Irodalmi viszonyaink a XX. század elején.

Az impresszionizmus a XIX. század második felének s azon túl a XX. század elejének jellegzetes művészi irányzata.¹ Elveit és eszményeit, mint láttuk, minden művészeti ág megvalósította, vagy legalább is törekedett megvalósítani a maga sajátos feladataihoz alkalmazkodva. Nem maradhatott ki ebből a sorból az irodalom sem, mely különösen alkalmas arra, hogy a világnézeti megnyilvánulásokban fontos szerepet játsszék, hiszen az ő kifejező eszköze: a nyelv nyujtja ebben a legnagyobb lehetőséget. Az irodalmi impresszionizmus jellegzetes vonásait fogjuk a továbbiakban keresni, melyeknek lényegükben azonosaknak kell lenniük a festészetben megállapított jegyekkel, természetesen alkalmazkodva az irodalom speciális lehetőségeihez és követelményeihez. Különösen pedig azt kell vizsgálnunk, hogy a magyar irodalomban hogyan mutatkozott ez a művészeti irány. Tudjuk, hogy a magyar festészetben neves képviselői vannak az impresszionizmusnak (Szinyei Merse Pál, aki már a francia impresszionisták előtt megoldott olyan problémákat, amikkel azok még csak kísérleteztek. Nagybányai iskola.) A magyar irodalomban is jelentkeztek a század elején olyan eszmék, melyek teljesen megegyeznek az egyidejű nyugateurópai, főként franciaországi irodalmi törekvésekkel. Az impresszionizmusnak is, mint általában minden – az európai irodalommal szoros kapcsolatban lévő – irodalmi iránynak, a Nyugat köre volt a menedékhely-e.

A Nyugat jelentősége tehát túlnő azokon a kereteken, melyet egy átlagos folyóirat szokott jelenteni. Megindulásával egészen nyilvánvaló lesz (az eddig sajtószerv nélküli irodalmi párt is jobban nyilvánosságra léphet) az a jelenség, amit a magyar irodalmi ízlés kettészakadásának szoktak nevezni. Egészen röviden meg kell vizsgálnunk, mi volt ennek a kettészakadásnak az oka, mennyi szerepe volt ebben a Nyugatnak, s hogyan jelentkezett a Nyugatban az impresszionizmus.

Minden nagy költői egyéniségnek akadnak utánzói, s közismert tény, hogy az utánzók – a kiváló vonásokat nem tudva átvenni – a felületet, a modorosságot leshetik csak el. Ilyen utánzási láz vett erőt a szabadságharc után nálunk, s támadt az a Petőfi stílusát, hangját imitáló „sallangosok”, „petőfieskedők” néven ismert költői csoport, amely ellen Gyulai Pál olyan kíméletlenül és olyan sikerrel emelte fel szavát. Olyan kiváló költői egyéniségnek hatása alól felszabadulni, mint Petőfi is volt, valóban nagy eredetiséget kívánó feladat, s mint tudjuk, Arany Jánosnak sem könnyen sikerült.² Arany természetesen meg tudott szabadulni ettől a korlátozó bűvölettől, s szabadon ki tudta fejteni a maga gyökeresen magyar tehetségét. Arany Jánosban a magyar klasszicista irodalom elérte a csúcspontját, s természetesen, mint kora legkiválóbb tehetségének, mostmár neki támadnak utánzói. Ennek a klasszicista magyar irodalomnak Gyulai Pál volt a kritikusa, esztétikai alapelveit szinte Arany János költészetéből vonta el.³ Ezért az Arany Jánost követők ellen – hiszen megfeleltek a klasszikus kívánalmaknak – nem volt oka fellépni. Szép számmal voltak (Szász Károly, Lévay József stb.) tehetségesek és kevésbbé tehetségesek. S mivel az Arany által tört út elérte tetőpontját, tovább nem haladhattak, nem nyujtottak semmi újat, sőt nagyon messze mögötte maradtak mesterüknek. De legalább nem rikítottak, szélsőségekbe sem tévedtek, megmaradtak a magyar irodalom csendes munkásainak.

Az igazi művészet mindig küzdelem, új szépségek, új csodák utáni törekvés. Minden művész a más által még fel nem fedezett szépségekre vágyik, s ha egy területen már nem talál több megvalósíthatót, új utakat tör magának. Az Arany utáni költészetnek éppen legkiválóbbjai: Vajda János és Reviczky Gyula nem csatlakoztak ennek az iskolává merevült, klasszicista hagyományból táplálkozó csoportnak a soraihoz. A magyar klasszicizmusban Horváth János szerint „kiforrt, ép, egynemű magyar művészet” jött létre, s „ami utána következik, csak elemekre bomlás és újabb idegen hatások betódulása lesz”.⁴

S csakugyan, a XIX. század végén egyre sűrűbb és sűrűbb lesz nálunk az író világpolgárságának hangoztatása (csak Arany János és Reviczky költemény-vitájára kell gondolnunk), a külföldi irodalmak, filozófiai irányokhoz való szorosabb csatlakozás. Külföldi hatásokat majdnem mindig befogadtak legnagyobb íróink is (pl. Arany János Shakespeare, Burns stb. kapcsolatai), de míg például Arany János is a hatást alakította magához, és teljesen magyarrá, a most megindult áramlat képviselői inkább maguk idomultak mintaképeikhez.

Az irodalmi ízlés megváltozásának természetesen nemcsak ilyen a művész önállóságra törekvéséből következő okai voltak. A társadalom átalakulása volt a másik mozdító erő. A jobbágyság felszabadítása után a Bach-kormány – nem lévén szándéka, hogy a nemesség érdekeit védje – a birtokok megváltásánál rosszakarattal vagy gazdasági hozzánemértéssel járva el, a magyar nemesség sajnálatos elszegényedését idézte elő. Igaz, nem csupán ebben a gazdasági elrendezésben rejlik a magyar köznemesség hanyatlása, hanem abban is, hogy a megváltozott viszonyokhoz nem tudott alkalmazkodni, a korszerű gazdálkodási elvekhez nem értett, s főként a megszokott jómódú, kényelmes életmódról nem tudott lemondani. Így aztán éppen az alól a művelt réteg alól csúszott ki a megélhetést biztosító föld, mely évszázadokon keresztül a magyar nemzeti élet fenntartója, kultúrájának őrizője volt. A kor liberális, szabadversenyt pártoló szelleme, a technika óriási haladása, a közlekedés nagyfokú meggyorsulása az ipar és kereskedelem hatalmas fellendülését eredményezte. A magyar köznemes, ha a földet el is vesztette maga alól, nem igyekezett ipari, kereskedelmi pályákra lépni, ellenszenvet is érzett irántuk, lenézte az ilyen foglalkozásokat, nem, is volt kellő gyakorlata hozzájuk. Inkább a vármegyei, városi, állami közigazgatáshoz menekült, itt ha szűkös, a szabad foglalkozási ágakhoz mérve igen csekély jövedelme volt is, de legalább gondtalan, kockázatmentes megélhetést biztosított magának. A magyar városi polgárság, melynek szintén elsőrendű hivatása lett volna a gazdasági élet irányítása, nagyon csekély volt, egy-két alföldi városunk kivételével csaknem teljesen idegen nemzetiségű, főképpen német. A kiegyezés után pedig a zsidóság egyenjogúsításával ez a már eddig is kereskedelemre utalt népfaj szinte elárasztotta az összes gazdasági és szabadpályákat, hiszen ezeket teljesen átengedték neki. Természetes, hogy – művelődésre igen hajlamos népfaj lévén – kultúrrétege is hamar kifejlődött. Az is egészen természetes, hogy a magyarságtól teljesen idegen faji öntudatával és természetével nem tudott és nem is akart teljesen a magyar kultúrához hasonulni. A maga kultúrtalajából részben az asszimiláció miatt kiszakítva, a külföldi művelődés felé irányította érdeklődését. Nem véletlen, hogy az első folyóiratunkat, mely erőteljesebben fordul a külföldi, főként a francia irodalom felé, a „Hét” címűt Kiss József, zsidó költő alapította.

A Budapestté egyesített Pest és Buda, a reformkor óta a magyar irodalom középpontja, most kezd igazán világvárossá fejlődni. A most induló irodalom pedig nem a falu, hanem a főváros irodalma lesz.⁵ S ez természetesen azt a bizonyos elszegényedést jelenti, amelyet Horváth János említ a már idézett tanulmányában. Legnagyobb részben magyarságtól idegen, nemzetközi irodalom ez. Értem ezt a „legnagyobb részt” a mennyiségre. Igazán kiváló írói éppenséggel nem zsidók, s a magyar jelleg, mint sajátos jel van rájuk írva, alkotásaik művészi értéke egyben magyar érték is. Érvényesülésük éppen a hivatalos irodalmi szervek konzervativizmusa miatt igen nehéz volt, sőt egyáltalában csak úgy volt lehetséges, ha külön organumot létesítenek.

Az irodalmi élet forrongása nagy társadalmi forrongással esett egybe. A kifejlődő liberális-kapitalista rendszer természetesen magával hozza a kizsákmányolt, vagy magát kizsákmányolva érző munkásság szocializmusát. Egy radikális párt alakult, mely a társadalmi reformokat sürgette, a nagybirtokok felosztását követelte, s a tömegek, a munkásság érdekeit hangoztatta. A zsidóság is nagy szerephez jutott ebben a szocialista mozgalomban, és főképpen az általános titkos választójog bevezetése körüli vitákba vetette bele minden erejét.⁶ Ilyen zavaros politikai és társadalmi viszonyok között indult útnak egy kis írói csoport. Vezetői: Ignotus, Osváth Ernő, már előbb is szerepet játszottak az irodalmi életben. Ignotus a Hétben, Osváth pedig a Magyar Hírlap-ban és A Hét-ben jelentette meg írásait. A Hét azonban nem volt számukra elég megfelelő keret Kiss József bizonyos fokú konzervativizmusa és szigorú rostálása miatt, így Osváth Ernő vezetése alatt nyolctagú kis társaság alakult, mely folyóirat-indítási tervvel foglalkozott.⁷ Új Figyelő lett volna a lap címe, de csupán egy előfizetési felhívás jelent meg belőle (1901). A következő lappal sem volt sok szerencséjük. Egy már 11 éve működő folyóiratot, a Magyar Génius-t vásárolta meg Osváth. Félév mulva Gellért Oszkár vette át a szerkesztést, de anyagi okok miatt meg kellett szüntetnie a lapot. A következő állomás az 1905ben induló Figyelő, Osváth Ernő szerkesztésében. (Itt már sokan szerepelnek a későbbi Nyugat-gárdából: Ady, Bíró Lajos, Révész Béla, Kosztolányi, Szilágyi Géza, Kaffka Margit.⁸) 1906 őszén pedig a Szerda vette át a Figyelő szerepét, Gundel Antal – jómódú budapesti vendéglős fia – anyagi támogatásával. De az anyagi támogatás nem sokáig tartott, ez a lap is hamar megszüntette működését. Az 1908. évben aztán két emlékezetes fordulat történik az új irodalmi mozgalom körében. Az egyik a Nyugat megindulása, a másik – ami mutatja, hogy az irodalmi élet nemcsak a fővárosban mozgolódott erősen – Nagyváradon a Holnap c. antológia megjelenése. Ez is olyanféle irodalmi társaság nyilvánosságra lépése volt, mint Osváth Ernőéké Pesten: fiatal nagyváradi írók adták ki benne költeményeiket. (Juhász Gyula, Dutka Ákos, Emőd Tamás, Miklós Jutka. Két nem nagyváradi is jelentkezett velük együtt: Babits Mihály és Balázs Béla.) A társaság vezérének Ady Endrét kiáltották ki.⁹ Bevezetést Antal Sándor, egy fiatal újságíró írt az antológiához, azt fejtegetve benne, hogy megmozdulásuk nem gyökértelen. Hivatkozik Balassira, Csokonaira, Petőfire, Vajdára és Reviczkyre, mint költészetük elődeire.¹⁰ Az antológia a kritikák s éppen lesujtó kritikák tömegét vonta magára, különösen Ady Endrére vonatkoztak ezek a támadások. Rákosi Jenő emelte fel először ellenük a hangját, s ő mondta ki először rájuk az érthetetlenség vádját, bár elismerte, hogy „vannak köztük ígéretes legények, egy-egy versük a legjobbak közé tartozik, amit valaha írtak”. Rákosi Jenő bírálatára a Nyugat sietett a fiatal nagyváradiak segítségére, Fenyő Miksa válaszolt a cikkre, s kifejtette, hogy a művésznek érzései széles skálájának kifejezésére a nyelv zenei sajátságait is fel szabad használnia, s evvel a kijelentésével, mint meg fogjuk látni, az impresszionista stílus egyik sajátságára is rámutat. A Nyugat különben a stílus tekintetében, meg esztétikai nézeteiben is sok impresszionista megnyilatkozást mutat: állandó kapcsolatot tart fenn a képzőművészetekkel, a tárlatokról beszámolókat közöl, rokonszenvvel fordul az impresszionista festészet felé, pl. az 1909. évfolyamban Moly Tamás ismertetést közöl a berlini szecessziós tárlatról.¹¹ Megemlíti, hogy a már 10 éve fennálló intézmény legnagyobb érdeme; hogy megismertette a német művészetet és közönséget a francia impresszionista képzőművészek alkotásaival.

A Nyugat-ot egyre több és több támadás éri a konzervatív irodalom részéről, s főképpen Ady Endrére szegzik a gúny és szitkozódás minden fegyverét. A Nyugat oldaláról természetesen viszonozzák a támadásokat, igen sokszor nem a legfinomabb hangnemben. A bírálatak főképpen nemzetellenes támadásait, érzékiségét és homályosságát emelik ki. Csupán egyetlen tárgyilagos bírálója, Horváth János mondja ki azt, hogy a magyarság ilyen értékelése és az érzékiség megléte vagy hiánya nem lehet mértéke a költői erőnek,¹² bár hazafias és erkölcsi szempontból mindkettőt kifogásolja.

Kifejti Horváth János, hogy ez az új irány kifejezetten a magyar nemzeti klasszicizmus ellen irányul. Azzal szemben akar valami újat hozni.¹³ Hogy ez az új minden különösebb akadály, ellensúlyozás, mérséklés nélkül tud betörni, s irodalmunk szerves fejlődéséhez nem tud szorosan hozzákapcsolódni, Horváth János szerint következőéppen okolható meg:

Nemzeti klasszicizmusunk még éppen csak hogy utat talált az olvasóközönséghez, máris jött a szabadságharc és az elnyomás. Az olvasóközönség 48-as elvekhez ragaszkodó része Petőfi Sándor költészetéért rajongott (főként politikai pártállása miatt), a higgadtabb politika hívei pedig Arany János költészetét kedvelték. Így szinte lappangó ellentét keletkezett a két klasszikus író között. A hivatalos kritika a petőfieskedők elleni támadással is Arany tekintélyét növelte. Ezzel a hivatalos állásfoglalással szemben a közvélemény tiszteletteljes magatartást foglalt el, de Arany János mégsem vált igazán népszerűvé. Mint Horváth János a továbbiakban megjegyzi, hozzájárult ehhez a szakadáshoz Gyulai Pálnak Jókaival szemben elfoglalt tagadó álláspontja is. Arany Jánost és Kemény Zsigmondot tisztelték és becsülték, Petőfit és Jókait pedig olvasták és szerették. Irodalmunk klasszikus kora iránt tehát nem alakult ki egységes érdeklődésű olvasóközönség. Ez az ízig-vérig magyar művészet nem lett társadalmunk ízlésének alapja. Az iskolának is voltak itt mulasztásai: csak tanította az irodalmat, nem segítette hozzá diákjait irodalmi műveltséghez. Így a bomlást nem tudta semmi sem komolyan ellensúlyozni. A konzervatív kritika sem volt a maga helyén. Pedig sokat segíthetett volna. Az „új ízlés soha sincs egészen tisztában magával, valódi programmja csak ellenzőivel vívott kritikai harcában válik tudatossá a maga számára is. ...Ahol megvannak a szerves fejlődés egészséges feltételei, konzervatív és modern egyaránt kapva-kap a harc lehetőségén, mely tisztázza s tudatosabbá teszi álláspontját mind a kettőnek”.¹⁴ A konzervatív kritika feladata nyugatosakkal és főképpen Ady-val szemben legalább is a higgadt, objektív elemzés lett volna. Az erős radikális-szocialista politikai és a költői tartalom elkülönítése, „...ízlésbeli és stílbeli újdonságának ingerültség nélküli meghatározása; ösztönszerű magyarságának és pártpolitikai velejáróinak kimutatása, társadalmi és faji jelentőségének feltárása, elismerés ott, ahol a tehetség értékes újat teremt, óvás veszedelmei ellen”.¹⁵ De nem ez történt, hanem az elképzelhető legrosszabb. Tagadás annyira, hogy még a megismerésüktől is tartózkodtak. Sokan voltak Magyarországon, akik szidták Ady Endrét, bár verset egyet sem olvastak tőle, – mint Schöpflin A. megjegyzi – legfeljebb az Ady modorában írt gúnyversek közül hallottak egyetkettőt, s azt hitték, azok valóban Ady írásai.

Tárgyilagos kritikát nem lehetett írni. „Ilyen természetű tanulmányt csupán a Nyugat lett volna hajlandó közzétenni – mondja Horváth János csupa humorból és tüntetésképpen.”¹⁶

A mi szempontunkból nincs rá szükség, hogy a Nyugat és Ady körüli harcokat tovább tanulmányozzuk, itt elég annak a megállapítása; hogy mint minden újítás, az impresszionizmus is a Nyugat íróinak körében jelentkezett. Nem mintha a Nyugat-nak határozott célkitűzései lettek volna. Minden ilyen iránynak vagy iskolának nyilvánítástól éppen a Nyugat vezetői idegenkedtek legjobban, s zászlójukra az irodalom teljes szabadságát írták. Szerintük bárki írhat bármit, csak művésziesen tudja gondolatait és érzéseit kifejezni.¹⁷ Ha valaki a művészetet rabszolgaságban akarná tartani, menjen és parancsoljon a cigányoknak, mert azok muzsikálnak úgy, ahogy a nóta rendelője kívánja.¹⁸ A magyar léleknek – amely vagy van az íróban, vagy nincs, de ha csakugyan van, olyan, mint a levegő, minden írásában benne él és kisugárzik belőle – az a feladata, hogy megújuljon, és ne tűrjön bilincseket.¹⁹

Horváth János szerint azonban, bármennyire is tiltakoznak, van valami közös vonás a nyugatosokban, ami hasonlóvá teszi őket egymáshoz. Ez nem a politikai pártállásuk, hanem a stílusnak egy sajátsága, s ezt ő stílromantikának nevezi. A stílromantika – a Petőfi–Arany-féle stílrealizmus ellentéte – pedig, mint meg fogjuk látni, kapcsolatban van az impresszionizmussal is.²⁰