A vörös postakocsi
Bemutató a Vígszínházban
|
Gacs Gábor
rajza |
IGAZI
HÓSZAGÚ PREMIER, amilyen illik Krúdyhoz s a téli szezon indulásához. De jól
tették Fellner és Hellmer urak,
hogy megépítették a Vígszínházát; s a fővárosi tanács, hogy nem bontotta le ezt
is, akár a régi s a még régebbi Nemzeti Színházat! Úgy áll most itt a hóesésben
(az utolsó, amelynek még kerékvetője, kocsifelhajtója van, beállhat alá a vörös
postakocsi, bakján a százráncú, galléros köpenyű, hosszúostoros öreglegénnyel),
úgy áll itt a tornyos-fényes mesepalota, kivilágított ablakaival hívogatva a
párosával zarándokló nézőket – mint a régi premierek megelevenedett jószelleme. De jól tették! Különben hol tarthatnánk meg
ezt a Krúdy-premiert, hol ébredhetne fel álmából Alviczi
úr és Rezeda Kázmér?
Míg a
havat lerázom kabátomról, s az ősbemutató nemes ceremóniájára várva elnézem a neo-biedermeier s az új szecesszió modorában öltözött
hosszú kabátos (majdhogynem ferencjóskás), csipkezsabós ingmellű
arszlánokat, az anyeginesen bodorodó, ábrándos
frizurákat: szinte már látom az első sorban „a kopasz és szakállas, szemüveges
öreg kritikusokat, akik olyan pudvás szívvel és dohos kabátban ülnek ott, hogy
a síri enyészet odvassága üti meg orrunkat”. Vajon mit csinálnak, mikor nincs
főpróba és premier? „A szertartás után jön egy vén sekrestyés, és elteszi őket
a legközelebbi főpróbáig.”
FAC, UT
CREDAS tedd, akard, hogy higgy! – hangzik valamely régi egyházi mondás. S ehhez
tartom magam. Hinni akarok abban, hogy ünnep és öröm egy nagy magyar író
ötven év múltán életre keltett színművének premierje.
Mert
bizony akarni kell, hogy hihessük, annyi baljós előjel kísértett. Az
irodalomtörténet könyörtelen és tárgyias. Egészen véletlenül nem pihen
fél évszázadon át archívumokban egy ennyire népszerű, ennyire számon tartott és
tisztelt író darabja. Sok tinta fogyott már abban a vitában is, hogy kell-e,
szabad-e színpadra vinni regényeket. A vörös postakocsi című regény
például, a maga lezárt, jellegzetesen krúdys szövetével, szétfolyó,
cselekménytelen történéseivel bizonyos, hogy nem való színpadra. Senki
sem tudná „színekre”, „jelenetekre”, „felvonásokra” szabni; maga Krúdy sem. S
nem is tette. Hanem a népszerű regény címét, hangulatát s néhány halhatatlan
alakját megtartva, teljesen új, a regényt figyelmen kívül hagyó
színdarabot írt helyette.
De vajon
színdarabot-e? Ambrus Zoltán és Hevesi Sándor elvetette, nem
adatta elő. Évtizedekkel később viszont Barta András Krúdy Komédia című,
ez évben megjelent kötetében (most látott nyomdafestéket először a darab) azt
írja róla: „egy olyan modern színpadi koncepció felé mutat, amely kiteljesedve,
a magyar drámairodalom európai méretekben is számottevő fejlődéséhez
vetethetett volna ... Csehovot fűzhette volna össze korunk impresszionista
színpadi alkotóival.” Radnóti Zsuzsa pedig, mintegy előszóként, a Pesti
Műsor ismertető cikkében nem is előfutárnak, hanem kiteljesedett és modern
drámának, a Csehov – Lorca – Audiberti
– Weingarten költői hangvételű drámai
hagyomány szerves folytatójának tekinti.
A
Vígszínház most előadta, némi (nem is mindig elégséges) húzásokkal,
rövidítésekkel, s némi (több helyütt igen szerencsés, előrevivő) toldásokkal,
rendezői továbbgondolásokkal.
ZAVARBAN
VAGYOK, nem tudom, mit láttam! – mondhatná valaki a premier után. Való igaz,
nem könnyű eldönteni, milyen ez a darab s ez az előadás. Szelíd, bánatos
borongás, felcsukló zokogások és honfibú; nosztalgia és élnivágyás, búcsú és
fogadkozások; „szívfájások és gyilkos keserűség, halkan (néha túl halkan)
elmondott szavak, elfelejtettnek vélt emlékek, korán jött ősz hajak és éji
fölriadások”; tatár kán képű (egy kicsit fin de siècle
fáradtságú) nagyúr, aki London és a Balaton-parti öreg kastély között, kinn a
világban és csendes családi basáskodásban tölti napjait, udvarmestert,
postakürtöt és meggypiros, paszománttal kivert huszárokat tart; Steinné az
örömtanya madámja, aki „az egyetlen tisztességes és vallásos nő Pest-Budán”;
álmeztelen bajadérok a tüllfüggöny mögött, pisztolylövések az éjszakában,
balatoni nádsusogás és húsvéti locsolásszagú
bordélyházi szobák; egymásba kavarodó színek, fények és epizódisták.
De
igazán, mit is láttunk?
Ha a
történetet veszem – valószínűtlen, régies melodráma. Ha a figurákat veszem –
sosem látott álomalakok. Ha a mondanivalót veszem – szecessziós, szimbolikus
tántorgás az élet értelme és értelmetlensége, a jegenyék lombja és a tarka
abrosz örömei között.
Ám van-e
értelme Krúdyt így ízekre szedni? Az ő művészete csakis egészében, a maga atmoszférájában,
imbolygó-derengő holdudvarával együtt halhatatlan. Az alkatrészek, igen,
külön-külön vitathatók – csak éppen együtt az egész vitathatatlan. Mert
az alkotóelemeket csodálatos anyag köti össze, lényegíti
át; Krúdy sajátos és egyszervaló, utánozhatatlan,
kritikai hálóval kimerhetetlen szómágiája, jelzői, hasonlatai, muzsikáló
mondatritmusa.
Igen,
néhol már feszengve figyeljük, milyen közel jár ez az egész a melodrámához, a
romantika néha már-már komikumba billen át, de (s ilyenkor érezzük, milyen
erős, szinte fogható és elszakíthatatlan matéria Krúdy költészete) a szavak s
mondatok ökörnyál-fonalán balanszírozva végül is mindig átjutunk a túlsó
partra. S megkönnyebbült örömmel sóhajtunk fel: sikerült, lám ide is követni
tudtuk.
Való
igaz, a színházi megjelenítés sokat elvesz Krúdyból, a költőből – de
sokat hozzátesz Krúdyhoz, a drámaíróhoz. A helyenként már unalommal
fenyegető lírai dikciót a rendező (Kapás Dezső) jó érzékkel szakítja meg
az író egyéb műveiből, vagy a dramaturgia arzenáljából vett színpadi poénokkal
(célbalövés a gyertyalángokra, szimbolikus
párbaj-felhanggal; az Anna-báli lepketánc egy szögletébe ellenpontként
odaültetett két haspók korhely, megmutatva a másik, a vaskosabb, asszonyfaló, csülökfarikcsáló, tányérhúsnak örvendező Krúdyt is; vagy a
lilákkal, zöldekkel, pirosakkal, kékekkel, sárgákkal villódzó színpadi
görögtűz, a szavak s hangulatok zenébe, balettbe-oldása).
Krúdyt olvasni
kell, bezárkózva, lehúzott zsaluk mögött, kora hajnali álomtalan órán; van
benne valami magányos, hátával kályhának támaszkodó, merengő, csendes
férfiszemérem, amely nem kíván tanút, közönséget. Krúdyt nem lehet színpadra
vinni, de ha igen —, hát valahogy így kell, ahogy a Vígszínház teszi.
A
SZÍNÉSZEK FELSOROLÁSA következnék most a kritika szokott rendje szerint. Ám
ennek az előadásnak főszereplője a rendezőn kívül a díszletek megálmodója, Szinte
Gábor. A Krúdy montázsos előfüggöny; az áttetsző tüllfalak, amelyeken át
hol eleven női testek parázslása, hol az opálos balatoni alkony, hol a hajnal
józan acélszürke aligfénye tűnik át; a kastélyterem
szigorú hármas ablakrendje, az Anna-bál lampionsorai és nádasai, a pesti
bordélyház paravános, díszlegyezős pacsuli rátartisága – kitűnőek.
És persze
Darvas Iván. Ha szívem mélyére nézek, igazából, pár évvel ezelőtt
szerettem volna őt látni, Rezeda Kázmérként; kicsit lágyabb mint Krúdy tatár
kánja, de félmosolyos, félkomoly, félharagvó,
félérzelmes iróniája nagyot segít Krúdynak s a rendezőnek: hogy egész
komolyan azért ne vegyük ezt az egész kavalkádot, különben menthetetlenül
elnyel a melodráma. Halász Judit Esztellája puha és riadt és ártatlan és
mégis kihívó, ahogyan Krúdy hősei álmodták a nőt, akiért „éjszaka virrasztanak
és belenéznek a pisztoly csövébe”. Tahi Tóth Lászlónak egy
felejthetetlen figura mindnyájunkban élő előképével kellett megküzdenie Rezeda
Kázmér alakjában —, s ez nem mindig sikerült. De ne fanyalogjunk. Minden és
mindenki a helyén volt. A hosszú színészlistáról különösen a
strucctollas-közönséges Montmorency kisasszonyt
ördögi sistergéssel alakító Schubert Éva, Molnár Tibor feudális
ünnepélyességű udvarmestere, Pártos Erzsi aggódó, sopánkodó öregmamája
marad meg emlékezetünkben. Bulla Elma pest-budai Warrennénak
túlságosan is becsületes és tiszta lélek.
Kemenes
Fanni jelmezei
hatásosan színezték ezt a lidércfényből és valóságból egybegyúrt Krúdy-álmot.
– SZÍNHÁZ
UTÁN PEDIG – fogott karon Krúdy úr – színházi vacsora dukál. Ni, jön is már a
Margitsziget felől az omnibusz nagy kerekű, hatalmas sárga kocsija; az
izmos lovak maguktól lassítanak a Vígszínházhoz címzett megálló előtt, akár annó ájncban, boldogult úrfikoromban. A bőrülések szakadtak, kopottak, de mégis
arról tesznek tanúbizonyságot, hogy olyan korban szállították a pasasérokat, amikor még szokásban volt az utasok
kényelméről is gondoskodni. Üljünk fel, s eldöcögünk a Teréz templomi
végállomásig. Tudok ott egy régi jó vendéglőt. Bécs városához címezték,
s a törzsvendégek bejáratán lépünk majd be. A kékkötényes sörmérő és legényei
barátságosan pillantanak ránk. Itt még ismerik a fütty-öt, a vágás-t,
bő lében adják a pájslit, hogy kanállal lehessen fogyasztani, a pincér karja
valóban megtelik a három adag vesevelővel; a belső szobában szemünk láttára
verik csapra a söröshordót, s Vájsz úr, a vendéglős behozza a kenyeret, hogy
kedvére, maga szelhessen a vendég... Vagy menjünk inkább Somosy
úr Mozsár utcai éttermébe? Olyan marhacsontokat és söröskorsókat raknak ott a
vendég elébe, amelyekről ma már csak Dickens regényeiben olvashatunk. (Előtte
betérhetünk az orfeumba is, olyan kalandos cselekedetekre, amely kalandokról a
férfiak még halálos ágyukon sem mernek vallomást tenni feleségüknek.) ... Talán
szánkón mehetnénk! – pillantott fel vidáman a neontól fénylő hasú, kövér
dunyhafelhőkre. – Csengőt köttetünk a lovak nyakába ...
Villamos
csörömpölt át előttünk, lépcsőin fürtökben lógó utasokkal. Egy autó vizet-sarat
fröcskölve vágott be a kanyarba. Arrább húzódtam, s mire ismét körülnéztem –
Krúdy úr, ahogy jött, eltűnt valahol a ködben.
Papp
Antal
(Magyar Hírlap, 1968/186. /november 17./ 9. p.)