan elfáradt gentryk, aberrált úrikisasszonyok for­golódnak a színen és bizonyára Pistolinak, a nyírségi Falstaffnak van igaza, mikor átkozódva készül elhagyni a tájat. Az útitárs felejthetetlen oldalain a kisváros elevenedik meg, kikapós és megvásárolható asszonyaival, korrupt hírlapírói­val, korlátolt kispolgáraival és bizonyára nem véletlen, hogy az egyetlen tisztalelkű leány a halálba menekül előlük azon a jeges, téli éjszakán. Olvassuk csak el: mit mesél a pesti úri­világról, a nagypolgárság unat­kozó asszonyairól és férjeiről, Az asszonyságok díjá-nak lap­jain hallgassuk csak meg Kisilonka Jácintnak, a Nagy kópé óbudai nőorvosának bizalmas vallomásait, figyeljük csak meg közelebbről, a díszletek mögé pillantva, Damasztiné, e tisztes özvegy »leánynevelő« intézetét. S micsoda realiz­mussal jellemzi egy élveteg úrnő volt szerelmeit, a kato­nát, a költőt és a papot az Őszi versenyek lapjain Bennek, az elcsapott zsokénak. A tegnapok ködlovagjai-nak arcképcsarnoka is valójában az író elvesztett illúzióinak nagy temetője. Végül itt van a most újra megjelent kisregény, a Boldogult úrfikoromban: va­jon ábrázolta-e valaki kegyet­lenebbül és kíméletlenebbül ezt az egész, önmagát túlélt pesti társadalmat, bűnös tét­lenségével, hiábavaló életével, nevetséges gondjaival, a va­lóság elől az álmokba, torz ka­landokba menekülő alakjaival, gondnokság alatt álló hőseivel, hamis tekintélyeivel, egész be­teges tehetetlenségével.

Igen, Krúdy világában nemcsak az érzékeny lelkű, gá­láns lovagok, nemcsak a titkos szerelmek törékeny hölgyei áb­rándoznak levendulaillatú szo­báikban, vagy a cukrászda át­látszó, grenadin függönyei mö­gött. Élete utolsó húsz eszten­dejében regényei, novellái más alakokkal telnek meg, s ezek nemcsak a társadalom kitaszí­tottjai. Madame Louise sza­lonjában a magyar arisztokrá­cia legfényesebb neveivel ta­lálkozunk, egy-egy nagy fut­tatáson Szemere Miklós, e vakmerő hazárdőr mellett az egész pesti társaság felvonul, egy kártyaparti története éles fényt vet a kaszinó egész vi­lágára. De »jó családból« való alakjai közt is sok a kitartott szépfiú, sok a krakéler párbaj­hős, a megvesztegethető hír­lapíró és politikus, sok a lecsú­szott gentry, aki az árvák pén­zével »manipulál«, sok a ké­teshírű kereskedő, a hirtelenül meggazdagodott bérlő. S mellettük persze egy széles »társadalmon kívüli« réteg: írók és színészek, pincérek, zsokék, borbélyok és kávéházi markőrök. S vajon nőalakjai? Köztük még fel-feltűnik egy ártatlan gyermekleány gyön­géd kézzel megrajzolt portré­ja: a többség nem közülük va­ló. Tétlen, unatkozó pesti »úrinők«, kalandleső »fehérmájú« asszonyok, akik kitartják lo­vagjaikat és leányok, akiket vénemberek pénzelnek, könnyen elcsábított falusi ártat­lanságok; még a legderekab­bak a cselédjeiket pofozó vi­déki gazdaasszonyok. S a sze­relem színhelye már nem annyira a Bástyasétány, a cuk­rászda vagy a budai kiskocs­ma, mint inkább a nyilvános ház, az orfeumi szeparé, a garniszálloda vagy éppen a lefüg­gönyözött ablakú fiákker, ahol nem éppen idillikus dolgok történnek.

Krúdy társadalomképével kapcsolatban Hatvany Lajos­nak volt igaza: műve »ártat­lan, mi több, hívogató ,Tokaji aszú’ vagy ,Egri bikavér’ felírású palackban: vitriol«.

Tudomásul kell vennünk, Krúdy világa szélesebb, reálisabb, gazdagabb, mint­hogy azt az idillbe lehetne szo­rítani. Az öregedő Krúdy ezt a világot rajzolja hűségesen, szakadatlanul, ennek a kapitálizálódó Pestnek a krónikása, amelyről a leghívebb képet ő hagyta ránk örökül. Történe­teit néha aranyfüsttel futtatta be, a nagyon is kiáltó színeket férfias lírájával pasztellre fes­ti, írásai tele vannak az eleset­tek iránti gyöngéd részvéttel: de tele vannak egy megveszte­gethetetlen moralista ítéletei­vel is, őszinte megvetéssel e romlott és haszontalan világ iránt. Ideje, hogy felismerjük: írói tehetség, bátorság, kritikai mélység tekintetében Móricz Zsigmond és Nagy Lajos mel­lett van a helye.

Pamlényi Ervin

 

(Magyar Nemzet, 1963/108. /május 11./ 5. p.)