VÉCSEY JENŐ: SZIMFONIKUS CONCERTO
A modern zene kedvelői nagy örömmel hallgatták szeptember
2-án este a Kossuth-Rádió hullámhosszán Vécsey Jenő: Krúdy-Concertóját.
1958-ban ünnepeltük Krúdy Gyula születésének 80. és
halálának 25. évfordulóját. E kettős évforduló inspirálta Vécsey
Jenőt, hogy szimfonikus művel áldozzon Krúdy emlékének, hogy hitet tegyen a
nagy magyar író életművének eleven ereje, máig sem szűnő, sőt mind erőteljesebb
hatása mellett. És egyben kinyilatkoztatta, hogy mit jelent a modern művész
számára Krúdy elbeszélőművészete, amelynek
illanó-rebbenő hangulatai, finoman elmosódó zsánerképei szinte már zenei
fogantatásúaknak nevezhetők.
Vécsey művének formájául a szabad tételszámú, kötetlen concertot választotta. A majdnem háromnegyed órás
időtartamú, nyolctételes mű két szélső tétele (Introdukció
— Epilógus) hat zsánerképet keretez: Krúdy immár klasszikussá lett
regényfigurái (Dudorászi, Rezeda Kázmér, Szindbád) a
„Nyíri csend” s a „Boldogult urfikoromban” című
kötetek világa, valamint a ködlovag alakja jelenik meg e tételekben.
Valóban zsánerképek egymásutánja ez a Concerto? Kevesebb
és több is annál. A programhoz szigorúan ragaszkodó leíró-elbeszélő muzsika szűkreszabott határait folyton maga mögött hagyja a
zeneszerző, hogy gazdagon áradó, szabad asszociációival mintegy interpretálja
a hallgatónak a Krúdy-elbeszélések sajátos koloritját — és mindezt a modern
nagyzenekar úgyszólván kimeríthetetlenül változatos palettája segítségével.
A lírai epizódokban bővelkedő, különben kísérteties
hatású Ködlovas-tétel, a Nyiri csend fojtott
vonószenekari indítása, amelyből lassan, fokozatosan bomlik ki a mocsárvilág
ezernyi zörejétől meg-megszakított széles melódia, a Rezeda Kázmér szomorú,
nosztalgikus históriáját festő hatodik tétel magasfekvésű
gordonka-melódiája — megannyi hiteles és őszinte pillanat. De nemkülönben
hitelesnek éreztük a helyenként kissé ironikus felülnézetből bemutatott Dudorászit
és a mélyrőlfakadó, férfias-lírájú Epilógust, amely
mintha hosszan utánanézne a mindinkább távolodó, kedves alakoknak.
A művet szokatlanul nagy terjedelme ellenére sem éreztük
hosszadalmasnak — ettől megóvta a hallgatót Vécsey
Jenő erős formaérzéke, a motivikus anyag időnkénti
reminiszcencia-szerű visszatérése és a brilliáns
hangszerelés, amely Richard Strauss
útján járva a későromantikus mesterek technikáját fejleszti tovább.
A Lehel György vezényelte Rádiózenekar újabb
tanúbizonyságot tett arról, hogy szívvel és lélekkel, teljes felkészültséggel
adja át magát a modern művek előadásának.
Végezetül még csak ennyit: Vécsey
Jenő újból megerősítette azt a hitünket, hogy hagyomány
és modernség, irodalom
és muzsika szervesen
illeszkedhet össze anélkül, hogy a műalkotás integritásán csorba esnék.
Pernye
András
(Muzsika,
1959/11. /november/ 40. p.)