Ilyen gúnynév volt eredetileg az impresszionizmus is. De tegyük hozzá mindjárt – találó gúnynév. A mult század hatvanas-hetvenes éveiben fellépő francia festők egy csoportja kapta ezt a nevet legjellegzetesebb képviselője Claude Monet: „Impression, soleil levant” című festménye után.¹ A képet a szalon bírálóbizottsága (a francia festészet legfőbb őre) visszautasította. Így a visszautasított festők 1874 április 15-én külön kiállítást nyitottak meg: a „visszautasítottak szalonját” Boudin, Cézanne, Degas, Pissarro, Renoir, Sisley, Monet s még néhány elfelejtett festő műveiből. Ezek a művészek többé-kevésbbé Edouard Manetnek, az impresszionizmus első úttörőjének voltak követői, s most nevet is kaptak művészeti célkitűzéseikhez. Hogy ez az eredetileg még csak gúnynévnek használt „impresszionizmus” találóan mutatott rá a festészeti irány egyik lényeges jellemvonására, nem is a névadók érdeme. Egyszerűen, a kép címe ösztönös megsejtéssel mutat rá az iskola célkitűzésére lemásolni, amit a művész lát,² vagy más szavakkal: rögzíteni a természetről szerzett benyomásokat. Az impresszionizmus ilyen értelemben valóban az impressziók, a benyomások művészete, vagy ahogy a németek mondják: Eindruckskunst.

A művészi alakításmód nem véletlen dolog, hanem mélyen összefügg az alkotó világnézetével, aki szintén nem tudja magát függetleníteni saját korától. Még akkor sem, ha művészeti forradalom harcosáról van szó. A művészi forradalom ugyanis igen gyakran világnézeti, társadalmi megmozdulás is, s ilyenkor a művész is az eljövendő korszak szellemi épületének egyik alaprakója.

Az impresszionista műalkotásban sem csupán stíluskérdést kell tehát látnunk, mint ahogy a gótikában és a barokkban sem. Az uralkodó stílus szoros kapcsolatban van az uralkodó ízléssel.³ Az ízlés és értékelés, valamint az értékelés és világnézet összefüggései világosan mutatják, hová kell kutatásainknak leereszkedniük. Keresnünk kell tehát azt a világnézetet, mely az impresszionista felfogásnak háttere és az ezt kialakító társadalmi réteget.

Az impresszionizmus világnézeti és társadalmi hátteret keresve, az ú. n. naturalista világnézethez jutunk el. Filozófiai irányáról nevezhetnénk pozitivizmusnak is, bár mint látni fogjuk – különösen az irodalomban – ezeken az alapokon túl is nő, és egy bizonyos újromantikus irány felé közeledik.

Most pedig vessünk néhány pillantást a naturalista világnézetre, s mivel a filozófián keresztül ismerhetjük meg legkönnyebben, a pozitivizmusra.⁴

De célkitűzésünk szempontjából csak néhány fontos jellemvonásra van szükségünk. A művészet élményszerű tudattartalmak művészi formában való kifejezése. Az élmény alapja mindig megismerés: a külvilág és magunk megismerése. Keresnünk kell tehát, hogy a pozitivizmus milyen módszert tart alkalmasnak arra, hogy élményeket szerezhessünk.

„Az újkori szellemet az emberi ész erejébe vetett őszinte hit jellemzi legszembetűnőbben.”⁵ A XIX. században ebből a filozófiai magatartásból két, egymással szembenálló irány nőtt ki: a metafizikai érdeklődésű német idealizmus és az inkább természettudományos és társadalmi problémák felé forduló pozitivizmus.⁶ Ez utóbbi irány törvényeket akar találni, s e törvények birtokában a maga szolgálatába állítani az egész világot. Ez a gyakorlatiasabb szellem inkább az angol és francia léleknek felel meg, s nem véletlen, hogy Mach, a német pozitivista is az angol és francia szellemhez közelebb állónak vallja magát.

A pozitivista filozófia a megismerés eszközének a már Bacon által hangoztatott tapasztalatot tartja. Hite szerint az ismeretek nem velünk születnek, hanem, mint már a pozitivizmus egyik ősének tekinthető Locke állítja, csak érzéki benyomások alapján keletkezhetnek.⁷ A másik megalapozója, Hume szerint is minden kép és eszme a látási, hallási stb. érzékletek, illetve benyomások (impressziók) által jön létre.⁸ Az impressziók pusztán a dolgok tulajdonságairól adnak tájékoztatást, valami állandóan megmaradó szubsztanciát csak mi képzelünk hozzájuk.⁹ A lelket is csak ilyen, a tudatban átélt tapasztalások foglalatának tartja. Sőt Mach odáig megy, hogy a külvilág elemei és a lelki élet érzetei között semminémű szakadékot nem lát.¹⁰ A pozitivizmus csak a természeti törvényeket ismeri el érvényeseknek, mert ezek nem végső kérdésekre akarnak felelni, hanem a tapasztalati tényeknek egymáshoz való mennyiségi viszonyát határozzák meg.¹¹ A lelki élet ilyen képzetek mechanikájának való felfogása arra adott útmutatást, hogy a szellemtudományokban is lehet a természettudományok módszereit alkalmazni.¹² Ezt Comte meg is teszi a társadalmi reform érdekében. Az új társadalmi rend a természeti törvények alapján építhető fel, mert a modern embernek erkölcsöt csak a tudomány adhat.¹³ Spencer is a szociológia felé fordul. Szerinte az állam egyes tagokból épül fel, azokért van és nem fordítva, s semmi joga nincsen ahhoz, hogy az egyén dolgaiba beleavatkozzék, hiszen csak az együttélés feltételeinek biztosítása a célja.¹⁴ A pozitivizmus főtörekvése minden téren a haladás, s jó is csak az, ami a fejlődést elősegíti. Spencer szerint az élvezet az élet kifejlődésének szolgálatában áll, s ezért az élet örömeinek korlátlan élvezése nincs ellentétben az erkölcs parancsaival.

Természetesen egy kor felfogása sem igazodhatik következetesen egy filozófiai irányhoz. A német idealizmus is újjáéled az 50-es években, s nagy erővel veszi fel a harcot a materializmussal, a másik nagy hatást tevő filozófiai iránnyal. A 90-es években pedig egy újromantikus irány lép fel, melyben szintén nagy szerepe van a benyomásoknak. De ez az irány nem az értelemre, hanem az érzelemre, kedélyre alapít.¹⁵ Felébred az érzék a valóság mélyén élő titkok iránt. A valóságot nem megragadható tényekben látja, hanem abban, ami szinte megszállja az embert, és akaratát tettre serkenti. Az igazság mértéke a benyomások erejétől függ. Az értelmi megismerés helyett egy bizonyos belső szemlélet által megragadó módszert talál helyesnek. (Intuíció.)¹⁶ Természetesen ez az irány is túloz. A pozitivizmus kelleténél nagyobb súlyt vet az értelemre, ez pedig az érzelemre és intuícióra. Ezeken kívül még sok más – esetleg később a XX. században nagy hatást tevő – irány forrong a XIX. sz. végének tudományos életében. Erős vívódás jellemzi ezt a kort. Az ember ragaszkodik a tudományhoz, irányítójának ismeri el, de meg is undorodik tőle. Kiirtja a transzcendentális vonásokat, de nem tud nélkülük élni. Ezek az eszmék jellemzik a XIX. századvégi és XX. századeleji művészetet is, de kiindulása mégis a pozitivizmusban keresendő.

Következő lépésünk annak megállapítása, ilyen gondolkodású korban milyen szerep jut a művészeteknek.

Amint láttuk, e világnézetben az értékrend csúcspontján a lét áll. Azért a művészetnek sem lehet más célja, mint hogy ezt a legfőbb értéket a maga módján szolgálja, a megfigyelés által szerzett élményt, mely mindig csak a valóság képének visszatükröződése, alkotásba rögzítse. Az alkotás csak akkor sikerült, ha létre tudta hozni a valóság pontos mását. Ilyen célkitűzésekkel indul a naturalista művészet. A pontos másolással azonban nem elégedhet meg, szóhoz kell juttatnia a művész egyéniségét is. Ezzel az engedménnyel aztán eljut a művészetnek ehhez a közismert meghatározásához: „Une oeuvre est un coin de la nature va a travers un tempérament.” (A mű egy darab természet, mely egy temperamentumon átszűrődött. Zola. A temperamentum itt természetesen a művész egész egyéniségét jelenti.) Ezt a meghatározást fogadja aztán el a legtöbb naturalista művész: író, festő, stb.

Bár célkitűzésünk irodalmi, elsősorban mégsem a naturalista irodalommal kell foglalkoznunk, hanem a festészettel. Elveik nagyrészt úgyis azonosak voltak, a következő lépést pedig az impresszionizmus felé először a festők tették meg, így a zenei, irodalmi stb. továbbfejlődésben éppen nekik van a legnagyobb szerepük.

A naturalista festői törekvéseknek támadó élük van a 30–40-es évek akadémikus festészete ellen.¹⁷ Courbet, az első naturalista francia festő, mindjárt azzal helyezkedik szembe az akadémikus ízléssel, hogy az általa megfestésre nem érdemesített tárgyakat dolgozza fel. Elve az volt, hogy mindent megfesthet, amit a tulajdon szemével látott, mégpedig úgy, ahogy a véletlen a szeme elé hozta.¹⁸ Jellemzi bizonyos szociális beállítottság is, mely szinte programmszerűvé válik a naturalista törekvésekben. (Irodalmi téren is.)

Courbet-tól függetlenül egy egész csoport festő foglalkozott a természet megfigyelésével. Képeik tárgyát környezetükből vették, s célluk a környezetnek, tájnak, embernek hű ábrázolása. A fontainebleaui erdőben dolgozott ez a csoport (barbizoni iskolának is hívják őket egy falucska neve után), s túlnyomó részben az erdő belsejének, az erdőszéli fáknak, bokroknak, a tavacskáknak és az égnek voltak a festői.¹⁹ A természetet akarták megragadni, legtöbbjüknél az ember csak mellékes szereplő. Camille Corot, Theodore Rousseau, Charles François Daubigny voltak a legtehetségesebbek közülök s e tájképfestőkön kívül Jean François Millet, aki Courbethez hasonlóan a parasztsorban élő emberek ábrázolását tűzte ki célul maga elé.