Két évszám, felette egy név, – egy magyar író élete. Krúdy Gyula, a pesti kávéházak és kiskocsmák nyugtalan vándora, a kis falvak garabonciása, pénteken reggel hirtelen meghalt és örökre elpihen az álmok és eleven ködemberek halkszavú költője. És amikor meghajlottvállú, hatalmas alakját a sírba teszik, a közelmúlt eltűnt világának egész sereg szereplője néz utána, akiket ő hozott vissza új életre és akikkel benépesítette regények megszámlálhatatlan oldalát, újságok egy napig élő hasábjainak rengetegét.

Krúdy Gyula

És az olvasóközönség, amíg Krúdy Gyula eleven álomvilágának légies alakjai utóljára körüllebegik, csodálkozva néz az új sír fejfájára. »Csak 55 éves volt?« – kérdezi mindenki meglepetten, mert szinte hihetetlen, hogy ennyi idő alatt annyit és olyan sokfélét dolgozhatott, hogy egy egész könyvtárra szóló kötet maradt utána. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy szenvedélye, szerelme volt az írás és minden szabad pillanatát íróasztala fölé görnyedve töltötte el.

– Hogyan, – fogják kérdezni – egy írónak csak szabad pillanatai vannak és az íráson kívül semmi más dolga nincs?

Ez az első pillanatra igaznak látszik, de elfelejtik, hogy az író önmagából merít, a külvilág, az élete emlékeit, benyomásait előbb magába kell fogadnia, hordoznia, megérlelni (ez az ő hivatalos munkája) s amikor az élmény megérett benne, következik a szabad idő, amelyben papírra veti a történéseket, az embereket, a világfelfogást, amely benne kialakult és amely mind együtt jelenti az írót, a költőt, a művészt.

És ha ebből a szempontból tekintjük Krúdy Gyula életét, akkor megértjük, hogy bár csak 55 éves volt halála pillanatában, mégis egész könyvtárra való mű maradt utána. Ez a hajlottvállú, csendesszavú, koraősz, nálunknál vagy egy fejjel magasabb, mindent vizsgaszemmel figyelő író, rengeteget élt, és senkit se tévesszen meg életének utolsó néhány éve, amikor a szanatórium betegszobájába, vagy az óbudai kis házikóba visszahúzódva láttuk, vagy ajkán a búcsúzó élet fájdalmasan bölcs mosolyával, megjelent a Pesti Napló szerkesztőségében és átadta kéziratát:

– Mi újság, Gyula bácsi? – kérdezték tőle. Ő pedig csendes nyugalommal, kissé oldalt hajlított fejjel felelte panasz nélkül:

– Csak megvagyok.

Ez az öregedő, a beteges Krúdy Gyula volt, nem az a hetyke ifjú, aki az 1890-es évek vége felé a Nyírségből, a híres Krúdy-nemzetségből felkerült Budapestre és már ifjan egy, novellás kötet (»Üres a fészek és egyéb történetek«) sikerével becsült tagja lett az akkori ifjú írói világnak. Első pillanatra csendesnek látszó, kevésbeszédű volt ez az ifjú Krúdy, Gyula, de nemsokára félelmetes alakja lett az éjszakai életnek, akinek nagy erejéről, virtusáról éjszakai mulatótársai legendákat meséltek, párbajtörténetei szájról szájra jártak és így lett egészen fiatalon Gyula bácsi. Változatos, színes, regényes volt ez az élet, viharos éjszakák, nők, nagy barátságok, kártyacsaták váltakoztak benne, egy-egy nagy versenyre zsebében a biztos tippel megjelent csak úgy csendben a badenbadeni vagy hoppegarteni lóversenyeken, misztikus barátságot kötött a »Vörös postakocsi« utasaival, a híres Szemere Miklós egész körével. de míg belevetette magát a pesti éjszakába, nem feledkezett meg gyermekkora, serdülő éveinek benyomásairól sem, éles szeme meglátta és egy életen át magában hordozta alakjait, nyírségi, szatmári, podolini, bécsi iskolás évei figuráit és az élő Krúdy-glóbuszból teremtett magának egy ködbeborított ködalakokkal telt álomvilágot, amely mégis élettel, valódisággal telt meg és Krúdy írói egyéniségét, különálló voltát jelentette.

Pasztellszínekkel dolgozott, de figurái, hősei mégis éltek; egy-egy jelzője félelmetes biztonsággal jellemezte a tájat, az alakot, az érzést, amelyet leírt, és az elmosódó portrék, regényhősei a naturalizmust felülmúló erővel éltek.

Ez a csendesnek látszó élet – az ifjú Krúdy élete – csupa mozgás, kaland, vándorlás volt s szinte természetes, hogy álomtársa: önmaga olyan sikert aratott, mikor mint Szindbad jelent meg a könyvpiacon. Szindbad ifjúsága és Szindbad utazásai egy hányatott, sokat tapasztalt élet emlékiratai.

Sajátos stílusa az ősz színeiben játszó lírája egészen egyénivé avatták írásait és minden sorából rögtön kiérzett, hogy csak Krúdy Gyula írhatta.

Élete a magyar tehetség rendes sorsrajza. Voltak nagy sikerei, keresett olykor nagyobbösszegű pénzt, de sohase annyit, hogy gond nélkül élhetett volna, a mindennapért sokszor aprópénzre kellett váltani nagy tehetségét, és mert egyetlen kereseti forrása csak az írás volt, rengeteget kellett dolgoznia, hogy megélhessen.

Nem tudta adminisztrálni magát, bohém volt a szó murgeri értelmében, szeretetreméltó, kedves jó társ. A megfeszített munka és a megfeszített élet időelőtt megőrölték a hatalmas fizikumot, az utolsó években hatalmas alakja megtörött, igazi »Gyula bácsi« lett és csak-írásaiban villant fel vidám ifjú életének sok-sok változatos emléke. Magyar volt minden ízében, írásai zamatos erejét a Nyírségből hozta magával és szűkebb szülőföldjének hű és lelkes fia maradt korai haláláig.

A magyar irodalom jeles értéket, nagy tehetséget veszített Krúdy Gyulában, a magyar élet Szindbadjában, akinek álomhajója most újra útra kelt, de meséjét már nem mondja el néma utasa.

p. á.

(Pesti Napló, 1933/108. /máj. 13./ 4. p.)