A pesti élet krónikája:

KRÚDY GYULA PUBLICISZTIKAI ÍRÁSAI

Valljuk meg — a hírlapi cikkek gyűjteménye legtöbb­ször kissé lehangoló olvas­mány: bár jólesik egy-egy emlékezetes írást újra átfutni, feleleveníteni, bizonyos idő után fárasztóvá válnak a szük­ségszerűen visszatérő fordula­tok, az ismétlődő hasonlatok, és aktualitásuk tüntével egé­szében kissé avultnak érezzük őket Csak a legnagyobbak — Kemény, Ady, Móricz — pub­licisztikai írásai ívelik át me­rész lendülettel az idők múlá­sát, csak a legnagyobbak tud­nak — még oly esetleges al­kalmakkor is — valami mara­dandót mondani, valami olyant, ami felfogásban vagy művészi kifejezésben túlmutat azon, ami életre hívta; túlmu­tat egy-egy nap múló jelentő­ségű eseményein. Ezentúl Krúdy Gyulát is az ilyen írók közé kell sorolnunk.

Krúdy írói arcára ez a most megjelent gyűjtemény, a Pesti levelek új, érdekes vonásokat rajzol. Elsősorban azt tanúsít­ja, hogy Krúdy közéleti író, politizáló író volt; persze nem abban az értelemben, ahogyan ezt a kifejezést a ré­gi Magyarországon használták. Politizáló, közéleti író volt, ab­ban az értelemben, hogy mé­lyen érdekelték a politikai élet eseményei, abban az értelem­ben, hogy nem fordult el a mindennapok gondjaitól és ke­serű kérdéseitől, hanem — fé­lelmetes magányában is — együtt tudott lélegzeni, szen­vedni és örülni százezrekkel, hangot tudott a maga módján adni annak, amit százezrek gondoltak, sőt meg tudott lát­ni olyan dolgokat is, amit ak­kor még senki sem sejtett. A Pesti levelek minden oldala »az álmodozó, a múltba mene­külő« Krúdynak ezt a nagyon is éber, nagyon is friss reagá­lását mutatja mindarra, ami lényeges volt a nemzet életé­ben, mutatja azt a titokzatos tájékozottságot, jól értesültséget, amellyel megérzi a ma­gyar élet legmélyebb áramait, ki nem mondott tendenciáit, mutatja azt, hogy pillanatra sem szűnő kontaktusban volt a teljes és valóságos akkori élettel.

Sokáig azt hittük, hogy Krúdy nehézkes, lassan moz­gó ember volt, aki csak a ven­déglői asztal mellől nézi az életet, amely mint körmenet, vonul el előtte. Cikkei másra mutatnak: mint vérbeli újság­író, mindenütt ott van, min­denről tud. Ott van a március 15-i ünnepélyeken és az Aka­démia nagygyűlésén, ott van, mikor az első sebesültek haza­érkeznek, elmegy Bécsbe Fe­renc József temetésére, és az új király megkoronázására, ott van az Astoria szállodában az őszirózsás forradalom napjai­ban. Károlyi Mihály mellett áll a kápolnai földosztáskor, meglesi a Margitszigeten bol­dogan hancúrozó gyerekeket a Tanácsköztársaság idején, a legapróbb részletekig tanul­mányozza a Fejér megyei ter­melőszövetkezetek munkáját 1919-ben. S ha a 20-as évek elejétől távolabbról is figyeli a politikát — fanyarul, kese­rű szájízzel, egyre reményte­lenebbül —, mégis érzékenyen reagál minden rezdülésére; ír a nyomorról, az inflációról, az éhségről és a választásokról. Ez a zárkózott, magányos em­ber, mint most kiderül, na­gyon is frissen, mozgékonyán élt — ahogyan ma mondanák —, nagyon is életközelből írta hírlapi munkáit.

De mások is látták a sebe­sülteket, mások is leutaztak Kálkápolnára a Károlyi-birto­kok felosztására; az ő írásai­nak azonban sajátos varázst kölcsönöz az a művészi igé­nyesség, amelyből soha semmi­lyen körülmények között nem engedett, szólt légyen a cikk Mágnás Elzáról, a meggyilkolt gazdag éjszakai lányról, a tőzsdeügynökökről, akik »Don Juan hatalmával« bírnak, vagy a korszak nevezetes sikkasztóiról, esetleg Kiss Bélá­ról, a cinkotai rémről. Csodá­latra méltó, ahogyan a legegy­szerűbb témát is nagy írói művészetével felemeli. 1920 te­lének nélkülözéseiről például így ír: »Ha fám lesz, nem piroslik a harag homlokomon, a lázító elégedetlenség nem ló­gatja le lábát a hideg tűzhely­ről, a varjúcsőrű önvád odakívül marad a házon, nem ér fülemhez nők csukló zokogá­sa, gyermekek vacsorái pótoló siránkozása, férfiak vad ká­romkodása, sem a köszörűkő sistergő forgása, amelyen tüzes indulatát dobálja a késpenge, nem vigasztalódom a szegé­nyek örök imádságával, a vi­lágmegváltással, nem járok ökölbe szorított kézzel a gaz­dagok házai előtt, nem álmo­dom éjszaka tűzzel és vérrel...« S egy másik képe: Budapest az »Álmatlan emberek városa« 1924-ben: »Augusztus van, az ablakok többnyire nyitva van­nak éjszaka a házakon, még azok is, amelyek a lakók nya­ralása miatt darab időre be­hunyták a szemüket, hogy ne lássák az elszomorodott képű, utálatossá lett várost. A lakók megjöttek mindenfelől, ahol egy darab ideig felejteni jár­tak. Elkövetkezett a rettenetes nap, a házbérfizetés napja, és most már elmúlott minden re­ménységünk, hogy kegyelmet kapjunk. Álmatlan emberek töltik az éjszakát reményte­lenség, bizonytalanság köze­pette. A családfő nem mer gyermekei arcába tekinteni, ki tudja, nem teszi-e őket haj­léktalanná rövid időn belül. A családanyák, akik máskor bi­zonyos isteni küldetésüknél fogva eloszlatták a homlokok­ról a legmélyebben bevésődött ráncokat is, most tehetetlenül hallgatják élettársuk virrasztó forgolódását, vagy bánatosan kopogó lépteit. Soha ilyen hosszúak nem voltak az éjsza­kák, soha ilyen mázsányi terhességűek a máskor vidám, hamarosan megnyugvó pesti szívek.«

És így zenélnek, száz és száz oldalon át Krúdy felejthetet­len melódiájú mondatai — csak éppen nem romantikus szerelmekről, különc vidéki uraságokról, a régi Magyaror­szág életéről szólnak, hanem nagyon is köznapi, közönséges — azaz mindenkit érdeklő dol­gokról; a pénzek lepecsételéséről, az utazási nehézségekről, a nemzetgyűlésről, a lánchídi öngyilkosokról, azokról, »aki­ket megcsalt, kigúnyolt, kine­vetett és végül megvetett a magyar sors«.

Ilyen vagy amolyan formában minden benne van ezek­ben a cikkekben, ami a 20-as évekre annyira jellemző: a tőzsdeügynökök és a »pesti ut­cák szemének koldus tekintete«, a sáskajárás módjára ter­jedő infláció. Mit adnak in­gyen Pesten — kérdezi 1924-ben, »... ingyen van a fejbeverés, amelyet tüntetéskor azért adnak az utcán, mert Te okoz­tad Magyarország romlását. Ingyen látod a pesti házakat, amelyben fogcsikorgatva jár fel-alá lakó és háziúr, mint ketrecében a vad; ingyen lá­tod a budai hegyeket, ame­lyekben furkósbottal szeretnél maholnap vadászni szarvasra, mint ősöd; ingyenben a verej­ték, amely a hiábavaló mun­kában homlokodat ellepi és ingyen van a halál, ha azután ismeretlenül utolér.«

Minden benne van: a ma­gyar írók nélkülözései, a dunai árvíz, a kórházak állapota, az emberek lerongyolódása, a vi­déki szállodák, »ahol mikor már elaludtál, egyszerre füstöt érzel. Nem történt nagyobb do­log, csak annyi, hogy egy val­láskülönbségeken felhevült úriember gyufával felgyújtot­ta a lószőrmatracot, mert oda­lenn a kávéházban híre ter­jedt, hogy megint egy bizony­talan vallású utazó szállott meg a fogadóban.« Elbúcsúz­tatja a kövér pesti városatyát, de megkéri jöjjön vissza, »mert még némi pótlékra van szükség a Káromkodások Lexikonába, amelyet a pesti pol­gárok, ezek az önzetlen gyűj­tők, az ő idejében kezdenek el szerkeszteni«. Benne vannak a B-listák, benne van a frankha­misítás, emlékezetes sorokat ír egy koplalóművész emlékköny­vébe, megjelenik lapjain a sza­kállas Nádossy éppúgy, mint a pesti tanítónő sovány figurája. És benne van a válság éveinek minden nyomora, keserűsége: »Élni akarunk« — sikoltja egy cikk befejezése, 1931-ben.

Hosszú oldalakon lehetne még idézni, kellene még bemutatni Krúdyt, a publicis­tát: nemcsak a 20-as évek kró­nikását, hanem azt is, aki éles szemmel figyelte meg a hábo­rú előtti Magyarország kiáltó ellentmondásait, aki elítélte a háborút és mély részvéttel írt a front és a hátország áldozatairól, aki felszabadult lélekkel köszöntötte Október forradal­mát, az oroszországi eseménye­ket és az 1919-es magyar már­ciust. A Magvető Kiadó szép kötetének összeállítói — Tóth Lajos és Udvarhelyi Dénes — hasznos, érdemes munkát vé­geztek, mikor a napilapok ha­sábjairól összeválogatva ezeket az elfeledett írásokat, olvasóközönségünket nemcsak egy új Krúdy-kötettel, hanem bátran mondhatjuk, egy új Krúdyval is megajándékozták, Krúdy új arcát mutatták fel.

Krúdy nagysága igazán az­zal lett teljessé, hogy ismertté váltak életművének ezek a da­rabjai is, ismertté vált együtt­érzése a gyengékkel, részvéte az elnyomottak, a kisemmizet­tek iránt, ismertté vált harca a magyar közélet szervi beteg­ségei, bűnei és nyomorúsága ellen.

Krúdy — mint hírlapi cik­kei tanúsítják — nemcsak a magyar nyelv tökéletes meste­re volt, hanem mélységesen szociális érzésű író is: életmű­ve ezzel a vonásával vált iga­zán maradandóvá.

Pamlényi Ervin

 

(Magyar Nemzet, 1964/9. /január 12./ 11. p.)