Haladó hagyomány

Perepatits Antal:

Krúdy Gyula és Debrecen

(Születésének hetvenötödik évfordulójára)

1894 szeptember 3-án „Augusztus végén, írta Krúdy Gyula” címmel egy szentimentális kis „tárcacikkely” jelent meg a Debreceni Ellenőrben. A lap alján csillag alatt még azt is megjegyezte a szerkesztő, hogy a közleményt a Pesten megjelenő Magyarország című lapból vette át.

A lap szerkesztője a tárca közlésekor azt hitte magában, hogy szívességet tesz a lapjának is, meg a Nyíregyházán élő legidősebb Krúdy Gyulának is, ha a kis írást újraközli.

Krúdy Gyula arcképét rajzolta:
Bars László.

Legidősebb Krúdy Gyula Debrecenben is ismert ember volt. Öccsével, a Mikszáth Kálmán által megrajzolt Krúdy Kálmánnal együtt vörössapkás századosokként szolgáltak Komárom védőseregében és forradalmárok maradtak mindketten még akkor is, még azután is, hogy a dicső honvédsereg Világosnál letette a fegyvert.

Kálmán szabadcsapatot szervezett és az ipolymenti erdőségekből ki-kilátogatva bosszantgatta Bach pandúrjait, Gyula pedig Nyíregyházán ügyvédi irodát nyitott és ott telepedett le. Legidősebb Krúdy Gyula azonban népszerűségét nem az irodának, hanem annak köszönhette, hogy ő volt a nyíregyházi 48-as honvédegylet elnöke és a függetlenségi mozgalom vezére.

Amikor a szerkesztő a pesti lapban az írást olvasta, azt hitte, hogy az az öreg honvédkapitány, a nagy népszerűségnek örvendő „elnök úr” tollából származik. A tévedés akkor derült ki, amikor az öreget széltében-hosszában ugratták nyíregyházi barátai, hogy vénségére „skriblerség”-re adta a fejét. Az öreg rögtön tudta, honnan fúj a szél.

Volt a nyíregyházi gimnáziumnak egy tanára — a maga módja szerint szintén „öreg rebellis” — bizonyos Porubszky Pál, aki a hasonlónevű Krúdy-unoka irodalmi hajlandóságait erősen pártfogolta. Ez a Pali bácsi a magyar nyelvet és a történelmet tanította. Még ma is élő tanítványai szeretik elmesélni róla, hogy amikor a tananyaggal a 67-es kiegyezéshez értek, akkor Pali bácsi azt mondta a gyerekeknek: „Húzzátok ki a könyvből, ami ott írva vagyon és elég, ha erről a szégyenteljes esztendőről annyit tudtok, hogy azóta élünk, ahogy élünk. Most pedig, ha kedvetek tartja, menjetek a rendőrségre és jelentgetek fel.”

Az öreg Krúdy először ennek a tanárnak tett szemrehányást, hogy teljesen tönkreteszi a gyereket. Másodszor pedig felkereste a „gaz kölyköt” az orosi utcai szülői házban és erősen megfenyegette, mert irka-firkájával annyira hírbe hozta és hogy a tekintélyét olyan nagyon megcsorbította.

Az unoka, a legfiatalabb Krúdy Gyula (akiről most beszélni fogunk), levélben közölte Gáspár Imre szerkesztővel, hogy a tárcát nem a kapitány, hanem annak unokája, a gimnázium nyolcadik osztályú tanulója írta.

Krúdy Gyula mögött akkor — tizenhét éves korában — már tekintélyes írói mult állott. Állandó tárcaírója volt a Magyarországnak, 1892 októbere óta írogatott a Nyíregyházi Szabadsajtó című lapba, munkatársa volt az Orsová című lapnak, szerkesztője a nyomdai úton előállított Gimnáziumi Híradónak, sőt egy Nagy Dob című, amolyan élclap-vállalata akkorára már ki is múlt; másik három gimnazista társával egyetemben fenntartotta a Nyíregyházi Sajtóiroda című vállalatot, amely komoly tudósításokkal látta el a pesti lapokat, főként a Pesti Naplót, az akkori tiszai árvíz alkalmával, sőt annál az esetnél, amely Tuzséri tragédia címen — amikor egy vándorkútfúró agyonhipnotizált egy jómódú leányt — világszenzáció lett, már a The Times és a New-York Herald is ötszázszavas táviratot kértek a sajtóirodától.

Krúdy Gyula és Gáspár Imre között megindult a levelezés. Olyan formában történt ez, hogy Krúdy Gyula levélben írt, a lap szerkesztője, Gáspár Imre pedig a Szerkesztői .üzenetekben válaszolt. Ezekből a szerkesztői üzenetekből nyilvánvaló, hogy a fiatal Krúdy íróvá nevelésében Porubszky Pálon kívül, most már Gáspár Imre is tevékenyen résztvett. Egyre sűrűbben jelenik meg a Krúdy-név a lapban.

Gáspár Imre minden áron igyekezett megszerezni a lap részére a fiatal tehetséget. Rövid ismeretség után hosszú, ömlengő levelet írt Nyíregyházára, amelynek lényege következő: „Legyen szíves nekem forduló postával felelni a következő kérdésemre: Hajlandó-e október hótól a Debreceni Ellenőrhöz belépni? Ez esetben 40 forint havidíjjal szolgálnánk, amely összeg gyakorlatának öregbülésével növekednék, feladata lenne pedig a tárca, színház, nagyobbfajta report stb. végzése. Úgy értettem meg, hogy az érettségi vizsgára magánúton készül. Ha ez így van, arra kellő alkalmat találna köztünk is, sőt mint a debreceni szabadelvűpárt lapjánál működő fényes tollú tárcaíró, biztos protekcióra is... Végtelen örvendenék, ha Ön, kinek kvalitása a szó teljes értelmében vitathatatlan — alulírott vén poéta mellé kerülne. Érzéke van — látom — a kiszínezett report, az aktualitások iránt, mik a journalistica pályára predestinálják.”

Tizenhat éves gyermekhez íródott ez a kecsegtető levél, aki már unta az iskolát, aki akkor már egy szolgabírót komoly párbajban komolyan megsebesített. A levél írója is érdekes személyiség. Tekintélyes, konok külsejű, elismert öreg költő. Byron-követő vidéki tekintély, akiről illik, annyit tudni, hogy ő volt a fordítója a magyar munkásmozgalom ősi indulójának, a Marseillaisenek, állandó cikkírója az akkor még hetilap Népszavának.

Természetes, hogy erre a levélre nem következhetett más, mint ami következett. Krúdy elkötötte egy hajnalon apja istállójából a Taragon nevű hátaslovat, azon Debrecenbe lovagolt, a paripát a debreceni vásáron eladta a kupeceknek és jelentkezett az Ellenőr szerkesztőségében.

Az Ellenőr szerkesztősége a Csapó-utca és a mai Tóthfalussy-tér sarkán állott. Az a nevezetessége ennek a szerkesztőségnek, hogy a szerkesztő Kossuth Lajosnak azt az íróasztalát használta, amelyet 1849-ben a debreceni asztalosmesterek készítettek remekbe a bálványozott kormányzó részére. Itt kezdte Ady is. Innen futamodott el a fürgelábú és fürgeeszű, kezdő riporter a városba, amikor valami tollára méltó eseményt szimatolt.

Mit látott, mit talált a nyiladozó eszű, koravén fiatalember Debrecenben? Este és éjjel az ezüsttükrös Arany Bika duhaj, semmi se drága tivornyáit, nappal pedig a könyörtelen vásárt, és ami abból következett: az ipari és mezőgazdasági dolgozók elemi erővel kibontakozó és egyre szervezetebbé váló mozgalmát. Mindjárt másnap, amikor Krúdy megérkezett, „Vörös zászló alatt” címmel egy eldugott kis hírecske jelenik meg a lapban. Arról tudósít bennünket ez a kis hírecske. hogy a Miklós utca végén lévő Brüll-féle vendéglőben az ácsmunkások gyűlést hirdettek. A gyűlésre vörös zászlókkal díszítették fel a helyiséget. A rendőrség Erdélyi István fogalmazót rendelte ki a gyűlésre, aki mikor a feldíszített helyiséget meglátta, azt kérdezte: „Miért ez a sok vörös zászló?” Azt felelte erre az ácsmunkások elnöke: „Azért, mert ez a nemzetközi munkásmozgalom színe!” A fogalmazó erre betiltotta a gyűlést, de az ácsok ezzel nem sokat törődtek, kivonultak az udvarra és ott tartották meg gyűlésüket. Érdekesnek tűnik majdnem hatvan év távlatából az Ellenőr régi számait lapozgatni.

Krúdy így ír az egyik tárcájában: „Tizenhat évvel felhők között akartam meghalni, mint egy második Robour. Szétrobbantani alattam a léghajót és meghalni a felhőkárpitban... míg lenn a, nyomorult sártekén milliók szegezik egymás mellének a véres kést: — Adj kenyeret! Te gazdag vagy, én szegény, de ember vagyok én is.”

Négy évvel később, az akkor húszéves Ady szól az Ellenőr hasábjairól:

— „Víziókat látok.

— Látok egy éhes tábort: csoportokban harcol a kenyérért, ott, ahol a legnagyobb darab kenyér fekszik a porban, ott a legnagyobb a küzdelem.

— Már bepiszkolták vérrel, mégis milyen pokoli triumphussal rohannak vele az erősebb küzdők, mikor leverték versenytársaikat.”

(Ady és Krúdy életében — később majd rátérünk — sok a hasonlóság, sok a közös vonás.)

Krúdy Debrecenben dobta életét az irodalom és az éjszaka martalékául. Két emberhez kötötte nem mély, de a felszínesnél nagyobb barátság. Az egyik Zoltay Lajos volt, akivel egy Zöldfa-utcai kis kocsmában szoktak borozgatni, a másik pedig a városnak egy jellegzetes figurája, a „lengyel trónkövetelő” Rostkovitz Arthur, akit írásaiban több helyen Rumfy Arthurként idéz és aki az éjszakai tivornyákra tanította és akitől azt a „bölcsességet” hallotta, hogy: „Ne udvarolj hosszasan a színésznőnek, hanem foltoztasd meg vele a harisnyádat.” Sok-sok nőismerős is akad a debreceni írásokban, de a későbbi írásokból megállapíthatólag csak egy Juliska nevű lány, aki az újság irodájában dolgozott és egy színésznő, akinek öltözőjéből gyakran hallatszott a hetyke huszártisztek sarkantyújának pengése, és akinek meghódítására Rostkovitz Arthurral együtt dolgozták ki a haditervet, olyanok, akik mélyebb nyomot hagytak az emlékezetében.

Rostkovitz Arthurral a Csapó-utcai Páris-kávéházban tanyázott, amely kávéháznak Izidor nevű főpincére sok-sok Krúdy-történethez állt modellt, Húsz esztendővel később egy újságíró barátjának hirtelen halála alkalmából írt cikkében így emlékezik debreceni inasidejéről:

„...Hazájában csalódva mozdonyvezető óhajtott lenni a Pacific-vonaton, farmer Délen, kávékereskedő Hamburgban, misszionárius az afrikai vadak között, hajófűtő egy óceánjáró gőzösön, aranyásó vagy cow-boy: csak el, el Magyarországból, ahol véleménye szerint az igazságot és a becsületet reggeltől estig temetik a sírkertekben, és a sírásók nem érnek rá hatlábnyira megásni a gödröt, a becsület és az igazság lába kimered a földből és a varjak kemény csőre fényesíti a sarkantyú taréját... Vidéki hírlapíró volt. Lovag és bolond, gyermek és bölcs. Hamlet apjának szelleme a bűnöző társadalomban, és kis kocsmákban a vak zenésznek vagy egy magához hasonló Grál-lovagnak volt kénytelen elmesélni, hogy a kutakat megmérgezték a városban... a szerkesztő asztala felett vívókardok vannak a falra szegezve, életveszélyes fenyegetések hangzanak el, ha egy bátor cikk megjelenik az újságban... Ha történetesen; némi fékevesztett szenvedélyesség, bizonyos igazságoknak kedvelése, testi erő és a pengének nem félelme, hanem szeretete lakik a vidéki hírlapíróban, délelőtt a bajvívótermekben vagy a kaszárnyában találkozott a helybeli urakkal, hallhatta bőrének különös repedését és a jóságos orvosok kegyelemből helyére varrták a fülét, pisztolygolyót viselhetett az óraláncán, Szegeden vagy Vácon hetekig üldögélhetett az államfogházban, végül elérte éjszakai szomorkodásainak végcélját, a közkórházat és némi idegenkedés után elcsendesedett, miután utolsó perceiben átgondolta, hogy a színésznő sírni fog reggelre, a Kopeczky-féle sörcsarnokban a déli sörnél koszorúra gyűjtenek a kollégák és a Péter Pál Dugóhoz címzett kis vendéglőjében az asztaltársasági elnök büntetést mér e jelenlevőkre, a kisbőgős egy komoly dalt játszik az éjjeli kávéházban... Zoltai a pesti újságoknak megtáviratozza az ismeretlen nevű, nagy reményekre jogosító kolléga elestét... Valaki útiköltség hiányában elindul egy vidéki városból, hogy az elhunyt hírlapíró helyét betöltse...”

*

Nyíregyházán azonban, ahol a házban és a ház körül sírtak az asszonyok, nem nyugodtak bele a szökésbe. Az anya könyörgésére az apa megbízta Maleskovics urat, a város egyetlen detektívjét, hogy utazzon Debrecenbe és keresse meg a szökevényt. Meg is találta egy városvégi nádfedeles házban, amely házban „állítólag Petőfi lakott egy télen”.

Elképzelhető, hogy Maleskovics úr kiküldetésére az a tárca szolgáltathatott okot, amelyben a többek között a következőket írja: „Az édesapám jutott eszembe, aki a javamat akarta... hova tűnt a jövőm, hova tűnt a reményem, amellyel nekiindultam a világnak, mikor elmentem a szülei háztól egy fényes jövő képével a szívemben? Eltűntek, mint a pezsgő mámor, csak a fagyos, hidegítő józanság maradt utána...”

Miután Malenkovics úr jelentését Nyíregyházán megtette, a család Porubszky Pál bácsit küldte Debrecenbe, hogy a fiút hazacsalogassa. Nehezen ment a dolog, de mikor Páli bácsi megígérte, hogy a szökést otthon megbocsátják és hogy az érettségin jól éretten átcsúszik, csomagolt és hazautazott.

*

Összeköttetését az Ellenőrrel nem szakította meg, az iskolát és az iskolai fegyelmet semmibe véve gyakran átrándult Debrecenbe és írásaival továbbra is szolgálta a lapot.

Érettségi után — bár előtte is — Gáspár Imre szabad kezet adott neki: írt, amit akart, és írt, ahogy akart.

Ha elfogta is néha a honvágy, ha kiütközött is rajta a korához illő gyerekesség, írásaiban felnőtt embernek látszott. Az írások között találunk olyanokat, amelyek egy vagy más szempontból érdekesek az íróra és érdekesek a korra vonatkozólag.

Kongresszust tartottak Debrecenben a vidéki újságírók. Az Ellenőr tizenhat éves reprezentatív munkatársát küldi ki, aki beszámolója végén megállapítja, hogy „okvetlen kell, hogy javítva legyen a vidéki sajtó helyzetén”. Tudósítást találunk az első Debrecenben kötött polgári házasságról, komoly helytálló kritikát olyan beérkezett írók művei felett, mint amilyennek Justh Zsigmond és Bársony István abban az időben számítottak, közli a lap első, még Nyíregyházán írt regényét Hat nap kerékpáron címmel és így tovább.

*

Debrecenben kétszer okozott komoly, az akkori időkhöz mérten komoly botrányt a zene: egyszer, amikor az állomáson, 1918-ban a katonabanda eljátszotta a Gotterhalte-t, máskor pedig Krúdy itteni évei alatt. Erről a Krúdytól származó eredeti tudósításokat is megtaláljuk az Ellenőr lapjain, de ennél sokkal szebb az az írás, amelyet arról az esetről harminc évvel később a már kiforrott Krúdy írt a Tegnapok ködlovagjai című sorozatban: Ebből idézünk:

„ — Mit látsz az arcodon, te múlt századbeli magyar ember, amikor harminc év előtti fotográfiádat nézegeted az elmúlt idők lim-lomjai között?

Dicsőséges ifjúságot, diadalmas férfikort és megelégedést látsz régmúlt arcodon, mert ebben az időben „ád engedelmet Ferencz József”, hogy a turini szent remete hátramaradott fiai hazatérhetnek.

Harminc esztendő előtti ifjúnak kell lennünk, hogy a csodálatos érzést újra felidézhessük, amely darab időre rakétássá tette az emberek hétköznapi beszélgetését Magyarországon, történelmi lámpásokat helyezett a megtörtfényű szemekbe, új dobogásokra szoktatta a magyar szíveket, mely szívek a magyar földekhez hasonlóan már csak a pontos, szabályos haszonhozáshoz voltak szokva a mindenkori szabadelvű párt bőven trágyázott, gondos, céltudatos kezelésében... Mikor Kossuth Lajos visszaadja azt a csodálatos lelkét teremtőjének és az utolsó sóhajtás, mire eljut Magyarországig, az imádott hazáig, szélzúgássá, tavaszi viharrá változik. Megrázkódik a magyar föld, amelyet már a táncos Andrássy Gyula kezdett altatgatni mesemondásokkal és szép körmagyar csárdásokkal, vonaglik a pesti aszfalt, amely Tisza Kálmán cugoscipőinek léptei alatt kihengereltetett mindenféle forradalmas bolondságokból, a szőke árvalányhaj helyett búskomolyan emlékezetes gyászfátyolok teremnek a magyar mezőkön ezen a tavaszon, az ibolyák helyében gyászkokárdák pattannak fel a földből és nagy feszülések ropogtatják a komótossá vált császárkabátokat, amelyeket olyan hamar megszokott a koronázás után következő nemzedék. — Kossuth Lajos meghalt, de fiai hazajönnek... Kossuth Ferenc úgy beszélt, mint egy angolból fordított lexikon és tudvalevőleg az ilyen szótárak nem a legmegbízhatóbbak... Hallgatom őt Debrecenben, az Aranybikában országos körútja alatt, mint ifjú vidéki riporter... Rácz Károly, a szőke cigányprímás a Himnusz helyett a „Jaj de huncut a német...” kezdetű keserves nótára gyújt. A főispán Savanyú (Degenfeld) Jóska elfehéredett arccal néz a sarokban helyet foglaló cigánybanda felé, a pesti hírlapíró urak, akik Kossuth Ferencet Debrecenbe kísérik, kirúgják maguk alól a széket és rohannak a távíróhivatalba... Nagy dolog történt Debrecenben, Kossuth Ferenc lojális pohárköszöntője után a magyar Himnusz helyett ama Kufsteinokra, Olmützökre, gyötrelmes rabságokra emlékeztető nótát játsza a cigánybanda... Mi vidéki magyarok nem gondoltunk arra, hogy a pesti szerkesztőségekben majd európai botránnyá fújják fel a Jaj de huncutot... Kossuth Ferenc idegenszerű volt — mintha nem is ama magyar álmokban égig érő Kossuth Lajos fia lett volna. Az öreg debreceni polgárok sehogy sem tudják az apafiús hasonlatosságot felismerni az utódban, ama lelketrázó, magyar fantómnak, aki a kocsmaházhoz közeleső Nagytemplomban a Habsburg-házat trónjavesztettnek nyilvánította... olyan szagos volt, mint egy másodrangú illatszerkereskedés a Kerepesi-úton... Kossuth Ferenc volna vajjon az az új üstökös, akiről az öreg Krúdy, a nagyapám házában annyit beszélgettünk, miután már az öregúr sem a himlőoltást, sem a Pasteur szérumát nem találta volt jónak a függetlenségi eszmétől eltávolodott magyarok meggyógyítására... Találkoztam harmadnapra Kossuth Ferenccel a nagyapám házánál Nyíregyházán. Nagyapám tetőtől-talpig mustrálgatta: „Azt hiszem öcsém, ha magyar ruhában jött volna, hamarább megválaszthatjuk itt követnek.” Kossuth erre kijelenti, hogy nem akar Nyíregyházán követ lenni.

— Vajjon mi az oka elhatározásának — kérdezte nagyapám — talán bizony Ferencz Jóska nem engedi. Mi itt Nyíregyházán azt tesszük, amit akarunk. Kimondjuk, hogy Kossuth fia a követünk, aztán beszélhet Ferencz Jóska, amit akar.

Kossuth csillapította nagyapámat, hogy nem akar ujjat húzni Ferencz Józseffel. — Elég rosszul teszi — dörmögött az öreg. Az öregúr szinte megeszi a szájában füstölgő virzsinia szivart, aztán közel hajol Kossuth-hoz és villámló szemekkel kérdi a méltatlanságtól remegő hangon:

— Hát öcsém nem azért jött haza, hogy forradalmat csináljon?

— Már atyám megmondta, hogy legyen békesség, — felel Kossuth.

Ezenközben a nyíregyházi dalárda összegyülekezett az orosi-utcai ház ablaka alatt és a karnagy jeladására rágyújtott arra a nótára, amely így kezdődik: Kossuth Lajos azt üzente... Távolról, közelről összefutamodtak az emberek, az asszonyok, otthagyták a kenyérdagasztást és régi jó szokás szerint a gyermekeiket is magukkal viszik, hogy azok is lássák a nevezetes eseményt. Nagyapám a szivarfüstös szobában még mindig Kossuth kezeit szorongatja és síró hangon kérdezi: Öcsém, hát nem lesz forradalom?

*

Krúdy Gyula debreceni tartózkodása egy revolverlövéssel ért véget.

Ennek a kamaszos szerelemnek eleje az Ellenőr tárcáiból derült ki.

Időközben megvált a laptól Gáspár Imre. Fiatal famulusa így búcsúztatja: A vén poéta elment, mert nem hiteleztek neki sehol, amerre fordult. Először meg akart halni, de azután jobbat gondolt és vette egyedül maradt kalucsniát meg a cilinderét és elment olyan vidékre, ahol nem ismerik. Az ifjú maradt rabja, szolgája a betűnek most is. A rózsák mind pirosabbak az arcán, a közönség előtt szállóvá lesz a neve, a dicsőség szárnyai néha megérintik s tud még örülni neki. Köhögve jár az utcán, tavaszra elhantolják...

Egy szomorú őszi estén jöttem rá, hagy el fogok menni. A színházból jöttem, rám eredt az eső és az aszfalton apró víztócsák keletkeztek, csillogva tört meg bennük a gáz fénye. Komolyan lépkedtem előre. A cipőmbe beszivárgott a víz. Meghűltem: az orvos azt mondta, hogy szegény Reviczky Gyula is korán halt meg... sűrű zsineges eső... egyedül mentem az utcán... találkoztam az asszonnyal. Az asszony szép volt, mint egy angyal, ha láttam, eszembejutottak azok a parányi Louis XIV. nippek (fessek, kicsinyek, szellemesek a nippek)... a szerkesztő magas karcsú volt, ördöngös sápadt arccal, tüzes fekete szemekkel, mindig a Citerás ouvertureját dúdolgatta a fogai között...

A történet befejezését a Vörös postakocsi című Krúdy-regény mondja el nekünk a következőképpen:

„Egy alkonyattal Berta így szólt:

— Fiam, maga túlságosan műveletlen. Egyszer kinő a bajusza, és elkövetkezik az ideje, hogy megnősüljön. Mondja, mit tud maga mondani egy nőnek, kinek tetszeni akar?

Rezeda vállat vont:

— Én nem akarok tetszeni.

— Fiam, ostobaságot mondott — szólt igen komolyan Berta. — Adok magának egy könyvet, abból megtanulhatja egy kissé az életet. De ígérje meg, hogy elolvassa. Estére Berta az ablakon át egy könyvecskét adott át Rezeda úrnak. A könyv címe: Anyegin Eugén.

Harmadnap az ágyán heverészve Rezeda úr felnyitotta a könyvet és miután a költő életrajzában azt olvasta, hogy Puskint párviadalban agyonlőtte a szép testőrtiszt, elismerő érdeklődéssel látott hozzá a költeményhez.

Berta jól választott. Anyegin olvasása egyszerre új világ csodáit nyitotta meg Rezeda úr előtt, elhatározta, hogy életcélt választ, költő lesz, hírlapíró, Puskin Sándor lesz — és mindezt egy éjszaka, midőn égő homlokkal és szinte túláradó szívvel olvasta az orosz költő összecsendülő sorait. Másnap a temető felé sétálgatva Rezeda úr bátran és könnyes szemmel fogta meg Berta sárgakeztyűs kezét.

— Tatjána! — mondotta.

Az asszony megsimogatta az ifjú nedves szemét.

— Örülök, hogy felébresztettem önt fiam, „de ne siessen élni s túlhajtva az érzést”. Várjon csendesen, estére majd új költő könyvét találja az ablakon és új világgal ismerkedik meg.

— Tehát már szeretni, bátornak, lenni, hódítani is megtanult Anyegintől kedvesem? Tehát estére a könyv a helyén lesz és most ne beszéljünk többet a dologról. A második könyv, amelyet Rezeda az ablakon talált, a Dombey és fia volt, a harmadikat Andersen írta, és mesék voltak. A negyedik könyvben Boccaccio novellái voltak és a flórenci volt az okozója, hogy hirtelen megszakadt a szép regény (és véget értek a debreceni szép napok).

Rezeda úr egy szép napon fölnyitotta az utcáról az ablakot, amely Berta hálószobájába vezetett, mint Boccaccio tanácsolta. Lábujjhegyen, tapogatózva közelgett a szobában, ahol csendes lélegzés hallatszott a sötétben. A helyet már előre tudta és már érezte az ágyból felszálló asszonyszagot, lágy lélegzése a hölgynek, mint tearózsa koszorú helyezkedett el Rezeda úr fejére. A sötétben akkor megdördült egy mély hang:

— Ki jár itt?

Rezeda úr az ablaknak ugrott, útjában felborítva széket, asztalt, a villamoslámpa felreppenő fénye megvilágította neki az utat, de az állatorvosnak is, aki revolverből golyót küldött a menekülő arszlán után. A golyó Rezeda úr füle mellett süvöltött el, mintha egy végtelen húron hosszú hangot vont volna a Halál... és még az éjjel összepakolta kis holmiját, elszökött a városból... Ez volt a története Rezeda—Krúdy úr debreceni tartózkodásának. Rezeda úr ez éjtől fogva vándorló, körülbelöl foglalkozásnélküli költő lett, nagyváradi hírlapíró és később budai lakos...” Későbbi életében bár sokszor egészen komolyan megkínálták vele, a hatalmasoktól semmi néven nevezendő rangot nem fogadott el, maradt, ami volt: költő, hírlapíró és budai lakos.

(Építünk /Debrecen/, 1953/3. /őszén/ 13. sz. 76-81. p.)