Krúdy Gyula

VÁLOGATOTT NOVELLÁK

(Szépirodalmi Kiadó)

A tavaly ősszel debreceni kiadónál megjelent kötet óta sorozatban kapja az olvasó ezt az elfelejtett, különös írót, a századeleji irodalom nagy rejtélyét.

A kiadók könnyű helyzetben vannak. Nem érheti őket gáncs, szemrehányás azért, hogy mulasztásukat pótolják, pénzügyi helyzetüket is előnyösen befolyásolja a napok alatt elfogyó újabb és újabb kötetek sikere és a közönség sem jár rosszul, mert pénzéért nemesveretű irodalmat kap.

Majdnem példátlan a magyar irodalom történetében az a nagy ellentét, amely értékelését illetően a kritika és a közönség között van. A közönség 1913 óta „falja” Krúdyt-és ezt változatlanul magas étvággyal teszi, ugyanakkor a kritika bizonytalankodik.

Schöpflin Aladár, a kor egyik vezető kritikusa ezelőtt huszonöt esztendővel, az író halálakor kimondta a különös szentenciát, hogy „a kritika mindig bajban volt vele ... nem illettek rá a szokott kritikai mértékek”, és ezzel akaratlanul is bejelentette a polgári kritika csődjét. Az ilyen kijelentések megbocsáthatók a politikai iránytű nélkül tévelygő polgári kritikusnak, de nagy hiba, hogy szocialista kritikánk sem tett eddig egyebet, minthogy — legfeljebb a szavak változtatásával —, de értelemben minden egyes alkalommal aláhúzottan — a schöpflini tételt ismételgeti.

Nagy hiba ez, ha meggondoljuk, hogy annak idején Rákosi Jenőék sem tudták Adyt a szokott mértékkel mérni és a Rákosi után következő kritika könyvtárnyi kötetet produkált azért, hogy az irodalom új jelenségét, Adyt, a hittérítő papok konokságával és szóbőségével közelebb vigye a közönséghez. A biblián kívül alig van kötet, amely körül olyan irodalom keletkezett, mint az egy kötetnyi Ady magyarázatára.

Ezt pedig figyelmeztetésül és a tökéletes analógia jogán kell elmondanunk, mert Krúdy prózában éppen olyan sajátos, éppen olyan utánozhatatlan, éppen olyan korjelenség és éppen olyan iskolát csinált, mint Ady a lírában. Több figyelmet érdemelne Krúdy, aki Adynak nemcsak borbarátja — hanem — bocsánat a megokolt szentségtörésért — fegyvertársa is. Nem véletlen, hogy a Krúdy-stílus, a nagy rejtély, az 1912-ben megjelent „A vörös postakocsi” című korregénnyel — amit inkább riportnak nevezhetnénk — éppen abban az időben jelentkezik, amikor Ady is a Holnap harcai után befutott — és véglegesen befutott. 3000 példányban jöttek akkor Mikszáth és Gárdonyi, A vörös postakocsi pedig két hónap alatt tízezernél több példányban fogyott el. Krúdy stílusának fejlődéstörténete, ha egyszer kielemezik, Adyhoz való teljes igazodást mutat majd. Nem véletlenség ez, hanem bizonyítható. Bizonyítható életrajzi adatokkal is, hiszen mindketten a Debreceni Ellenőrtől indultak és innen kezdve egyforma utat tettek meg, fiatalkori prózájuk, szemléletük és a későbbi is egyezik, és legközelebbi rokonaik Reviczky, Vajda és Tolnai Lajos. Erre származásuk is predesztinálta őket. Valahol ezen a tájon lesz a „Krúdy-titkok” nyitja, mert bármennyire furcsa, de igaz, hogy Krúdy körül a kritika még mindig titkokat keres és álmokat igyekszik megfejteni.

A most tárgyalt kötet fogamzásától kezdve elvetélésre volt ítélve. Lehetetlen Krúdyt 20 ív terjedelemben bemutatni, a válogatás is elég kényelmesen, előre (az előszóban) mentségeket keresve történt. A bevezető negyven oldala ismételi az eddigi megállapításokat, újat nem hoz, csupán egyet, éspedig azt, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy az író sajátos stílusa, népi életszemlélete, magas művészetté fejlesztett és tudatosan azzá fejlesztett népi nyelve, egy különös öregasszonynak, a százéves korában Nyíregyházán meghalt vájákos asszonynak, Radics Máriának és annak a hatásnak tulajdonítható, amit ez a különös asszony, Nyíregyházának leghíresebb kártyavetőnője az íróunokára tett.

Hogy milyen volt és lehetett ez a hatás, arra következtethetünk egy 1919 februárjában kelt levélből, amelyben Radics Mária arra utasítja a már híres és népszerű íróunokát, akinek az 1918—19-es események előkészítésében, publicisztikai munkásságán nagy része volt, hogy menjen és — mint egykor Kossuth Lajos — járja be az országot, szónokoljon és szavaljon.

Krúdy körül ilyen és ennyire nyílt titkok vannak.

Mikor ezeket a sorokat írjuk, jelent meg egy újabb nagy kétkötetes munka Írói arcképek címen, Krúdy eddig ismeretlen írásaiból és ez a kötet lesz az első közkinccsé tett dokumentum, amely valamennyire igazolja eddigi állításainkat. A magyar irodalomnak sajátos története ez a könyv, amely árulkodik írójáról és főképpen annak céljairól. Krúdy nagyon sokat tanult Puskintól, főként Turgenyevtől, kedves oroszaitól, „akiket még a nőknél is jobban szeretett”. Tolsztoj is a kedvence volt és szinte a csodával határos, hogy Tolsztoj megítélésében és helyes megítélésében — legalább a megjelenési dátumok szerint — megelőzte Lenint. Tolsztojról szóló véleménye (huszonöt éves korában) értelmileg azonos Leninével. Azt kérdi Krúdy, hogy a vörös Tolsztoj miért vált égikékké és azt állapítja meg, hogy Tolsztoj szocializmusa unott és az eszközei (főként az aszkétizmus) nem célravezetőek. Krúdy írásaiban érződik is a tolsztoji kiúttalanság (és ez ideig még kevés szó esett arról is, hogy milyen nagy hatása volt Tolsztojnak a századelő magyar irodalmára és közéletére).

Krúdy Jókainál is termékenyebb író volt. Nehéz munka lesz még a Magvetőnél jövőre induló háromszáz ívnyi terjedelemben is bemutatni novellatermésének javát. Húsz íven pedig lehetetlen. Ebbe a mostani kötetbe a mazsolák illettek volna, de csak kalácsot kaptunk benne, mazsolát nagyon keveset.

Írnunk kellett Krúdyról, mert Debrecenben kezdett és itt fedezte fel Reviczky legközelebbi barátja, Gáspár Imre szerkesztő. A magunkénak tarthatjuk.

Perepatits Antal

(Hajdú-Bihari Napló /Debrecen/, 1957/231. /október 2./ 5. p.)