VÉCSEY JENŐ: SZIMFONIKUS CONCERTO

Krúdy emlékére

A modern zene kedvelői nagy örömmel hallgatták szeptember 2-án este a Kossuth-Rádió hullámhosszán Vécsey Jenő: Krúdy-Concertóját.

1958-ban ünnepeltük Krúdy Gyula születé­sének 80. és halálának 25. évfordulóját. E kettős évforduló inspirálta Vécsey Jenőt, hogy szimfonikus művel áldozzon Krúdy em­lékének, hogy hitet tegyen a nagy magyar író életművének eleven ereje, máig sem szűnő, sőt mind erőteljesebb hatása mellett. És egyben kinyilatkoztatta, hogy mit jelent a modern művész számára Krúdy elbeszélő­művészete, amelynek illanó-rebbenő hangu­latai, finoman elmosódó zsánerképei szinte már zenei fogantatásúaknak nevezhetők.

Vécsey művének formájául a szabad tétel­számú, kötetlen concertot választotta. A majd­nem háromnegyed órás időtartamú, nyolc­tételes mű két szélső tétele (Introdukció — Epilógus) hat zsánerképet keretez: Krúdy im­már klasszikussá lett regényfigurái (Dudorászi, Rezeda Kázmér, Szindbád) a „Nyíri csend” s a „Boldogult urfikoromban” című kötetek világa, valamint a ködlovag alakja jelenik meg e tételekben.

Valóban zsánerképek egymásutánja ez a Concerto? Kevesebb és több is annál. A programhoz szigorúan ragaszkodó leíró-elbe­szélő muzsika szűkreszabott határait folyton maga mögött hagyja a zeneszerző, hogy gaz­dagon áradó, szabad asszociációival mintegy interpretálja a hallgatónak a Krúdy-elbeszélések sajátos koloritját — és mindezt a modern nagyzenekar úgyszólván kimeríthetetlenül változatos palettája segítségével.

A lírai epizódokban bővelkedő, különben kísérteties hatású Ködlovas-tétel, a Nyiri csend fojtott vonószenekari indítása, amely­ből lassan, fokozatosan bomlik ki a mocsárvilág ezernyi zörejétől meg-megszakított szé­les melódia, a Rezeda Kázmér szomorú, nosztalgikus históriáját festő hatodik tétel magasfekvésű gordonka-melódiája — meg­annyi hiteles és őszinte pillanat. De nemkü­lönben hitelesnek éreztük a helyenként kissé ironikus felülnézetből bemutatott Dudorászit és a mélyrőlfakadó, férfias-lírájú Epilógust, amely mintha hosszan utánanézne a mindin­kább távolodó, kedves alakoknak.

A művet szokatlanul nagy terjedelme elle­nére sem éreztük hosszadalmasnak — ettől megóvta a hallgatót Vécsey Jenő erős forma­érzéke, a motivikus anyag időnkénti reminiszcencia-szerű visszatérése és a brilliáns hangszerelés, amely Richard Strauss útján járva a későromantikus mesterek technikáját fej­leszti tovább.

A Lehel György vezényelte Rádiózenekar újabb tanúbizonyságot tett arról, hogy szív­vel és lélekkel, teljes felkészültséggel adja át magát a modern művek előadásának.

Végezetül még csak ennyit: Vécsey Jenő újból megerősítette azt a hitünket, hogy ha­gyomány és modernség, irodalom és muzsika szervesen illeszkedhet össze anélkül, hogy a műalkotás integritásán csorba esnék.

Pernye András

 

(Muzsika, 1959/11. /november/ 40. p.)