Szindbád visszanéz

Írta: Pánczél Lajos

(Krúdy Gyula halálának tizennyolcadik évfordulójára)

1.

Alkonyodott.

A hatalmas vadgesztenyefa sötét körvonalakban magasodott felfelé, szabadságra vágyakozóan, mintha ki akarna törni a szűk udvarból. Mélyzöld lombjai között fehéren világítottak gyertyavirágai. Ha fuvallat lopakodott az udvarra, egy-egy apró szirom lehullott, lassú kóválygással lebegett a föld felé, odatelepedett többi kis társához — a macskafejes kövezet már olyan volt, mintha havazott volna. Patkóalakú, fehérre meszelt, földszintes ház övezte az udvart, komoran ásított a kapualj, a negyedik oldalon kőfal meredt, előtte mázolt virágdézsákban leanderek örültek a májusnak.

A vadgesztenyefa alatt zöldre festett asztal mellett magas férfi ült. Hatalmas termetű, szinte rogyadozott alatta a lécfából készült szék. Fejét kissé féloldalra hajtotta, arcát, amelyből szelíd tekintetű szemek néztek széjjel, a májusi alkonyat langyos levegőjében fürdette.

Elég volt egyetlen pillanat, hogy felismerjük — Szindbád volt, az álmodozó hajós, a muzsikásszavú költő, a szép és fájdalmas szerelmek, édesbús kalandok, emlékek és remények krónikása...

2.

Tizennyolc esztendeje járt itt utoljára. Akkor májusban is éppen így üldögélt, fejét féloldalra hajtva, szeme, akárcsak most, messze révedezett. (Talán egy nyírségi tájat látott, vagy Podolin havas háztetőit.) A barátok akkor már eltávoztak, egyedül volt, nem hallatszott gordonkaszava, ült csendesen a vadgesztenyefa sötét lombjai és fehér virágai alatt, majd megtöltetett egy parádis üveget szilvánival, bedugta felöltője zsebébe és hazaindult a szomszédos Templom-utcába.

Azóta nem látta senki.

Most azonban újra itt van, tizennyolc év után megint találkozunk a csendes budai alkonyatban.

— Szindbád!

Felöltője zsebéből kihúzta kezét, helyet mutatott... Újra egymás mellett ültünk a mókus-utcai kis vendéglőben.

És megszólalt a gordonkahang:

— Kimenőt kaptam egy kis sétára, hogy még egyszer végigjárjam a helyeket, amelyeket annyira szerettem. Most, a séta végén, megpihenek a régi tanyán, ahol minden olyan, mint azelőtt, csak a vadgesztenyefa törzse vastagodott meg egy kissé... Öreg korukra a fák is, emberek is meghíznak.

Az udvaron hangtalan járással egy macska surrant keresztül.

— A séta szép volt, felejthetetlen... Delizsánszom mintha új világba röpített volna... Ti, régi barátok, talán emlékeztek még, hogy én nemcsak Szénfiről vetettem papírra sorokat, aki «bűbájt, augusztusi csillagport, érett szilvafák és októberi János-hegyi szőlővenyigék illatát s boldogtalan költők magános epekedését fuvolázta az asszonyok fülébe», nemcsak Nagybotos Violáról meséltem, aki egy városban tizenegy nőbe volt szerelmes egyszerre, nem csupán az őzlábú Franciska kisasszonyról és Remseyről, aki futár volt a déli hadseregben, hanem erről a városrészről is, amely elhagyatottságában, magányosságában annyira a szívemhez nőtt...

— Emlékszem: «Egy élve eltemetett város regénye»...

Szindbád szeme felcsillant:

— Emlékszel?... Ti most 1951-et írtok, akkor kereken húsz esztendővel kevesebbet mutatott a kalendárium...

3.

«Egy élve eltemetett város regénye» — ez volt a címe Krúdy Gyula mesteri városképének s ebben — a szinte ismeretlen — írásművében Szindbád másik arca villant meg. A romantikus kalandok fuvolaszavú költője kemény szavakkal ostorozta a mindig csak ígérgető illetékeseket és síkraszállt a magárahagyott Óbudáért.

«A régi pesti polgármesterek, ha útjuk elvezetett a harmadik kerületi Flórián-térén, üldögélve a város forgatagában és a város méltóságát jelentő lobogó tollas hajdú árnyában, gyakran hallhatták a kiáltást: Megcsaltatok!»

Így kezdődött Kr. Gy. városképe. Bizony, a Flórián-szobor vádolón ráripakodott a spanyolszakállú Ráth Károlytól Márkus Józsefig minden erre vetődő pesti polgármesterre és számon követelte mit ígértek, amikor a három város: Pest, Buda és Óbuda egyesült.

Mit ígértek Óbudának?

Városszabályozást, viskók helyett modern lakóházakat, sikátorok helyette utcákat, szűk udvarok helyett levegős, tágas parkokat, a távolságokat eltüntető gyors közlekedést és hidat, mindenekelőtt — új hidat!

«Akárhogy latolgatjuk a jövendőt: — írta Szindbád 1931-ben — Óbuda jövendőjének kedvezőbb fordulatot nem adhat más, mint az ötven esztendeje ígért híd megépítése. Az eddigi fővárosi hidak mind oly groteszken épültek, hogy egytőlegyig nekimennek valamely budai hegynek, a hidak környéke a balparton már azért sem fejlődhet. Az óbudai híd volna az egyetlen, amely sík vidéken, tágas, építkezésre való parti tájakat kapcsolna össze a Dunán. Mindkét parton egyszerre új városrészek teremnének a földből, házak bújnának elő, amelyek a jövendő számára készülnének... Híd nélkül a holtak városa marad Óbuda, amelyről kellemesen lehet olvasni a kalandregényekben, vagy ábrándos románcokban, de benne élni a mai embernek annyi lesz, mint ötszáz esztendővel visszaigazítani az óramutatót.»

4.

Szindbád bólintott:

— Igen, ezeket írtam húsz esztendeje... De most, amikor visszatértem egy röpke délutánra — új világ fogadott... Húsz év előtt még azt kérdeztem: «Vajjon meddig állnak még ezek a félig földbe ereszkedett házikók?» — és ma délután feleletet kaptam a kérdésemre... A Föld-utca, Pacsirtamező-, Szőllőkert-, Mókus-, Kiskorona-utca ósdi viskói eltünedezőben. Helyükön már új épületek emelésére készülnek, de láttam diadalmasan ívelő új házakat is, világos, egészséges, napfényes lakásokkal... És — áll a híd! ... A híd, amely a legmostohábban kezelt két partrészt összekapcsolja. Áll a híd, diadalmasan és erősen, az emberi munka gyönyörű eredménye és régi remények sokáig hasztalan várt beteljesedése. Előtte gyönyörű nagy térség, virágok, zöld pázsitok...

5.

Az alkonyt felváltotta az est.

Szindbád feláll:

— Ideje, hogy induljak...

Szálas alakja kiegyenesedett és lassú léptekkel megindult keresztül az udvaron: a söntés felé. Ott még odaszólt a holdvilágképű pincérnek:

— Józsikám, szívecském, tölts egy parádis üvegbe egy kis szilvánit!

Az üveget felöltője zsebébe süllyesztette, aztán kilépett a májusi estén a Mókus utcába, amely nevét a szegényeket kedvelő, nemesszívű Berényi Borbála földesasszony címermókusától kapta. Balra kanyarodott a Templom-utcába. Pillanatra megállt a 15-ös számú, kis földszintes ház előtt.

—Itt búcsúztam el az élettől! — monda csendesen.

—Tudjuk, Szindbád! Gyertyafény mellett töltötted utolsó éjszakádat, ó, nem romantikus különcségből égett a gyertya, hanem mert az Elektromosművek kikapcsolta a villanyáramot. A magyar író, aki száz kötet könyvet írt szorgalmas életében, nem tudta kifizetni — a villanyszámláját...

— Így volt!

— De most másképpen van, Szindbád! Az író szobájában nem gyertya pislákol, hanem villany szikrázik... Megbecsülik a munkáját és megadják a lehetőséget, hogy nyugodtan dolgozhassék... Nem műveletlen kiadók kegyétől függ az írói előleg, hanem Irodalmi Alap folyósítja és Bölöni Gyurka bátyánk szeretettel istápol minden tehetséget, még alkotóházba is elküldi a toll munkásait, Sárospatakra vagy Visegrádra, hogy még nyugodtabb körülmények között dolgozhassanak... Igen, Szindbád, megbecsülik az írókat!

Kifordultunk a Kiskoronautcába, aztán jobbra, ahol ezer fényben szikrázott az új híd.

Szindbád búcsúzott.

Búcsúzott kemény kézszorításával és tiszta tekintetével. Aztán lassú léptekkel, s félrehajtott fejtartással megindult a híd felé. Szálas alakja lassan távolodott. A híd fényei szikráztak körötte. Mintha simogatták volna.

(Magyar Nemzet, 1951/127. /június 3./ 4. p.)