Krúdy Gyula villanya

 

Nem megy ki a fejemből ez a kikapcsolt villany. Krúdy Gyula nem kapott világítást az Elektromos Művektől, nem tudta fizetni számláját, kikapcsolták az áramot és Krúdy gyertya mellett vakoskodott, mikor dolgozott. Ezzel a tapintatlansággal kapcsolatban, amelyet az egyik legnagyobb és legtehetősebb városi üzem követett el Krúdy Gyulával szemben, bátor vagyok az ősi precedensre hivatkozni: az Operaház és a Nemzeti Színház közel hárommillió pengős villanyszámlával tartoznak, még se kapcsolják ki az áramot. A kisemberek ezrei panaszkodnak, hogy ők se kapnak világítást, ha nem tudnak fizetni. De vajon kis ember volt-e Krúdy Gyula? Ki határozza azt meg, melyik szerv és melyik érzék egy olyan nagy üzemnél mint az Elektromos Művek, hogy ki a kis ember és ki az Operaház? Hogy kivel szemben kell kíméletet tanúsítani és kivel szemben kell könyörtelenül érvényesíteni a pénzbeszedői politikát? Hol kezdődik az a tisztelet és hódolat a szellem és a kultúra előtt, amelyik meg állítja a pénzbeszedőt az ajtó előtt és megsúgja neki, hogy ide ne menj be, innen fordulj vissza, mert ha itt nem is fizetnek, itt világítani kell.

Micsoda tátongó űr az, amelyik a mi gondolkozásunkat elválasztja ebben a jelentéktelen kérdésben a közművek fel fogásától. Hány magányos utcai villanylámpa ég elszórtan a Hegyvidéken, a Hármashatárhegyen, a Bűzös övezetben, a külvárosi romok, mezei utak mellett, ahol a madár se jár, csak a biciklista rendőrök, vagy a csavargók. És ezeket nem szerelik le, ezekre áldoz a tisztelt közület, ezt fenntartja és fogyasztását fedezik a mi adónkból. De a Templom-utca 15-ben, ahol egy nagyszerű lélek próbálta szivárványait papírra vetni, ott megjelent a szerelő és véget vetett a világításnak. Krúdy Gyula munkája nem ért annyit, mint egy távoli városrész magányos utcai lámpája. Amelyik talán csak a részegek útját őrizte, vagy a bizonytalan közbiztonságot szolgálta. Utálatos utcák fölött nagy költséggel középvilágítást húztak, az ember nem fordul be sok ilyen utcába éjjel, mert már az utca torkolatából dűl a sok párolgó bőr a rothadó káposzta, vagy a pincékben felhalmozott makói hagyma illata. De az úttest fölött fényes lámpasor dicsőíti a kultúrát, éppen úgy, mint a Dunaparton, ahol tündöklő gyöngysort hintettek el. Dagad az ember kebele, mikor a Citadella fehér izzását s a Halászbástya mesebeli kastélyát veszi szemügyre, a pazarlást a szépség kedvéért. Csordultig telt szívvel bocsátja meg és örvendezik a kivilágított szökőkutaknak, fényben úszó tereknek és minden megvilágított pontnak, amelyik itt a sötétséget közpénzen veri szét.

Lesújtó elképzelni, hogy a közület számára Krúdy Gyula nem volt akkora hazai látványosság, mint egy tér, mint a Halászbástya s reá nem hogy reflektorok nem öntötték a fényt, hanem még egy pislogó villanylámpát is sajnáltak az íróasztaláról.

Volt közüzem, a Gázgyár, amelyik éveken át úgynevezett szociális kokszot engedélyezett. Jutott belőle tényleg a szegényeknek is. Miért ne lehetne azt bevezetni, hogy az Elektromos Művek évenként harmincezer pengőt – hogy sokat ne mondjak – áldozna arra, hogy, tiszteletpéldányokat adna a villanyvilágításokból azoknak, akik ezt a közösség szempontjából megérdemlik. Tartsa titokban ezt, számlázza, kérje a pénzt, de ne kapcsolja ki az áramot, ha az illető nem tud fizetni. Írja le év végén, írja a közvilágítás számlájára, vegye úgy, hogy egy néhány lámpával több ég az idegenek megtévesztésére a Duna-korzón, vagy a becsiccsentett emberek tájékoztatására a külvárosokban.

Ki tanítja meg végre az embereket a tehetség, az irodalom, a művészet és a szellem nem is határtalan, de legalább látszólagos tiszteletére. Milyen száraz, milyen önző, milyen szegényes világ ez, milyen filléres gondolkozásra vall és mennyire vak, amikor leüti egy nagy író asztaláról a villanyt azért, mert nem tud fizetni?

Egy posthumus számlakivonatot, amelyet még ma is szorgalmaznak s amelyet esetleg még peresítenek is. A karteleknek nem ilyen nemzeti ajándékokat szoktak osztogatni.

Papp Jenő

 

(Magyarság, 1933/118. /május 25./ 11. p.)