Óbudai utcakép

Huszonöt esztendeje, hogy egy májusi estén a Mókus utcából hazaballagott a szomszédságban levő lakására, a kis földszintes házba. Lepihent az egyszerű óbudai lakásban, elfújta a gyertyalángot, s nagyot sóhajtott. De aligha gondolt arra, hogy ezen az éjszakán így lobban ki majd az élete. Mert 1933, május 12-ének reggelén az óbudai lakásban holtan találták Szindbádot, az Ezeregyéjszaka derűs szívű, csókra és kalandokra vágyó hajósát, polgári nevén Krúdy Gyula írót, a magyar próza egyik legnagyobb mesterét, a szavak muzsikusát, szívet zsongító történetek költőjét.

... Huszonöt éve halt meg Krúdy Gyula. Élete a legnagyobb küzdelem volt, s a mindennapi gondok között, a pénz utáni soha nem szűnő hajszában — remekműveket alkotott. Huszonöt éve halott, s ahogy járunk a pesti és a budai utcákon, mintha minduntalan elénk toppanna.

Fel-feltűnik kényelmesen lépegető hatalmas alakja józsefvárosi kis utcákban, a budai Duna-parton, Budafoknál a Kutyavilla környékén, a Margitsziget pázsitjai mentén, a Tabán táján, az óbudai girbe-gurba utcákon, és Pest szívében, mintha a Bécsi Sörházat keresné...

Induljunk hát kis sétára Pest-Budán, Szindbád nyomában.

A Margitszigeten

Krúdy Gyula legboldogabb éveit talán a Margitszigeten töltötte, amelynek csendje, nyugalma, hangulata különösképpen illett egyéniségéhez. Bár kalandozó természet volt, szigetlakó korában sokszor napokig nem mozdult ki otthonából. Korának írótársai között is sok szigetrajongó és szigetlakó akadt: Molnár Ferenc, Bródy Sándor, Szép Ernő, Kéri Pál. Olyan alkotóház-féle volt akkoriban a sziget, amelynek forgalma természetesen nagyon csendes volt a maihoz képest, megközelíthetősége viszont jóval bonyolultabb. Akkor még nem röpítette ki az embert percek alatt az égszínkék autóbusz.

A szárnyhídon gyalog kellett bemenni — természetesen a szigeti belépő megváltása után — s valamivel a Casino előtt volt a szigeti lóvasút végállomása, ahonnan félóránként, óránként indultak a kocsik. Szép tavaszi napokon, nyáron még csak akadtak látogatók a szigeten, de mikor beköszöntött a tél, s leterült a fehér hószőnyeg, az írókat a felső-szigeti kis szállóban senki nem zavarta. Egyidőben Krúdy is itt lakott a kis szállóban, melynek falát dúsan befutotta a repkény, később azonban a sziget közepe táján levő kastélyban kapott szép háromszobás lakást, s ide költözött családjával.

Krúdy sziget-szeretetét mi sem bizonyítja jobban, minthogy a sziget kedvéért lett életében először és egyetlen alkalommal szerkesztő, kiadó, laptulajdonos. Annyira rajongott a szépséges szigetért, hogy elhatározta: szépirodalmi folyóiratot indít, ami semmi mással nem foglalkozik, csak a szigettel, a sziget múltjával, hagyományaival, jelenével, jövőjével. A lapnak Szigeti Séták címet adta, s nemcsak a szerkesztő és kiadó volt maga, hanem végezte az egész szerkesztőség és kiadóhivatal munkáját, egyedül írta a lap cikkeit és sajátkezűleg „sleifnizta” a szétküldött példányokat. Mondani sem kell, hogy a Szigeti Séták-nak csak néhány száma jelent meg, és aztán Krúdy jó időn keresztül csak azért írt cikkeket és novellákat, hogy rövid életű laptulajdonossága korának nyomdaadósságait fizethesse.

A London szálló

A mai Marx téren, ahol most a Keleti pályaudvar felé közlekedő trolibuszok végállomása van, magasodott egykor a London szálloda. Úgy hívták „a százszemű ház”, mert pontosan száz ablaka nézett az utcára és térre. Tulajdonosa: Dökker Ferenc szolid polgári szállodát valósított meg, látogatottságban nem volt hiány, mert a Nyugati pályaudvaron Pestre érkezők valósággal a perronról léphettek be a szerencsés fekvésű szálloda halljába. A szállodának természetesen volt kávéháza, étterme, hírességeként azonban a Gyár (ma Jókai) utcára néző söntését emlegették, ahol a pesti ínyencek egybehangzó véleménye szerint a legjobb tányérhúst lehetett kapni: csontos főtt marhahúst forró levesben, bőséges zöldségkörítéssel. Krúdy is sokszor ellátogatott ide, s ha belépett az étteremből a söntésbe átvezető forgóajtón, maga Dökker Ferenc, a szállodatulajdonos sietett megvinni a konyhába a hírt:

— Krúdy író úr van itt!

És a szakácsnő már a legszebb főtt húst készítette a tányérra.

A London szállót ma hiába keressük. Annak a múltbeli oktalan és meggondolatlan várospolitikának lett az áldozata, amely csak bontott, de nem épített. Amely lebontotta a Nemzeti Színházat, de újat nem épített helyébe. Amely 1937-ben a London szállót is azzal a szándékkal rombolta le, hogy majd „korszerű szállodát” épít helyette, — de ebből se lett semmi. Pedig fővárosunk növekvő idegenforgalmában milyen értékes lenne a Nyugati pályaudvar szomszédságában levő nagy befogadóképességű szálloda.

A London szálló híres söntésének egy versenytársa volt: a Király (ma Majakovszkij) utca vendéglője a Bécsi Sörház. Amikor Krúdy feljött Pestre, első lakása a Gyöngytyúk (ma Gyulai Pál) utcában volt, de hamarosan megnősült, s ekkor — egy időre — a Király utca 47-es számú ház lett az otthona. Ebben az időben vetődött el a közelben levő Bécsi Sörházba, amelynek házi kosztját, elsősorban marhahús különlegességeit, remekült tálalt „velős koncát” nagyon megkedvelte. A Boldogult úrfikoromban című regénye — egyik legjellegzetesebb Krúdy írás — elejétől végig a Bécsi Sörházban játszódik. Ma szokványos Italbolt van a helyén, vendéglátóiparunk azonban éppen most fáradozik azon, hogy az italboltokat kisvendéglőkké alakítsa vissza. Ne maradjon ki ebből a sorból a Bécsi Sörház sem, s lehetőleg ízes kosztját, a híres sovány, félkövér, kövér marhahúsokat is hozzák vissza. Ez utóbbinál habszerűen reszketett a hófehér kövérje, várva a pillanatot, amikor ráhull a só és megszínesíti, megízesíti a piros paprika, amely nélkül nem volt igazi élvezet a fogyasztása.

Az újjáépülő óbudai templom	Krúdy szobra, alkotójával, Gyenes Tamással

Óbuda szerelmese

Sok gasztronómiai érdekességet lehetne még megemlíteni, ha Krúdy pest-budai barangolásai nyomában maradunk: az Andrássy úti (ma: Népköztársaság útja) Három Hollót, amelyet épp most készülnek újra megnyitni. Ez ugyan Ady tanyája volt, de a bodegaszerű különös kis vendéglőnek Krúdy állított igazi emléket Ady Endre éjszakái című könyvében. Vagy beszélhetnénk a Révay utca és a Dalszínház utca sarkán volt Erdélyi Borozó-ról (ma az Opera klubja van a helyén) ahová Spiegel Róza káposztakülönlegességeiért járt Krúdy. Sokat járogatott a várbeli Balta kocsmába, a Tabánban pedig Krausz Poldi híres Mély Pince-je volt a kedvelt helye. S ha már ennyit beszélünk régi pest-budai vendéglőkről, hadd oszlassunk el egy téves hiedelmet: Krúdy szerette a jó ételt, a jó bort, s ha — különösen fiatalkorában — volt is néhány virtusos mulatozása, nem volt kocsmázó típus. Nála a meghúzódás egy kis vendéglő kertjében, vagy belső szobájában a munka utáni megpihenés volt, s a csendes beszélgetéseken, vagy magányos üldögéléseken új tervek születtek benne, új alkotások körvonalai bontakoztak ki előtte.

Krúdy akkor lett óbudai lakos, amikor a Közmunkatanács kiköltöztette a szigeti kastélyból és a Templom utca 15 (ma Dugovics Titusz tér) számú házban utalt ki helyette lakást. Óbudát nagyon szerette és nemcsak hangulatos regényhősein keresztül szerettette meg másokkal is, de harcolt is ezért az elhanyagolt városrészért. Van Krúdynak egy tanulmánya — alig ismert írás, évekkel ezelőtt e sorok írója bukkant rá egy régi újságkötetben — amelyben Szindbád másik arca villan meg. Kemény szavakkal ostorozta a mindig csak ígérgető pesti polgármestereket, akik városszabályozást, viskók helyett modern lakóházakat, sikátorok helyett utcákat, szűk udvarok helyett levegős, tágas parkokat ígérgettek, s főként a távolságot eltüntető gyors közlekedést és hidat.

Az egykori Kéhli, Krúdy kedves óbudai tanyája	A Templom utca 15. sz. ház udvara, Krúdy lakásának bejáratával (Langer—Sándor felvételei)

„Akárhogy latolgatjuk a jövendőt — írta Krúdy Gyula 1931-ben — Óbuda jövendőjének kedvezőbb fordulatot nem adhat más, mint az ötven esztendeje ígért híd megépítése. Az eddigi fővárosi hidak mind oly groteszken épültek, hogy egytől egyig nekimennek valamely budai hegynek, a hidak környéke már ezért sem fejlődhet. Az óbudai híd volna az egyetlen, amely sík vidéken, tágas, építkezésre való parti tájakat kapcsolna össze a Dunán. Mindkét parton egyszerre új városrészek teremnének a földből, házak bújnának elő, amelyek a jövendő számára készülnének... Híd nélkül holtak városa marad Óbuda, amelyről kellemesen lehet olvasni a kalandregényekben, vagy ábrándos románokban, de benne élni a mai embernek annyi lesz, mint ötszáz esztendővel visszaigazítani az óramutatót.”

Így írt Krúdy Gyula huszonhét esztendeje. Ma bizonyosan örömmel töltené el, hogy már megvan az új híd, fejlődésnek indult a környéke, Óbudáról akár gyalog is át lehet sétálni a szigetre, a Föld, a Pacsirta-mező, a Szőllőkert, a Kiskorona utca kis viskói tünedezőben vannak, mind több új ház emelkedik.

És sok minden örömmel tölthetné el még Szindbádot. Az, hogy míg élete utolsó esztendejében már nem talált kiadót, s utolsó könyvét saját kiadásában jelentette meg, ma a Krúdy könyvek a legkedveltebbek. Két év alatt tizenegy könyve jelent meg, mindegyik jelentős példányszámban, — s minden könyv gyorsan gazdára talált. Krúdy emlékét is hűségesen ápoljuk, — már nemcsak a Mókus utcai kis vendéglőben, Kéhliéknél hirdeti márványtábla az emlékét, hanem utolsó otthona falán is, s most, halála huszonötödik évfordulóján felállították mellszobrát is, Gyenes Tamás szobrászművész szép alkotását.

Szindbád él, s tovább hajózik az emlékezés vizein.

PÁNCZÉL LAJOS

(Képes Magyarország, 1958/5. /május/ 10-11. p.)