A pesti élet krónikája:
KRÚDY GYULA PUBLICISZTIKAI ÍRÁSAI
Valljuk meg — a hírlapi cikkek gyűjteménye legtöbbször
kissé lehangoló olvasmány: bár jólesik egy-egy emlékezetes írást újra átfutni,
feleleveníteni, bizonyos idő után fárasztóvá válnak a szükségszerűen
visszatérő fordulatok, az ismétlődő hasonlatok, és aktualitásuk tüntével egészében kissé avultnak érezzük őket Csak a
legnagyobbak — Kemény, Ady, Móricz — publicisztikai
írásai ívelik át merész lendülettel az idők múlását, csak a legnagyobbak tudnak
— még oly esetleges alkalmakkor is — valami maradandót mondani, valami
olyant, ami felfogásban vagy művészi kifejezésben túlmutat azon, ami életre
hívta; túlmutat egy-egy nap múló jelentőségű eseményein. Ezentúl Krúdy
Gyulát is az ilyen írók közé kell sorolnunk.
Krúdy írói arcára ez a most megjelent gyűjtemény, a Pesti
levelek új, érdekes vonásokat rajzol. Elsősorban azt tanúsítja,
hogy Krúdy közéleti író, politizáló író volt; persze nem abban az értelemben,
ahogyan ezt a kifejezést a régi Magyarországon használták. Politizáló, közéleti író volt, abban az
értelemben, hogy mélyen érdekelték a politikai élet eseményei, abban az
értelemben, hogy nem fordult el a mindennapok gondjaitól és keserű
kérdéseitől, hanem — félelmetes magányában is — együtt tudott lélegzeni, szenvedni
és örülni százezrekkel, hangot tudott a maga módján adni annak, amit százezrek
gondoltak, sőt meg tudott látni olyan dolgokat is, amit akkor még senki sem sejtett. A Pesti levelek minden
oldala »az álmodozó, a múltba menekülő« Krúdynak ezt a nagyon is éber, nagyon is friss
reagálását mutatja mindarra, ami lényeges volt a nemzet életében, mutatja azt
a titokzatos tájékozottságot, jól értesültséget, amellyel megérzi a magyar
élet legmélyebb áramait, ki nem mondott tendenciáit, mutatja azt, hogy
pillanatra sem szűnő kontaktusban volt a teljes és valóságos akkori élettel.
Sokáig azt hittük,
hogy Krúdy nehézkes, lassan mozgó ember volt, aki csak a vendéglői asztal
mellől nézi az életet, amely mint körmenet, vonul el előtte. Cikkei másra
mutatnak: mint vérbeli újságíró, mindenütt ott van, mindenről tud. Ott van a
március 15-i ünnepélyeken és az Akadémia nagygyűlésén, ott van, mikor az első
sebesültek hazaérkeznek, elmegy Bécsbe Ferenc József temetésére, és az új király megkoronázására,
ott van az Astoria
szállodában az őszirózsás
forradalom napjaiban. Károlyi Mihály mellett áll a kápolnai földosztáskor,
meglesi a Margitszigeten boldogan hancúrozó gyerekeket a Tanácsköztársaság
idején, a legapróbb részletekig tanulmányozza a Fejér megyei termelőszövetkezetek
munkáját 1919-ben. S ha a 20-as évek elejétől távolabbról is figyeli a
politikát — fanyarul, keserű szájízzel, egyre reménytelenebbül —, mégis
érzékenyen reagál minden rezdülésére; ír a nyomorról, az inflációról, az
éhségről és a választásokról. Ez a zárkózott, magányos ember, mint most
kiderül, nagyon is frissen, mozgékonyan élt — ahogyan ma mondanák —, nagyon is
életközelből írta hírlapi munkáit.
De mások is látták a
sebesülteket, mások is leutaztak Kálkápolnára a
Károlyi-birtokok felosztására; az ő írásainak azonban sajátos varázst
kölcsönöz az a művészi igényesség, amelyből soha semmilyen körülmények között
nem engedett, szólt légyen a cikk Mágnás Elzáról, a meggyilkolt gazdag éjszakai
lányról, a tőzsdeügynökökről, akik »Don Juan hatalmával« bírnak, vagy a korszak nevezetes
sikkasztóiról, esetleg Kiss Béláról, a cinkotai
rémről. Csodálatra méltó, ahogyan a legegyszerűbb témát is nagy írói
művészetével felemeli. 1920 telének nélkülözéseiről például így ír: »Ha fám lesz, nem piroslik a harag homlokomon, a
lázító elégedetlenség nem lógatja le lábát a hideg tűzhelyről, a varjúcsőrű
önvád odakívül marad a házon, nem ér fülemhez nők
csukló zokogása, gyermekek vacsorái pótoló siránkozása,
férfiak vad káromkodása, sem a köszörűkő sistergő forgása, amelyen tüzes
indulatát dobálja a késpenge, nem vigasztalódom a szegények örök imádságával,
a világmegváltással, nem járok ökölbe szorított kézzel a gazdagok házai
előtt, nem álmodom éjszaka tűzzel és vérrel...« S egy másik képe: Budapest az
»Álmatlan emberek városa« 1924-ben: »Augusztus van, az ablakok többnyire nyitva
vannak éjszaka a házakon, még azok is, amelyek a lakók nyaralása miatt darab
időre behunyták a szemüket, hogy ne lássák az elszomorodott képű, utálatossá
lett várost. A lakók megjöttek mindenfelől, ahol egy darab ideig felejteni jártak.
Elkövetkezett a rettenetes nap, a házbérfizetés napja, és most már elmúlott
minden reménységünk, hogy kegyelmet kapjunk. Álmatlan emberek töltik az
éjszakát reménytelenség, bizonytalanság közepette. A családfő nem mer
gyermekei arcába tekinteni, ki tudja, nem teszi-e őket hajléktalanná rövid
időn belül. A családanyák, akik máskor bizonyos isteni küldetésüknél fogva eloszlatták a homlokokról a legmélyebben
bevésődött ráncokat is, most tehetetlenül hallgatják élettársuk virrasztó
forgolódását, vagy bánatosan kopogó lépteit. Soha ilyen hosszúak nem voltak az
éjszakák, soha ilyen mázsányi terhességűek a máskor vidám, hamarosan megnyugvó
pesti szívek.«
És így zenélnek,
száz és száz oldalon át Krúdy felejthetetlen melódiájú mondatai — csak éppen nem romantikus
szerelmekről, különc vidéki uraságokról, a régi
Magyarország életéről szólnak, hanem nagyon is köznapi,
közönséges — azaz mindenkit érdeklő dolgokról; a pénzek
lepecsételéséről, az utazási nehézségekről, a nemzetgyűlésről, a lánchídi
öngyilkosokról, azokról, »akiket megcsalt, kigúnyolt, kinevetett és
végül megvetett a magyar sors«.
Ilyen vagy amolyan
formában minden benne van ezekben a cikkekben, ami a 20-as évekre annyira
jellemző: a tőzsdeügynökök és a »pesti utcák szemének koldus tekintete«, a sáskajárás módjára terjedő infláció. Mit
adnak ingyen Pesten — kérdezi 1924-ben, »... ingyen van a fejbeverés,
amelyet tüntetéskor azért adnak az utcán, mert Te okoztad
Magyarország romlását. Ingyen látod a pesti házakat, amelyben fogcsikorgatva
jár fel-alá lakó és háziúr, mint ketrecében a vad; ingyen látod a budai
hegyeket, amelyekben furkósbottal szeretnél maholnap vadászni szarvasra, mint
ősöd; ingyenben a verejték, amely a hiábavaló munkában homlokodat ellepi és
ingyen van a halál, ha azután ismeretlenül utolér.«
Minden benne van: a magyar
írók nélkülözései, a
dunai árvíz, a kórházak
állapota, az emberek lerongyolódása, a vidéki
szállodák, »ahol mikor már elaludtál, egyszerre füstöt érzel. Nem történt
nagyobb dolog, csak annyi, hogy egy valláskülönbségeken felhevült úriember
gyufával felgyújtotta a lószőrmatracot, mert odalenn
a kávéházban híre terjedt, hogy megint egy bizonytalan vallású utazó szállott
meg a fogadóban.«
Elbúcsúztatja a kövér pesti városatyát, de megkéri jöjjön vissza, »mert még némi pótlékra van szükség a
Káromkodások Lexikonába, amelyet a pesti
polgárok, ezek az önzetlen gyűjtők, az ő idejében
kezdenek el szerkeszteni«.
Benne vannak a B-listák, benne van a frankhamisítás,
emlékezetes sorokat ír egy koplalóművész emlékkönyvébe, megjelenik lapjain a szakállas
Nádossy éppúgy,
mint a pesti tanítónő sovány figurája. És benne van a válság éveinek minden nyomora, keserűsége: »Élni
akarunk«
— sikoltja egy cikk befejezése, 1931-ben.
Hosszú oldalakon
lehetne még idézni, kellene még bemutatni Krúdyt, a publicistát: nemcsak a
20-as évek krónikását, hanem azt is, aki éles szemmel figyelte meg a háború
előtti Magyarország kiáltó ellentmondásait, aki elítélte a háborút és mély
részvéttel írt a front és a hátország áldozatairól, aki felszabadult lélekkel
köszöntötte Október forradalmát, az oroszországi eseményeket és az 1919-es
magyar márciust. A Magvető Kiadó szép
kötetének összeállítói — Tóth Lajos és Udvarhelyi
Dénes — hasznos, érdemes munkát végeztek, mikor a napilapok hasábjairól
összeválogatva ezeket az elfeledett írásokat, olvasóközönségünket nemcsak egy
új Krúdy-kötettel, hanem bátran mondhatjuk, egy új Krúdyval is megajándékozták,
Krúdy új arcát mutatták fel.
Krúdy nagysága igazán azzal lett teljessé, hogy ismertté
váltak életművének ezek a darabjai is, ismertté vált együttérzése a
gyengékkel, részvéte az elnyomottak, a kisemmizettek iránt, ismertté vált
harca a magyar közélet szervi betegségei, bűnei és nyomorúsága ellen.
Krúdy — mint hírlapi cikkei tanúsítják — nemcsak a magyar
nyelv tökéletes mestere volt, hanem mélységesen szociális érzésű író is:
életműve ezzel a vonásával vált igazán maradandóvá.
Pamlényi Ervin
(Magyar Nemzet, 1964/9. /január 12./ 11. p.)