Premier ma

Krúdy Szindbádja filmen

Az év filmje – már hetekkel bemuta­tása előtt ez a hír terjedt el Huszárik Zol­tán munkájáról, amely Krúdy Gyula sa­játos, sosem volt, mégis oly ismerős és valóságos világát próbálja feltámasztani. Sikerült-e, s egyáltalán lehet-e más mű­faj formanyelvén megszólaltatni ezt a különös, elmosódó, hasonlíthatatlan han­gulatú, csakis Krúdy igéző szavalnak má­giájában élő káprázatot?

A varázslat, ha egészében nem is, sok-sok részletében: sikerült. Nagyon szép ez a film.

Egy kicsit túlságosan is szép. Huszárikot annyira rabul ejtette Krúdy, sok év óta e filmre készülve, ötleteket gyűjtö­getve, tervezgetve, olyan nagyon akarta megcsinálni, hogy nehéz volt mértéket tartania. Túl dús, túl sok! – mondogatja az ember a sötét nézőtéren, s szeretné lefogni a rendező kezét: elég lesz ebből ennyi, már-már fárasztóan, bosszantóan elég, ne tovább! A papír többet elbír, mint a vetítővászon, a szó jelentése len­gébb s képlékenyebb, mint a megteste­sült, színhez, formához kötött jelenség.

Néhány száz méterrel kevesebb – több lett volna.

Hazudjon valami szépet! – kérleli Szindbádot egy fiatal nő, valahol egy behava­zott kisvárosi piactéren. És Szindbád, aki „nem szeretett soha senkit, csak hiú­ságát, büszkeségét”, Szindbád hazudik. Lenkének, Imolának, Fanninak, Fruzsi­nának, Sötétkének s mind a többieknek. És önmagának. Még a mindent megértő és megbocsátó Majmunkának is, aki pe­dig amolyan anyás, örökké tárt karú ki­kötő a vihartépett, fáradt hajósnak; ki­kötő és gyónószék egyben. „Az élet: szép hazugságok láncolata.” Ez az egyik rétege a Szindbád-filmnek, amely ma­ga is laza láncszemekből, szép hazug­ságokból áll össze. „Cselekménye”, „tör­ténete” szinte nincs is, anyagtalan hangulatkompozíció. Szindbád él, szeret, em­lékezik és meghal, de nem valaminő reá­lis és iskolás rendben, hanem egymásba folyó epizódok, vissza-visszatérő emlék­képek, szabadon lebegő asszociációk ka­vargásában.           ‘

Itt mindig minden egyszerre jelen van. Örökké írt és soha véget nem érő szerelmes levelek, fogadkozások, csalások és csalódások; bazsarózsás tapéták, hal­kan bezáruló ablakok, és csendben ál­modó felvidéki városok; a postakocsi előtt kürtszóra trappoló lovak, temető­ben elsuttogott vallomások és a budai Rác-templom harangkondulásai; csipkés alsószoknyák, kibontott ingvállak, férfiváró, magányos asszonyéjszakák.

Sára Sándor, az operatőr – micsoda szövetséges a Krúdy-csillagvilág megidézéséhez! – fehér nyírfagyertyákat gyújt az emlékekből kéklő égre, száz árnyalatát ismeri a ködnek, ezer rezzenését az arc­nak. Nem utolsósorban képzőművészeti élmény ez a film.

És, persze, a velős csont – az sem hiá­nyozhat egy Krúdy-filmből. Így, széles­vásznú premierplánban még nemigen találkoztunk vele; egy forrón gőzölgő, négyméteres velős csont, mondhatom, igen figyelemre méltó jelenség (e filmet inkább éhgyomorra ajánlatos megnézni). Meg a Tafelspitz, paradicsommártással és gyenge, fiatal hagymával; meg a Majmunka főzte fajdkakasleves, amelynek paprikás, csillogó zsírgyöngyei oly idil­likusan rímelnek egybe az őszi lombok aranypénzeivel, a virágszirmokkal s az esőtől csöpögő zsindellyel. („Vajon isz­nak-e még eperpálinkát a Kék Hordó­ban?”)

S „vajon lesznek-e jövőre, akik meghall­gatják a farkasoktól széttépett kémény­seprő történetét?” Vajon hát mit mond ez a film a mai nézőnek, különösen a fiataloknak? Cikis! – súg össze mellet­tem két tizenéves: olyan nagyon idegen kultuszokról, életlátásról, szerelmi rituá­léról, olyan nagyon más világról hoz hírt számukra ez a film. De aztán vé­gül is találnak valami közös hullám­hosszt, s ráéreznek „az öreg hippi” tör­ténetére. Elég bizarr ez a besorolás – de ha jól meggondoljuk, van talán az alján valami. Szindbád – akárcsak bal­kézről való dédunokái Londontól Brüsszelig, Amszterdamtól Katmanduig – szép hazugságokból szőtt csipkés-virágos, passzív és meddő álomvilágba me­nekült a csúnya és kegyetlen hazugsá­gokkal teli életből, korának felbomlóban levő, elidegenedett és elembertelenedett világából.

E különösen imbolygó, szétfoszló mon­danivaló központi alakja, a Szindbádot alakító Latinovits Zoltán mintha közvet­lenül Krúdy írásaiból lépett volna elénk. Nem egyedi alak, hanem összegzés: havelokos, őszülő gavallérjának elvonat­kozott, fanyar mélázása, és mégis a tes­ti realitásokhoz horgonyzott kézzelfoghatósága: valóságos Krúdy-breviárium. Szindbádon kívül egy csipetnyi Alvinczy Eduárd s egy leheletnyi Rezeda Kázmér is van benne – aminthogy e három férfialak (és tucatnyi vérrokonuk, búvó­patak módjára elő-előkerülő, majd el­tűnő hasonmásuk) vonásai magánál Krúdynál is oly gyakran összemosódnak. S ugyanígy Dayka Margit, Ruttkai Éva, vagy Nagy Anna sem csak Majmunka, Lenke vagy Fruzsina, hanem egy kicsit Krúdy valamennyi asszony- és leány­alakja. A szereplők kiválasztása csak­úgy, mint a helyszíneké e sokszereplős és sokhelyszínes filmben: mintaszerű.

Filmdivatjainkról még valamit, befejezé­sül. Azokról az eszközökről, ötletekről, megoldási sémákról, amelyek egyre több filmben fel-felbukkannak. Eredetüket, esetleges külföldi rokonságukat ne fir­tassuk most, de önkéntelenül is fel kell figyelni ezekre a tematikai-technikai megegyezésekre. A film szövetébe szőtt, egy-egy pillanatra felvillanó, jellegzetes dramaturgiai szerepet hordozó emlékké­pekre gondolunk például, amelyeket ilyen töménységben legutoljára a Szere­lem című filmben láthattunk. Vagy arra, hogy a Hangyabolyhoz hasonlóan a Szindbád kamerája is olyan kedvtelve időzget el a templomi hangulatrészlete­ken, szobrokon, faragványokon. Meg hogy zarándokok vonulásával, áhítatos zöngicsélésével is gyakorta találkozunk mostanában (legutóbb, igen kiadósan, a Rózsa Sándorban). Véletlen egyezések? Vagy valamiféle „iskola” jegyei? Külön-külön, a maguk helyén s környezetében igen hatásos, hangulatos motívumok ezek, de falkában való jelentkezésük előbb-utóbb manírrá válhat. Mindezt azonban igazán nem ünneprontó szán­dékkal mondjuk el, csupán a teljesség kedvéért. Mert egy ilyen igazán szép filmről gondolkodva, s egy kicsit éppen ennek fényénél: az egész magyar film­művészetre is rálátás nyílik.

Szindbád pedig induljon csak új ka­landokra – ifjú szívek gyönyörűségére és emlékező vének vigasztalására – vi­dám száncsilingeléssel a frissen esett no­vemberi hóban.

Papp Antal

 

(Magyar Hírlap, 1971/328. /november 25./ 9. p.)