IGAZI HÓSZAGÚ PREMIER, amilyen illik Krúdyhoz s a téli szezon indulásához. De jól tették Fellner és Hellmer urak, hogy megépítették a Vígszínházát; s a fővárosi tanács, hogy nem bontotta le ezt is, akár a régi s a még régebbi Nemzeti Színházat! Úgy áll most itt a hóesésben (az utolsó, amelynek még kerékvetője, kocsifelhajtója van, beállhat alá a vörös postakocsi, bakján a százráncú, galléros köpenyű, hosszúostoros öreglegénnyel), úgy áll itt a tornyos-fényes mesepalota, kivilágított ablakaival hívogatva a párosával zarándokló nézőket – mint a régi premierek megelevenedett jószelleme. De jól tették! Különben hol tarthatnánk meg ezt a Krúdy-premiert, hol ébredhetne fel álmából Alviczi úr és Rezeda Kázmér?

Míg a havat lerázom kabátomról, s az ősbemutató nemes ceremóniájára várva elnézem a neo-biedermeier s az új szecesszió modorában öltözött hosszú kabátos (majdhogynem ferencjóskás), csipkezsabós ingmellű arszlánokat, az anyeginesen bodorodó, ábrándos frizurákat: szinte már látom az első sorban „a kopasz és szakállas, szemüveges öreg kritikusokat, akik olyan pudvás szívvel és dohos kabátban ülnek ott, hogy a síri enyészet odvassága üti meg orrunkat”. Vajon mit csinálnak, mikor nincs főpróba és premier? „A szertartás után jön egy vén sekrestyés, és elteszi őket a legközelebbi főpróbáig.”

FAC, UT CREDAS tedd, akard, hogy higgy! – hangzik valamely régi egyházi mondás. S ehhez tartom magam. Hinni akarok abban, hogy ünnep és öröm egy nagy magyar író ötven év múltán életre keltett színművének premierje.

Mert bizony akarni kell, hogy hihessük, annyi baljós előjel kísértett. Az irodalomtörténet könyörtelen és tárgyias. Egészen véletlenül nem pihen fél évszázadon át archívumokban egy ennyire népszerű, ennyire számon tartott és tisztelt író darabja. Sok tinta fogyott már abban a vitában is, hogy kell-e, szabad-e színpadra vinni regényeket. A vörös postakocsi című regény például, a maga lezárt, jellegzetesen krúdys szövetével, szétfolyó, cselekménytelen történéseivel bizonyos, hogy nem való színpadra. Senki sem tudná „színekre”, „jelenetekre”, „felvonásokra” szabni; maga Krúdy sem. S nem is tette. Hanem a népszerű regény címét, hangulatát s néhány halhatatlan alakját megtartva, teljesen új, a regényt figyelmen kívül hagyó színdarabot írt helyette.

De vajon színdarabot-e? Ambrus Zoltán és Hevesi Sándor elvetette, nem adatta elő. Évtizedekkel később viszont Barta András Krúdy Komédia című, ez évben megjelent kötetében (most látott nyomdafestéket először a darab) azt írja róla: „egy olyan modern színpadi koncepció felé mutat, amely kiteljesedve, a magyar drámairodalom európai méretekben is számottevő fejlődéséhez vetethetett volna ... Csehovot fűzhette volna össze korunk impresszionista színpadi alkotóival.” Radnóti Zsuzsa pedig, mintegy előszóként, a Pesti Műsor ismertető cikkében nem is előfutárnak, hanem kiteljesedett és modern drámának, a Csehov – Lorca – Audiberti – Weingarten költői hangvételű drámai hagyomány szerves folytatójának tekinti.

A Vígszínház most előadta, némi (nem is mindig elégséges) húzásokkal, rövidítésekkel, s némi (több helyütt igen szerencsés, előrevivő) toldásokkal, rendezői továbbgondolásokkal.

ZAVARBAN VAGYOK, nem tudom, mit láttam! – mondhatná valaki a premier után. Való igaz, nem könnyű eldönteni, milyen ez a darab s ez az előadás. Szelíd, bánatos borongás, felcsukló zokogások és honfibú; nosztalgia és élnivágyás, búcsú és fogadkozások; „szívfájások és gyilkos keserűség, halkan (néha túl halkan) elmondott szavak, elfelejtettnek vélt emlékek, korán jött ősz hajak és éji fölriadások”; tatár kán képű (egy kicsit fin de siècle fáradtságú) nagyúr, aki London és a Balaton-parti öreg kastély között, kinn a világban és csendes családi basáskodásban tölti napjait, udvarmestert, postakürtöt és meggypiros, paszománttal kivert huszárokat tart; Steinné az örömtanya madámja, aki „az egyetlen tisztességes és vallásos nő Pest-Budán”; álmeztelen bajadérok a tüllfüggöny mögött, pisztolylövések az éjszakában, balatoni nádsusogás és húsvéti locsolásszagú bordélyházi szobák; egymásba kavarodó színek, fények és epizódisták.

De igazán, mit is láttunk?

Ha a történetet veszem – valószínűtlen, régies melodráma. Ha a figurákat veszem – sosem látott álomalakok. Ha a mondanivalót veszem – szecessziós, szimbolikus tántorgás az élet értelme és értelmetlensége, a jegenyék lombja és a tarka abrosz örömei között.

Ám van-e értelme Krúdyt így ízekre szedni? Az ő művészete csakis egészében, a maga atmoszférájában, imbolygó-derengő holdudvarával együtt halhatatlan. Az alkatrészek, igen, külön-külön vitathatók – csak éppen együtt az egész vitathatatlan. Mert az alkotóelemeket csodálatos anyag köti össze, lényegíti át; Krúdy sajátos és egyszervaló, utánozhatatlan, kritikai hálóval kimerhetetlen szómágiája, jelzői, hasonlatai, muzsikáló mondatritmusa.

Igen, néhol már feszengve figyeljük, milyen közel jár ez az egész a melodrámához, a romantika néha már-már komikumba billen át, de (s ilyenkor érezzük, milyen erős, szinte fogható és elszakíthatatlan matéria Krúdy költészete) a szavak s mondatok ökörnyál-fonalán balanszírozva végül is mindig átjutunk a túlsó partra. S megkönnyebbült örömmel sóhajtunk fel: sikerült, lám ide is követni tudtuk.

Való igaz, a színházi megjelenítés sokat elvesz Krúdyból, a költőből – de sokat hozzátesz Krúdyhoz, a drámaíróhoz. A helyenként már unalommal fenyegető lírai dikciót a rendező (Kapás Dezső) jó érzékkel szakítja meg az író egyéb műveiből, vagy a dramaturgia arzenáljából vett színpadi poénokkal (célbalövés a gyertyalángokra, szimbolikus párbaj-felhanggal; az Anna-báli lepketánc egy szögletébe ellenpontként odaültetett két haspók korhely, megmutatva a másik, a vaskosabb, asszonyfaló, csülökfarikcsáló, tányérhúsnak örvendező Krúdyt is; vagy a lilákkal, zöldekkel, pirosakkal, kékekkel, sárgákkal villódzó színpadi görögtűz, a szavak s hangulatok zenébe, balettbe-oldása).

Krúdyt olvasni kell, bezárkózva, lehúzott zsaluk mögött, kora hajnali álomtalan órán; van benne valami magányos, hátával kályhának támaszkodó, merengő, csendes férfiszemérem, amely nem kíván tanút, közönséget. Krúdyt nem lehet színpadra vinni, de ha igen —, hát valahogy így kell, ahogy a Vígszínház teszi.

A SZÍNÉSZEK FELSOROLÁSA következnék most a kritika szokott rendje szerint. Ám ennek az előadásnak főszereplője a rendezőn kívül a díszletek megálmodója, Szinte Gábor. A Krúdy montázsos előfüggöny; az áttetsző tüllfalak, amelyeken át hol eleven női testek parázslása, hol az opálos balatoni alkony, hol a hajnal józan acélszürke aligfénye tűnik át; a kastélyterem szigorú hármas ablakrendje, az Anna-bál lampionsorai és nádasai, a pesti bordélyház paravános, díszlegyezős pacsuli rátartisága – kitűnőek.

És persze Darvas Iván. Ha szívem mélyére nézek, igazából, pár évvel ezelőtt szerettem volna őt látni, Rezeda Kázmérként; kicsit lágyabb mint Krúdy tatár kánja, de félmosolyos, félkomoly, félharagvó, félérzelmes iróniája nagyot segít Krúdynak s a rendezőnek: hogy egész komolyan azért ne vegyük ezt az egész kavalkádot, különben menthetetlenül elnyel a melodráma. Halász Judit Esztellája puha és riadt és ártatlan és mégis kihívó, ahogyan Krúdy hősei álmodták a nőt, akiért „éjszaka virrasztanak és belenéznek a pisztoly csövébe”. Tahi Tóth Lászlónak egy felejthetetlen figura mindnyájunkban élő előképével kellett megküzdenie Rezeda Kázmér alakjában —, s ez nem mindig sikerült. De ne fanyalogjunk. Minden és mindenki a helyén volt. A hosszú színészlistáról különösen a strucctollas-közönséges Montmorency kisasszonyt ördögi sistergéssel alakító Schubert Éva, Molnár Tibor feudális ünnepélyességű udvarmestere, Pártos Erzsi aggódó, sopánkodó öregmamája marad meg emlékezetünkben. Bulla Elma pest-budai Warrennénak túlságosan is becsületes és tiszta lélek.

Kemenes Fanni jelmezei hatásosan színezték ezt a lidércfényből és valóságból egybegyúrt Krúdy-álmot.